Történelem, megváltás, kereszténység és a Mester-szerep
Nemrég coming outoltam egy lelkész barátomnak: megírtam neki, hogy nem vagyok keresztény. Ismer elég jól, úgyhogy nem lepődött meg: úgy látta, hogy nagyon érik nálam ez a fordulat. Azt írta, hogy meglátása szerint már régebb óta fennállt köztünk az a különbség, hogy amíg ő értelmet tulajdonít az egyébként értelmetlen történelemnek, én az egészet inkább „az emberiség tragikus, kaotikus kudarcának” látom, minden felsőbb értelem nélkül.
Azt válaszoltam, hogy én igenis értelmesnek gondolom az emberi történelmet. Úgy gondolom, hogy nagyon is beilleszkedik egy felsőbb értelem által rendezett világba. De egyrészt szerintem valóban beleilleszkedik abba a világba, nem pedig fölötte áll, másrészt értelmetlen számomra, amikor az „emberi történelem” és az „írott emberi történelem” közé egyenlőségjelet tesznek. Az emberi történelem nem pár ezer, hanem pár millió éves múltra tekint vissza, és minden olyan értelmezés, amely kiragadja az utóbbi pár ezer évet a teljes emberi történelem kontextusából, csakis azt figyelembe véve, azt önállóan értelmezve (mint ahogy valamennyi üdvtörténeti vallás teszi), pontosan ugyanazt a hermeneutikai hibát követi el, mint amit Jehova tanúi akkor, amikor a Bibliából kiragadják Dánielt meg a Prédikátort, és ebből bizonyítják, hogy az embernek nincs lelke, ellenben jön majd az ezeréves nemtommi. Amitől minden bibliatudós a haját tépi (kivéve, ha eleve elkötelezettje az „Eszmének”).
A levélváltásban az is fölvetődött kérdésként, hogy hol kezdődött el – barátom szavaival élve – a kereszténységből „kifelé vezető út”. Nekem erről a régi találós kérdés jutott eszembe: Meddig fut a nyúl az erdőbe? Válasz: a közepéig, mert onnantól már kifele fut. Vajon értelmezhető a „bent” és a „kint” fogalma egy úton járó ember esetében? Megy a vándor az úton, az kanyarog a talpa alatt, keresztülvezet számos helyen: árkon, bokron, erdőn, városon... Járja az utat, átmegy bizonyos városokon. Tán el is játszik hosszasan a gondolattal, hogy „na, itt kell letelepednem”. De aztán továbbmegy, és ahogy bejött a városba, úgy ki is megy belőle. Hol kezdődött hát számára a „kifelé vezető út”? Gondolom, azon a ponton, ahol egyáltalán járni kezdett.
Hogy miért nem telepedtem le végérvényesen a „kereszténység” nevű városban, annak ellenére, hogy életem kb. felét (tudatos életemnek pedig a nagyobb részét) benne töltöttem, annak számos oka van. Az utolsó csepp nyilvánvalóan az volt, amikor tisztába jöttem azzal, hogy az „Isten általi (személyes) megváltás” fogalma akkor és csak akkor értelmezhető, ha az ember nyomora individuális, ugyanakkor ontológiai eredetű (vagy legalábbis ontológiai mélységű). A lényeg érdekes módon egybe cseng azzal, ami a Heidelbergi Káté 2. kérdésére adott válasz első két pontjában van:
Kérdés: Hány dolgot kell tudnod avégett, hogy ebben a vigasztalásban boldogul élhess és boldogul halhass meg?
Felelet: Hármat: először, hogy mily nagy az én bűnöm és nyomorúságom; másodszor, hogy mi módon szabadít meg Isten minden bűnömből és nyomorúságomból; harmadszor, hogy milyen hálával tartozom neki e megszabadításért.
A harmadikat egyelőre hagyjuk. Az azonban kétségtelen, hogy ismernem kell a nyomorúságom okát és mértékét, és ismernem kell a szabadulás módját.
A jelenlegi ismereteim szerint az ember nyomorúsága nagyobb kiterjedésű annál, hogy individuálisnak lehessen tekinteni, de sokkal kisebb kiterjedésű annál, hogy sem ontológiainak lehessen tekinteni. Magyarul a baj nem velem van (az én állítólag bűnös mivoltommal és gyarló természetemmel), de nem is az emberiséggel (és annak állítólag eredendően bűnös természetével), hanem a kettő között: egy bizonyos kulturális szemlélettel és gyakorlattal. E kultúra nagyobb nálam (tehát nem velem van a baj), és kisebb az emberiségnél (tehát nem az emberi természettel van a baj). Ha tehát rabságban érzem magam, akkor szabadulnom nem önmagamtól kell („megigazulással”) vagy az emberségemtől „újjászületéssel”), hanem a kultúrámtól: elsősorban szemlélet-, másodsorban (ennek függvényeképpen és a lehetőségeimhez mérten) gyakorlatváltással.
Ebben a narratívában a megváltás fogalma értelmezhetetlen. Ezt egy ideig aránylag jól tűrtem, de utána elkezdtem rázogatni a kereszténységemet, mint egy perselymalacot, hogy mi marad benne, miután kipottyant belőle a megváltás fogalma. És persze maradt benne egy csomó érdekesség – de semmi olyasmi, ami egzisztenciálisan fontos lenne számomra. Úgyhogy ez volt az utolsó csepp. Hogy az első csepp mi volt, azt egyelőre még nem találtam meg, de elképzeléseim vannak.
