Lyukas cipő
Belefutottam pár perce a következő mondatba: „Panaszkodtam hogy lyukas a cipőm, amíg nem találkoztam egy emberrel, akinek nem volt lába.”
Elgondolkodtam. Ismertem, persze, ezt a mondatot korábbról is, és már akkor is nagyot ütött... Nyilván azért íródott, hogy nagyot üssön. Azon tűnődtem el, hogy voltaképpen mi a bajom ezzel a mondattal. A következőkre jutottam:
Ha valakinek ez a mondat egy saját, autonóm élménye, vagyis azon történet elmesélése, miszerint épp panaszkodott a lyukas cipője miatt, amikor is találkozott egy láb nélküli emberrel, és hogy ez őt mennyire megrendítette, hogy átalakult az élete egyetlen szempillantás alatt – akkor a világon semmi aggályom nincs a történettel. Készséggel elhiszem, és valószínűleg mélyen megérint engem is.
A bajom a kontextus. Ez a mondat (és sok ehhez hasonló) többnyire kéretlen e-mailekben, szívecskés-virágos, „ma-is-gondolt-rád-valaki”-jellegű, színes-szagos ppt-kben szokott felbukkanni. Más tanulságos történetek társaságában. Életbölcsességek között. Felszólító mondatok közé ágyazva.
És ebben a pillanatban a mondat már mást jelent; én legalábbis ezt hallom ki belőle:
– Panaszkodni mersz, hogy lyukas a cipőd?! Hát ember vagy te egyáltalán?! Van bőr a képeden, egy rohadt lyuk miatt verni a nyálad, amikor másnak még lába sincs?! Nem szégyelled magad?! Pfúj; az ilyen emberek miatt olyan rohadt a világ, amilyen!
Rólam meg, ezt olvasva, ijedtemben lepottyannak a zsiráffülek, behúzom fülem-farkam: Hát, igen, tényleg, milyen egy önző dög vagyok, minek is élek egyáltalán...!
Az a helyzet, hogy ez a mondat, így, konkrét történet nélkül, hús-vér mesélő nélkül nem egy megrendítő élmény megosztása, hanem nettó érzelmi zsarolás. Bűntudatkeltés, semmi egyéb. Életszerűtlen számomra, hogy olvasója elképedve csap a homlokára: – Úristen! Hogy én milyen szerencsés vagyok, hogy megvannak a lábaim! – és máris vidámabban, mosolygósabban fordul önmaga és embertársai felé.
Félreértések elkerülése végett: nekem is vannak saját élményeim arról, hogy az én kis bajom milyen groteszkül fest valaki más nagy baja mellett. Az ilyen teljesen más, pontosan azért, mert az valóban saját élmény. Én vagyok az, ki a kinyilatkoztatásban részesül: én látom meg az Istent, a naplementét, a tündérkirálynőt, bennem támadnak valódi, alkalmasint eksztatikus érzések – nem pedig más meséje, más elvárása miatt kell úgy csinálnom, mintha épp mély megrendülést élnék meg.
Úgy gondolom, mindenkinek megvan a lehetősége egy olyan szemléletmódot elsajátítani (fokról fokra, hétről hétre, évtizedről évtizedre), amelynek következtében a saját lyukas cipője többé nem boldogtalansági faktorként jelenik meg az életében. Viszont senkinek nincs joga ahhoz, hogy más cipőjén a lyukat bagatellizálja. Ha az illető a kérdéses lyukat aktuálisan világkatasztrófaként éli meg, akkor az érzését semmilyen morális megszégyenítés nem fogja megváltoztatni, legyen a bár dörgő, vagy épp picsogó hangon előadva. Ebben az esetben – én így gondolom – az erőszakmentesség két módon valósulhat meg:
1.) Empatikusan kapcsolódom az illetőhöz, és vele vagyok a világkatasztrófájában.
2.) Ha az előbbire nem vagyok kész, azt választom, hogy nem kapcsolódom hozzá.
Az azonban, hogy ráirányítom a figyelmét valaki más még nagyobb bajára, nem valós opció. Mert minden helyzetre találni olyan embert, aki másként definiálja a még nagyobb bajt. Akinek a számára egy levágott láb, egy halott szülő, vagy épp hatmillió elgázosított zsidó is csupán „lyukas cipő”.
Címkék: EMK, Kommunikáció, Pszicho, Világ+ember