Kissé tán zsenánt dolog, amikor az ember saját magától idéz, de alább ezt teszem:

Viszolygó csodálattal adóztam már akkor is azon embertársaimnak, akik barátok tucatjairól, ha nem százairól számolnak be. Persze nyilván definíció kérdése, hogy ki mit nevez barátságnak – én a kapcsolataim döntő többségének megjelölésére tökéletesen megfelelőnek találom a fent taglalt „ismerős” és „félreismerős” kategóriákat.

Azonban időről időre fölbukkan az életemben egy-egy ember, aki valóban közel enged magához, akit valóban közel engedek magamhoz. Akivel éhezzük és szomjazzuk egymás társaságát. Akivel nemcsak hasonló az érdeklődési körünk, hanem újra meg újra jóleső csodálkozással konstatáljuk, hogy „nahát, őt is ugyanazok a kérdések feszítik, mint engem”, és hogy e kérdések megválaszolására mindkettőnknek hasonló válaszkezdeményeink vannak.

Amikor észreveszem, hogy az életemben egy ideje ismét jelen van valaki, akivel kölcsönösen vágyunk arra, hogy megosszuk egymással a megoszthatatlant – azt mindig ünnepnek, ajándéknak tekintem. Ilyenkor az illetőre azt mondom: a barátom. És örülök, hogy az erre adatott hetekben, hónapokban vagy években barátként tudhatom őt magam mellett.

Mert aztán telik-múlik az idő, és valamelyikünk figyelme olyan kérdések (vagy olyan válaszok) irányába mozdul el, ahová a másik nem tudja vagy nem akarja követni. Ilyenkor fokozatosan megritkulnak a találkozások, elmaradoznak a hosszú-hosszú telefonok, én pedig, a szükséges gyászmunka elvégzése után – amelynek egyik fázisa, mint minden gyászmunka esetén, természetesen a tagadás –, megállapítom magamban, hogy az illető ismét az ismerőseim vagy félreismerőseim táborát gyarapítja.

Nyilván számtalan oka van annak, hogy a tagadás fázisa többnyire irreálisan hosszú ideig húzódik nálam. Mivel azonban tapasztalom, hogy ez kifejezetten árt mind lelki, mind testi egészségemnek, mostanában, ha ily módon veszítek el egy barátot, tudatosan igyekszem alkalmazkodni az új helyzethez. És magamat figyelve az a gyanúm, hogy lényegesen kevesebb energiát emészt fel a még oly fájdalmas veszteség elfogadása is, mint a barátság helyreállításának görcsös akarása.


A fenti idézetet minden további nélkül lehet tekinteni puszta könyvajánlónak. De természetesen van másik olvasata is: az aktualitás.

Egy tegnapi beszélgetés kapcsán világos lett számomra, amit sokáig tagadtam: e napoknak/heteknek az egyik fő feladata számomra, hogy végleg elengedjek és elgyászoljak két-három olyan embert, akikkel nem is oly rég nagyon közeli barátok voltunk, azonban úgy pörgött ki lábunk alól a közös táncparkett, hogy ma azt kell mondjam rájuk: sokakhaz hasonlóan a félreismerőseim.

Olyannyira azok, hogy például a fenti idézet számukra valószínűleg teljesen ismeretlen szövegnek bizonyul, jóllehet az idézet forrásának (vagyis a könyvemnek) megszületését bízvást tekinthetem az elmúlt tíz évem három legfontosabb eseménye egyikének. S ennek megfelelően az elsők között kapták meg tőlem a tiszteletpéldányt, amikor szinte még meg se száradt rajta a nyomdafesték.

(A kettős mérce használatát elkerülendő – és a felelősségrevonás-feelinget visszaszorítandó – hozzáteszem: minden bizonnyal én is csupán félreismerősük vagyok nekik.)

Címkék: Kapcsolatok, Könyv

---