Megjöttünk. Igazság szerint már tegnapelőtt megjöttünk, de kicsit lassan megy az akklimatizálódás, úgyhogy csak most értem el idáig.

Először is mind Tomi, mind a magam nevében nagyon szépen köszönöm az esküvői jó kívánságokat.

Ami a nyaralást illeti, az meglehetősen rendhagyóra van sikerülve. Azért van, mert két hétig voltunk Balatonon, de ezen a héten is szabadságon vagyunk. Ez így elvileg bruttó három hét, gyakorlatilag ami a tényleges, ún. „nyaralást” illeti, az jó esetben másfél. Az első hetünk során ugyanis olyan fáradtak voltunk, hogy még pihenni sem tudtunk tőle. Gyakorlatilag aludtunk végig, ill. estefelé lementünk pancsolni.

Az alvásprojektet meglehetősen nagy mértékben nehezítette Robika. Egy olyan helyen laktunk, ahol vagy tizenkét apartman volt. A hely önmagában még alkalmas lenne arra, hogy a vendégek ne lógjanak egymás seggébe, de Robikával súlyosbítva ugyanez sokkal nehezebb. A kb. kilencéves Robika, ahogy ránézésre sikerült megítélni, nagy valószínűséggel értelmi fogyatékos. Ez persze a jó érzésű emberből kihozza az empatikusat, a zsiráfot, de legalábbis a politikailag korrektet. Úgy tűnik azonban, hogy amikor terveim szerint tíz-tizenegy óra előtt nem szívesen kelnék fel, akkor reggel hétkor a bennem rejlő „jó érzésű ember” elérhetetlen mélységben szunnyad. Amikor reggel hétkor (vagy nyolckor, vagy délután kettőkor vagy bármikor, random módon) Robika a ház legkülönbözőbb pontjain elüvölti magát artikulálatlan visítással, valahogy így:

– Mueeeeeeeeeeee!!! –

– akkor egy idő után a zsigeri reakcióm az, hogy márpedig én most azonnal Robikát akarok enni: kicsontozva, véresen, esetleg jól átsütve. Az empátia esélyét az sem növeli, amikor egyszer csak arra riadunk, hogy dörömbölnek az ajtónkon; félkómásan ajtót nyitunk, és azt látjuk, hogy Robika rugdossa az ajtót. Csak úgy. A szülei meg sehol.

Félreértés ne essék: ha józan pillanatokban, higgadtan végiggondolom, akkor minden tiszteletem a szülőké, akik nem azt választják, hogy a hülyegyereküket berakják valami csökkentérték-megőrzőbe, és évente kétszer – kötelességszerűen – meglátogatják, hanem maguk mellett tartják, emberként kezelik, szeretik, nyaralni viszik, stb. Robikából nekünk egy hét jutott, és ennek során is csak napi néhány (válogatott) perc. Nekik évi 52 hét jut belőle, napi 24 órával. Nem irigylem őket. És ebből az aspektusból teljes mértékben megértem, hogy nyaralás alatt a gyerekre nem adnak pórázt és szájkosarat, hanem – a lehetőségekhez mérten – szabadon eresztik a ház területén, és legalább addig szusszanhatnak egyet-egyet, amíg Robika a változatosság kedvéért nincs a közvetlen közelükben.

Borzasztó nehéz ez, és tanácstalan is vagyok, hogy mi a „helyes” hozzáállás az ilyen kérdésekhez. Örülök, hogy alkalmas vagyok (legalábbis szeretném azt hinni) az elvi megértésre – ugyanakkor meglehetős kognitív disszonanciát élek meg, amikor azt tapasztalom magamon, hogy kitör belőlem a vérsakál (vö. a fenti gasztronómiai eszmefuttatást). Szerencsére bizonyos vagyok benne, hogy a bennem zajló indulatokból se Robika, se a családja nem észlelt semmit. És hát végső soron tekinthetem úgy, hogy Robika egy ugyanolyan random módon „megnyert” faktor a pihenés iránti szükségletem tekintetében, mint mondjuk a két héten keresztül rendszeresen visszatérő esők, viharok és záporok voltak a strandolás iránti szükségleteim tekintetében. Az idén ez jutott. Máskor meg más jut.

Ezzel együtt összességében jól éreztük magunkat. Ötödik alkalommal nyaraltunk ezen a környéken, és ebből harmadszor konkrétan Badacsonytomajon. Tavaly már azon tűnődtünk, hogy vajon van-e még egy nyaralásnyi a helyben – most bebizonyosodott, hogy van, sőt úgy jöttünk haza, hogy van miért ismételten visszamenni. Találtunk új helyeket, ahonnan gyönyörű a kilátás, felfedeztünk új borokat és új borászokat, sőt rábukkantunk egy kecskefarmra is, ahol csodálatos, végtelenül büdös sajtokat lehet kóstolni és venni (vettünk is). Szóval szép volt, jó volt, és nagy valószínűséggel folytatása következik.

Címkék: Nyaralás

---