kklóóór szerint:

Hát, elkerülhetetlen ez esetben, hogy az ember elkésik a munkából, mert fel kell emelnie azt a védtelen kis lényt, biztonságba kell helyeznie, azaz hazavinni, de sőt azonnal be kell szerezni számára almot, alomtálat, ételt és etetőtálat...
(Hiányoznak a macskák...)

 macskamedve szerint:

A macskákat nem mi választjuk, hanem ők választanak minket. Persze csak az arra érdemeseket. Ha ez a cica tényleg kiválasztott téged, az nagy kegy, amit meg kell becsülni!

 kklóóór szerint:

Macskamedve, a szívemből szóltál.

 Névtelen szerint:

"Hogy Morzsi macskát talált, nem volt különös esemény, mert Morzsi mindig talált macskát. Az érdekes az volt, hogy a macska nem tágított tőle. A lépcsőház ajtajáig kísérte, és szívszorító, bánatos tekintettel nézett utána. No, a szívszorítást nem Morzsi érezte. Én. Végül is odakint havazott, ami nem nevezhető a macskák kedvenc időjárási eseményének. Így érthető, ha érdeklődéssel fordultam vissza Őmacskaságához:

– Hát te miért nem mész haza? –, de ostobaságnak éreztem a kérdést, mert ha lenne hova hazamennie, nyilván nem ücsörögne a lépcsőház előtt, a hóban. – Nincs hol laknod? Elvesztél?

Morzsi érdeklődéssel hallgatott, kíváncsian, mire jutunk.

– Be akarsz jönni? – nyitottam meg az ajtót. – Gyere. – Be akart.

Elindultunk fölfelé. Be a lakásba."

béefá

 Bikkfa szerint:

Most akkor van cicátok? :)

 Balázs szerint:

Nincs. :( Ez a poszt nem arról szólt, hogy lett egy cicánk, hanem arról, hogy milyen keserves tud lenni időnként az élet. :,-(

 Endogén opiát szerint:

Sajnálom. Akkor olvastam a bejegyzést, mikor még csak egy komment volt, és értettem, hogy félreértés van, már bánom, hogy nem írtam akkor rögtön. Nem tudom, jól sejtem-e, hogy eleve lelkiismeret furdalásod volt, még ha tudtad is, hogy nem feladatod megmenteni a világ macskáit. (Meg még ha nem is EMK-s érzés a bűntudat - néha az ember érzései nem kellően idomulnak az EMK-hoz. De ha a Tied már ott tart, akkor szomorúságot mondok helyette.)

 Jgy szerint:

A szituáció és a kiváltott érzelmek nagyon ismerősek, fogadjátok együttérzésemet, te is, a cica is. Személy szerint nekem az tett jót, hogy lett saját macskám. Onnantól többé-kevésbé meg tudtam nyugtatni a lelkiismeretemet, hogy hát hiszen van nekem (macskám), akiről gondoskodnom kell.

 macskamedve szerint:

JGY-hez csatlakozom. Bár azért én ettől még olykor kirakok egy kis ennivalót elveszett, magányos cicáknak, vagy legalább megsimogatom őket. Hidd el, az is rengeteget jelent nekik, és nem kerül semmibe!

 Névtelen szerint:

Macskás sztorim nekem is van. Egyszer egy élelmiszerbolt előtt lettem figyelmes egy elárvult kis nyávogó jószágra. Gondoltam egyet, betettem óvatosan a szatyromba a keksz és a párizsi mellé, aztán megcéloztam az első állatorvost, ahol megfelelően megtisztították a kis bundáját, és megkérdezték, szeretném-e ivartalaníttatni. Mivel úgy gondoltam, megkönnyítem a kis életét, ha elvégeztetem rajta ezt a beavatkozást, igent mondtam. Közben felhívtam még az orvostól egy baráti házaspárt, akik akkor kerestek macsekot a kislányuknak. Az ivartalanítás ugyan eléggé meglaposította amúgy is sovány pénztárcámat, de ennyit megért a cica. Azóta is azzal viccelődnek velem az ismerősi körben, hogy nem szeretnének az én gondoskodó kezeim közé kerülni: puszta szeretetből azonnal ivartalaníttatnám őket. :-) Puritán

 Unknown szerint:

Ahogy macskamedve írta: a macska választ minket. Ld. Béla (Laci macskája). És micsoda véletlen: ma reggel, még blogolvasás előtt pont azon gondolkodtam, hogy fölveszem Béla szövegeit (pl. éhes vagyok, szomjas vagyok, vakard a hasam, engedj ki az erkélyre), és elküldöm Nektek.
Véletlen? :)