Ja: és természetesen a vándor nem telepedett le a várost elhagyva sem: megy tovább a maga útján anélkül, hogy tudná, az merre kanyarog. Beképzeltség volna magabiztosan kijelentenem, hogy ez az út soha nem fog visszakanyarodni a városba. Csodálkoznék ugyan rajta, de nem tudok jósolni. Mint ahogy három éve azt se tudtam volna megjósolni, hogy valaha „kiszakadok”.
Ugyancsak e barátom, aki szerette az Izmaelt, de nem szerette a B történetét, írta, hogy látott egy interjút Daniel Quinn-nel, és annak alapján „egy nagyképű alaknak” tartja, „akinek megvan magáról az a tévképzete, hogy ő az emberiség aktuális Szellemi Vezetője”, és hogy ezt mennyire utálja „keresztényben és pogányban egyaránt”.
Erre azt feleltem, hogy a magam részéről Quinnek hat könyvét olvastam, és úgy gondolom, aránylag jól megismertem, hogy mit képvisel és mit nem képvisel. Az If They Give You Lined Paper, Write Sideways („Ha vonalas lapot adnak eléd, írj rajta keresztben”) c. könyve témája az, hogy „mi a módszere”. Millióan tették fel neki a kérdést, hogy „hogy csinálja”, hogy képes ilyen következtetésekre jutni általánosan ismert tényekből. Erre próbál válaszolni ebben a párbeszédes formában megírt könyvben. És a (feltehetőleg fiktív, de ezt nem tudhatom bizonyosan) beszélgetőpartnerének egy csomószor mondja ebben a könyvben, hogy ne hallgasson rá, ne fogadjon el valamit azért, mert ő azt mondja. Vegye szemügyre a kérdést, nézze meg madártávlatból, vizsgálja meg alulnézetből, stb. – aztán alakítsa ki a maga álláspontját. Szerintem ez nem az „én vagyok a Kiválasztott Szellemi Vezető” attitűdje.
Számtalanszor elmondja, hogy fogalma sincs „a helyes megoldásról” – annál is inkább, mert szerinte nincs olyan, hogy „a helyes megoldás”. Működő és működésképtelen megoldások vannak; ami működik, az megmarad, ami nem működik, az kihullik. Ezt az egyetlen dolgot valóban teljes magabiztossággal állítja: hogy az emberi életnek nincs egyetlen helyes útja. Ezt az egy dolgot egyébként én is teljes magabiztossággal állítom – és ezenkívül semmit. De ő sem. Az, hogy ennek az egyetlen tézisnek adódik számos logikai folyománya, az már más kérdés. Mindenesetre egyértelműen kijelenti, hogy nem tartja magát semmilyen tudás letéteményesének. Nem tudása van, hanem egy látomása, amit annak is tekint: se többnek, se kevesebbnek. A Providence („Gondviselés”) c. könyvének alcíme: Egy ötvenéves látomáskeresés története. Úgy gondolom, hogy ha valaki elég alázatos ahhoz, hogy ötven éven keresztül keressen, akkor az megengedheti magának, hogy ha végre megtalálni vélt valamit, akkor azt a valamit aránylag magabiztosan mutassa fel. Nem azzal, hogy „ez az élet egyetlen helyes útja”, hanem hogy „ez az én látomásom”. Főleg akkor, ha e látomásból az következik, hogy az őt hallgató ember ne őt hallgassa, hanem induljon el, és kezdje el saját maga a keresést, a maga felelősségével.
Úgy gondolom, hogy a „Mester” műfaja legitim műfaj az emberiség útkeresésében. Viszont e műfajon belül két alműfaj létezik. Az egyik mottója: „Én ismerem az igazságot – jöjj és kövess engem!” A másik mottója: „Én olyan fontosnak tartok valamit, mintha az volna az igazság; jöjj és hallgass meg, aztán NE kövess engem, hanem értékeld a hallottakat – és járd a magad útját!” Az első fajta Mesterrel nem tudok mit kezdeni: ellenszenves. A második fajtával tudok mit kezdeni. És amennyire megismertem, Daniel Quinn határozottan a második fajtához tartozik.
Hogy milyen, amikor nyilatkozik, az más kérdés, és nem is tartom döntőnek. Amikor visszanéztem az Írók Boltjában tartott könyvbemutató után a DVD-t, és hallottam magamat, elszörnyedtem, hogy még egy ilyen arrogáns és pozőr fasz nincs a világon, mint amilyen én vagyok akkor, amikor nyilvánosan meg kell szólalnom. Van, aki szép, de nincs jó fényképarca. És van, aki alázatos/bizonytalan/szerény/stb., de amikor szóban nyilatkozik, akkor az olyan, mintha egy felbőszült vadállat bőgne.
Ez persze most nagyon olyan volt, mintha iszonyatosan meg akarnám védeni Daniel Quinnt. Nem akarom, mert egyrészt nem szorul a védelmemre, másrészt ha történetesen a személyisége tényleg elviselhetetlen is volna, az semmilyen irányban nem befolyásolná a mondanivalója igazságtartamát. Egy szerény ember is mondhat baromságokat, és egy beképzelt szemétláda is megláthatja a zseniális igazságot. Vagy fordítva. Vagy bárhogy. A „non quis, sed quid” (nem az számít, hogy ki mondja, hanem hogy mit mond) elve ez esetben is érvényes.
Címkék: Kapcsolatok, Sztori, Vallás, Világ+ember
–
Sorskönyv nélkül
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
szerint:
