Horrorisztikus egy cím, hát nem? Hát nem. Semmi vér és erőszak – csupán evolúció. Kezdjük azzal, amit már az óvodában, de legkésőbb környezetismeret órán megtanultunk:

– Miért van a zsiráfnak hosszú nyaka?
– Hogy el tudja érni a magas fák leveleit.

Ugye logikus? Ott van a kis talaj menti őszsiráf a szavannán, fönt a magasban meg a fincsi falevelek. Szegény őszsiráf kénytelen addig nyújtogatni a nyakát a levelek felé, hogy egy idő után úgy marad, s mire néhány ezer év múlva az őszsiráfból újzsiráf lesz, addigra jól meg is nyúlt a nyaka neki.

Gyönyörű, koherens mese. Tiszta Walt Disney. És az igazsághoz is kb. pont annyi köze van.

Először is soha nem értettem, hogy az egyén életében végbement testi változás hogyan öröklődhet. Volt egy őszsiráf, nyújtogatta a nyakát – rendben. De a kisfiának vagy kislányának ettől miért lett volna hosszabb a nyaka? Továbbá, ha úgy történt, ahogy a fenti mese mondja, vagyis ha a zsiráfnyak megnyúlása kvázi szükségszerű volt, akkor vajon miért nincs ugyanilyen hosszú nyaka az összes növényevő állatnak, teszem azt, a nyuszinak? Talán mert a talajszinten is található növény? Rendben, de ha található, akkor miért volt muszáj a zsiráf nyakának megnyúlnia?

Persze nem volt muszáj. Az utóbbi egy-két évben jöttem csak rá arra, hogy milyen bődületesen fals képet fest nekünk a társadalom az evolúcióról. Eszerint az evolúció az, ami létrehozta a tökéletes zsiráfnyakhosszt, de ez még hagyján: az evolúció az, ami létrehozta annak végső célját: az embert. Az embert, aki attól kezdve, hogy lemászott a fáról, mást sem csinált, mint kereste a módját annak, hogy végre föltalálja a kereket, az ásóbotot, az ekét és a lovat, és nekiállhasson földet művelni, várost, civilizációt, Titanicot és atombombát építeni.

Most már persze tudom, hogy ez mítosz. Az ember nem született civilizációépítő, és nem született mezőgazdász. Persze mezőgazdaság és mezőgazdaság között is van különbség. Már a nagyon-ősember is igyekezett előmozdítani, hogy a kedvenc ennivalóját újratermelje. Nem kell veszettül sok ész annak felismeréséhez, hogy az elpotyogtatott magból egy idő után kaja lesz. Bizonyos fokú mezőgazdasági tevékenységet a legtöbb ún. „primitív” nép folytat. De nem azért csupán „bizonyos fokút”, mert hülyébbek nálunk – hanem csak. Mert nekik így is jó. Ennyi is elég. Úgy látszik, nekik elfelejtettek szólni, hogy az emberi élet egyetlen helyes útja a totalitárius mezőgazdaság, vagyis az a gyakorlat, hogy minden táplálékunkat mi magunk termeljük.

A mese úgy szól, hogy valamikor az újkőkorszakban, a Tigris és az Eufrátesz környékén „az ember” letelepedett és nekiállt földet művelni – aztán ez lett belőle, amit ma látunk. Ez nem igaz. Az újkőkorszakban, a Tigris és az Eufrátesz környékén sok ezer különböző kultúra létezett, különböző táplálékszerzési gyakorlattal. Voltak köztük csak vadászó-gyűjtögetők, és voltak, akik idejük egy részében mezőgazdasággal is foglalkoztak. E sok ezer akkoriban létező kultúra közül egy választotta a totalitárius mezőgazdaság útját, és ez terjedt aztán el, szépen apránként, asszimilációról asszimilációra, hódításról hódításra.

„Biztos? – kérdezi tőlem levélben Jgy. – Nem lehet, hogy (időben elszórva) itt is, ott is felütötte a fejét a totalitárius mezőgazdaság? Aztán összeért, mint húsleves felszínén a zsírkarikák? Mint ahogy a lőport, iránytűt, kereket, ábécét sem egy helyen találták föl.”

Nincsen „biztos”, csak jó és rossz kérdések vannak, valamint a legjobb kérdésre (ami nem biztos, hogy jó kérdés) adott legvalószínűbb válasz (ami nem biztos, hogy igaz válasz) megtalálására vannak tudományosan bevett stratégiák. Az egyik ilyen stratégia a címben jelzett borotva. Occam borotvája. Mindjárt érthető lesz, hogy jön ez ide.

Az iránytűhöz és a kerékhez nem értek, de ami a betűírásos ábécét illeti, arról úgy tudom, hogy a föníciaiak találták fel, és gyakorlatilag azt vette át minden más betűírást használó kultúra. De tegyük fel, hogy még 2-3 helyen ettől függetlenül föltalálódott a betűírás. Oké. A lőport feltalálták Kínában és Európában. Oké. Azonban vegyük észre: Nem az történt, hogy az ábécét és a lőport sok, sok száz vagy ezer helyen találták fel, szükségszerűen. Feltalálták egymástól függetlenül egy vagy két helyen, aztán e mémek – a memetika törvényszerűségei szerint – elterjedtek a kultúrák között. Ma nem tudjuk elképzelni a világot ábécé és lőpor nélkül, amint nem tudjuk elképzelni kutyák, pitypangok és hosszúnyakú zsiráfok nélkül sem. Ha azonban valaki azt mondja, hogy mindezek (az ábécé, a lőpor, a kutya, a pitypang vagy a zsiráf hosszú nyaka) evolúciós megjelenése szükségszerű volt, akkor az egyrészt az anakronizmus tévedésébe esik, másrészt az evolúció lényegét nem érti.

Mind a genetikus, mind a memetikus evolúció úgy működik, hogy egy adott helyzetben spontán módon, azaz véletlenül történik valamiféle mutáció, azaz változás. Ennek hatására létrejön egy új elem: egy új gén (ha biológiáról beszélünk) vagy egy új mém (ha kultúráról beszélünk). Ez az új elem a fennmaradási esélyek tekintetében bír valamilyen túlélési értékkel.

Mondjuk van egy madárfaj, amelynek a csőre X fokban hajlik. Egy véletlen mutáció révén az egyik fészekaljból olyan fiókák kelnek ki, amelyeknek a csőre X+1 fokban hajlik. Meg lehet ebből jósolni, hogy tíz generációval később hány fokban fog hajlani az adott fajba tartozó madarak csőre? Nem lehet. Amikor a fiókák versengenek a fajtársaikkal az erőforrásokért, kiderül, hogy az adott környezetben az X vagy az X+1 bizonyul-e hatékonyabbnak. Ha az X+1, akkor a fiókák többsége jó eséllyel felnő és szaporodni fog, és jó eséllyel adja tovább a véletlenül kialakult gént. Ha az X bizonyul hatékonyabbnak, akkor az X+1-es fiókákból kevesebb nő fel, és kisebb arányban adják tovább az X+1 génjét. Eltelik valamennyi idő, és tíz generációval később megnézzük az X és X+1 fokban hajló csőrű madarak arányát az adott területen. Az eredmény bármi lehet: az arány lehet 45%–55%, lehet 93%–7%, lehet 0%–100%, vagy bármi más. Tegyük fel, hogy az arány 0%–100%. Ez azt jelenti, hogy az X gén eltűnt a génállományból: az X+1 teljesen kiszorította. Lehet-e erre azt mondani, hogy „az X+1 megjelenése szükségszerű volt”? Nyilván nem lehet. Megjelent véletlenül – és történetesen bevált. Ugyanez igaz a mémekre nézve. Muszáj volt-e föltalálni a rock and rollt vagy a gördeszkát? Nem. De véletlenül megjelentek és történetesen beváltak.

Még nem vagyunk Occam borotvájánál, de nagy lépésekkel haladunk arrafelé.

Annak, hogy egy adott változás véletlenül bekövetkezik, van valamekkora esélye. Annak, hogy az adott változás értelmes is legyen, már sokkal kisebb az esélye. Nézzünk egy mesterséges példát. Vegyünk egy verset, mondjuk Pilinszky János leghíresebb versét:

Négysoros Alvó szegek a jéghideg homokban, Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.

Egy számítógépes programmal véletlenszerűen változtassunk meg a versben egyetlen karaktert. Ez lesz a mutáció. Az alfanumerikus készlet, kiegészítve a folyó szövegben előfordulható karakterekkel, nagyjából így fest:

aábcdeéfghiíjklmnoóöőpqrstuúüűvwxyzAÁBCDEÉFGHIÍJKLMNOÓÖŐPQRSTUÚÜŰVWXYZ0123456789.,!?:;-„”()

Ez 91 lehetséges karakter. A vers a címével és a szóközökkel együtt 126 betűből áll. Tehát egyetlen karakter véletlenszerű megváltoztatása révén 126×91=11.466 variáció jöhet létre. Tehát annak valószínűsége, hogy a program futtatása után egy bizonyos változás jöjjön létre (pl. „Alvó szegek a jéghideg xomokban.”) 1 a 11.466-hoz. Ez látványosabban úgy képzelhető el, hogy ha felállítunk egymás mellett 11.466 számítógépet, és mindegyiken lefuttatjuk egyetlen alkalommal a véletlenszerű karaktercserét végrehajtó programunkat, akkor a végén a 11.466 monitor közül egyen jó eséllyel olvasható lesz az „Alvó szegek a jéghideg xomokban.” variáció.

(A valószínűségeket egyébként egy 0 és 1 közötti számmal szokás kifejezni: minél közelebb van a szám az 1-hez, annál nagyobb a valószínűség. Tehát szakszerűbben úgy mondhatnánk, hogy a vers esetében vizsgált mutáció valószínűsége 1/11.466 = 0,000087.)

A kérdés az, hogy mekkora az esélye annak, hogy egy mutáció egymástól függetlenül menjen végbe két különböző egyedben vagy kultúrában. A versnél maradva ez azt jelenti, hogy ha két, egymástól függetlenül működő számítógépen futtatjuk le a Négysoroson a véletlenszerű karaktercserét végrehajtó programunkat, akkor vajon hányszor kell próbálkoznunk ahhoz, hogy ugyanaz az eredmény jöjjön ki mind a két esetben. Vagy másképpen: hány számítógépet kell egymás mellé tennünk ahhoz, hogy egyszeri futtatás után két monitoron is olvasható legyen az elvárt variáció?

A matematikai válasz természetesen a következő: annyiszor, amennyi a két különböző valószínűség szorzata. Jelen esetben a valószínűség mindkét esetben ugyanaz, tehát 11.466 a négyzeten, vagyis 131.469.156. Ennyi számítógépre lenne szükségünk a kívánt eredményhez. Ha kb. 60 cm széles laptopokkal dolgoznánk, akkor szorosan egymás mellé téve őket, kétszer körbeérné az Egyenlítőt.

Tehát több mint százharmincmillió próbálkozásból egyszer van esély arra, hogy két egymástól független rendszerben ugyanazon változás jelenjen meg a fenti (nagyon rövid) versben. Hogy három ízben történjen meg ugyanazon változás, ahhoz ezt a számot még egyszer be kell szorozni 11.466-tal – ezt inkább nem számolnám ki.

Természetesen a lehetséges mutációknak elenyésző hányada lesz nyelvtanilag értelmes. (Pl. „Alvó szegek a jéghideg somokban.”) Úgy is mondhatnánk: nagyon kicsi az esély arra, hogy véletlen mutáció révén értelmes változat szülessék. Továbbá: ha egy változás egyáltalán értelmesnek bizonyul, akkor is kérdés, hogy működőképesebb-e, mint az eredeti volt, vagy sem. A „működőképesebb” a versre lefordítva olyasmit jelenthet, hogy „nagyobb irodalmi értékkel” bír, mint az eredeti. Szebb, meghatóbb, elgondolkodtatóbb. De egy ilyen véletlennek roppant elenyésző az esélye.

Roppant elenyésző, azonban – ha visszatérünk a génekhez és a mémekhez – a próbálkozásra borzasztó hosszú idő áll rendelkezésre. Ezért van elvi esély arra, hogy a számos véletlenszerű változásból létrejöjjenek működőképesebb verziók is, vagyis olyan X+1-ek, amelyek hatékonyabbak a korábbi X-nél. Ez az evolúció.

Sőt, bizonyos kedvező környezeti feltételek esetén a változások darabszáma megnőhet, így a hatékony változatok megjelenésének valószínűsége is emelkedhet. Valamennyit. És elvileg megtörténhet, hogy a genetikus/memetikus evolúció során ugyanazon hatékony változás egymástól függetlenül jelenik meg több ízben. Megtörténhet – de, mint láttuk, nagyon kicsi az esélye.

Természetesen az, hogy egy nagyon alacsony valószínűségű esemény valaha már bekövetkezett, tehát hogy volt rá precedens (pl. a lőpor kétszeri feltalálása), semmivel sem növeli meg a valószínűséget. Attól, hogy sokszor volt már korábban ötös a lottón, a jövő heti húzásnál egy hajszállal sem lesz több esélye annak, aki játszani akar.

És akkor nézzük Occam borotváját, vagyis azt a tudományos alapelvet, hogy ha egy jelenség okaként két lehetséges magyarázat kínáltatik, akkor – egyéb kiegészítő információk hiányában – azt kell választanunk a kettő közül, amely kevesebb alapelv szerepeltetésével képes megmagyarázni ugyanazt a jelenséget. Sarkosan fogalmazva: két lehetséges magyarázat közül többnyire az egyszerűbb az igaz.

Ha látunk ma egy hatékonyan, az egész világon elterjedt mémet (bár az Elvevő paradigmát valójában nem egyetlen mém alkotja, hanem egy legalább három mémből álló komplexum), amelynek a létrejöttéről nem áll rendelkezésünkre feljegyzés, akkor két lehetséges forgatókönyvet képzelhetünk el:

A) Az adott mém egymástól függetlenül jelent meg több helyen, és a végén összeért, „mint húsleves felszínén a zsírkarikák”.

B) Az adott mém egy helyen bukkant fel – de olyan hatékonynak bizonyult, hogy elterjedt az egész világon.

A fenti levezetés és Occam borotvája alapján talán érthető, hogy miért valószínűsíthető sokkal nagyobb (pontosabban összehasonlíthatatlanul nagyobb) eséllyel a B forgatókönyv.

Bónusz annak, aki eljutott idáig az olvasásban:

– Miért van az oroszlánnak farka?
– Azért, hogy ha kint marad a bojt a ketrecből, legyen mivel visszahúznia.

Címkék: Humor, Vers, Világ+ember

---