Az 1980-as évek elején furcsa jelenség ütötte fel a fejét az USA egyes városainak homoszexuális férfi lakosai között. Ezen az emberek közül sokan belehaltak olyan betegségekbe, amelyek normális esetben nem halálosak. Aránylag gyorsan rájöttek, hogy a rejtélyes kór a szervezet immunrendszerét kezdi ki – ezért képtelenek a betegek meggyógyulni az amúgy kisebb jelentőségű betegségekből.

A betegséget 1981. december 1-jétől jegyzik mint önálló kórképet, végső nevét azonban csak később kapta meg. A köztudatban csaknem egy évig GRID néven volt ismeretes. E betűszó a „Gay-related immune deficiency” (melegséggel kapcsolatos immunzavar) kifejezés rövidítése, mert a kimondott feltételezés az volt, hogy a betegség titokzatos módon a homoszexualitással kapcsolatos. Amikor aztán rábukkantak az első olyan betegre, akinek bizonyosan soha életében nem volt homoszexuális kapcsolata, a paradigma megdőlt. Így kapta a betegség azt a nevet, amelynek rövidítésével aztán ismertté vált: „acquired immune deficiency syndrome” (szerzett immunhiányos tünetegyüttes), azaz AIDS.

Attól kezdve, hogy felismerték a bajt, természetesen rögtön keresni kezdték a gyógyítás útját. Egyrészt az orvosságot, amely a kialakult betegséget meggyógyítja, másrészt azt a valamit, ami megakadályozza a betegség kialakulását. Azonban egy ideig esély sem volt e téren az előrelépésre. Mindaddig, amíg meg nem találták a betegség okát.

A betegség okát, a később HIV-nek nevezett retrovírust 1983-ban és 1984-ben egymástól függetlenül fedezte fel két tudós, a francia Luc Montagnier, illetve az amerikai Robert Gallo. Ezen a ponton bebizonyosodott, hogy az AIDS semmilyen oki összefüggésben nem áll a szexuális orientációval: van egy vírus, amely ha bármilyen úton bekerül a szervezetbe, kialakíthatja a betegséget. A felfedezés hozzásegített az előzmények megismeréséhez is. Kiderült, hogy a HIV nem amerikai találmány, és nem a 80-as évek terméke, hanem afrikai import, amely csaknem negyedszázadra, 1959-ig vezethető vissza.

Ha a történetet Hollywoodban írták volna, nem pedig az életben, akkor ezzel, hogy az okot nyakon csípték, kisebb technikai nehézségek után okos tudósok tálcán kínálták volna az egylépéses megoldást: mind a gyógyszert, mind a védőoltást. Nem így történt.

2009-et írunk, de az AIDS-kutatásban döntő áttörésről még nem beszélhetünk. Ugyanakkor sok ember sok próbálkozásának köszönhetően történtek nagy előrelépések. Voltak persze kutatások, amelyek zsákutcának bizonyultak, de a HIV vírus ismeretében ma már léteznek orvosságok, amelyekkel a tünetmentes időszak évtizedekre kitolható, és ismertek azok a módok, amelyek révén valaki megfertőződhet, következésképpen ismertek azok a módok is, amelyekkel a fertőzés elkerülhető. Vagyis egyrészt a fertőzöttek számára aránylag komfortos élet biztosítható, másrészt tudatos életmóddal elejét lehet venni a további fertőzések kialakulásának.

Ha az AIDS-ellenes csodafegyver még nincs is a kezünkben, ezek az eredmények akkor is nagy eredmények. Olyan eredmények, amelyekhez a beugró nyilvánvalóan egy valami volt: az ok felfedezése és megértése. Amíg az AIDS-et „titokzatos betegségnek”, „Isten büntetésének” vagy „meleg pestisnek” tekintették, addig esély sem volt az előrelépésre. Amikor fölismerték az okot (a HIV vírust) – nos, azzal a helyzet nem oldódott ugyan meg, de megnyílt a lehetőség a helyzet lépésenkénti megoldása felé.

Sokaknak ez nem tetszik. Sokan még mindig a régi módon gondolkodnak az AIDS-ről, még mindig szívesen látják benne Isten büntetését, és (a számszerű tényekre fütyülve) tekintik azt a mai napig buzibetegségnek okokat – mivel a saját hiedelemrendszerük fontosabb a maguk számára, mint a tények. Tőlük nem várhatunk hasznos lépéseket az AIDS-ellenes küzdelem terén, álljanak elő akár a legbravúrosabb AIDS-megelőzőprogramokkal. Hasznos lépéseket azoktól várunk, akik új módon gondolkodnak róla. Ez a beugró a változáshoz.

A civilizációnk súlyos beteg. Haldoklik, alkalmasint a végóráit éli. A 60-as évek óta ezt mind kevesebben kérdőjelezik meg. Az viszont, hogy mi a gyógyulás, illetve a továbbfertőződés megállításának útja, vita tárgyát képezi, mégpedig azért, mert nincs egyetértés arra nézve, hogy mi a betegség oka. A legtöbben úgy gondolkodnak, és azt mondják, hogy a betegség „a fejlődés elkerülhetetlen velejárója”, az ok pedig „az ember gyarló természete” vagy „Isten kifürkészhetetlen akarata”.

A 90-es évek elején aztán előállt egy ember, és azt mondta: szó sincs elkerülhetetlenségről, és szó semmilyen erkölcsi tényezőről, pláne Isten titokzatos akaratáról. A civilizáció betegsége nem új keletű, nem a legutóbbi egy-két évszázad félresiklásának eredménye, hanem születése pillanatától bukásra volt ítélve. A betegség oka pedig az a három alappillér, amire a civilizációnk épül. Az első a totalitárius mezőgazdaság (vagyis az a gyakorlat, amely a bolygó egészét az embert tápláló gépezetnek tekinti). A második az a hol kimondott, hol kimondatlan hittétel, hogy az emberi életnek ez az egyetlen helyes útja. A harmadik pedig az a hiedelem, hogy „mi vagyunk az emberiség, és mindig is így éltünk”, vagyis annak kollektív elfelejtése, hogy az emberiség hárommillió évig nem totalitárius mezőgazdászként élte az életét, s amikor ez megváltozott, a változás akkor sem „az emberiség” életében történt, hanem az akkor létező sok ezer kultúra egyikében. E kultúra aztán nem hagyta, hogy a többi kultúra továbbra is éljen a maga módján, hanem leigázta, asszimilálta vagy megsemmisítette őket.

Az ok tehát megvan – a tényekkel nem lehet egykönnyen vitába szállni. Sokan azonban még mindig régi módon gondolkodnak, és továbbra is morális okokat keresnek, Istenben vagy az emberi természetben szeretnék megtalálni az okokat – mivel a saját hiedelemrendszerük fontosabb a maguk számára, mint a tények. Tőlük nem várhatunk hasznos lépéseket, álljanak elő akár a legbravúrosabb programokkal. Hasznos lépéseket azoktól várunk, akik új módon gondolkodnak róla. Ez a beugró a változáshoz.

Mások elfogadják, hogy ez az ok, de az orrukat húzzák: „Na jó, tegyük fel, hogy ez az ok – de mindez semmit nem ér, ha az ok megtalálója nem adja a kezünkbe az egylépéses megoldást.”

Nincs egylépéses megoldás. Nincs csodafegyver. Az ok ismert, és ennek ismeretében számos lehetősége van kinek-kinek, hogy ilyen-olyan változásokat eszközöljön. Akár azért, hogy önmagát vagy szeretteit mentse, akár azért, hogy környezetében útját állja a további fertőzésnek.

A civilizáció nem az élet egyetlen helyes útja, mivel az életnek nincs egyetlen helyes útja. A civilizáció börtönéből való kilépésnek sincs egyetlen helyes útja. Utak vannak, ösvények, és nincs garancia egyikre sem. Lehetőségek vannak – és kockázatok. Némelyik ösvény tán szakadékba vezet. A másik út zsákutcának bizonyul. A harmadikon szaladva addig menekül valaki, amíg egyszer csak észre nem veszi: rég maga mögött hagyta, amitől menekült – pontosan tán meg se tudná mondani, hogy mozgásának melyik fázisában. A negyediken csak vergődik valaki sokáig, végül visszafordul – vergődésével azonban öntudatlanul is utat készített másoknak, akik könnyedén tovasétálhatnak. Az ötödik meg... A hatodik pedig...

A hetedik te magad légy.

Címkék: Melegség, Szomatik, Vallás, Világ+ember

---