Tegnap volt Mihály-nap. Mihály arkangyal neve (héberül: Mikaél) azt jelenti: „Ki olyan, mint az Isten?!” Úgy gondolom, e mondat elég enigmatikus ahhoz, hogy mottóként – és apropóként – szolgáljon egy-két világnézeti témához. Az „egy-két” téma egész pontosan két darab: mindkettő egy levelezés kapcsán jött elő a napokban. A kiindulópont a szokásos „Mit is jelent az, hogy nem vagyok többé keresztény?” kérdés volt. Mindkét érintett téma klasszikus: egyik a test-lélek probléma, másik az Istennel való személyes kapcsolat kérdése.

Test-lélek vagy anyag-szellem problémának azt a kérdést hívják, hogy vajon a világban csupán egyetlen fajta létező van (csak anyag, ahogy pl. a dialektikus materializmus vallja, vagy csak szellem, ahogy az – tudtommal – egyes keleti vallások tanításában szerepel), avagy a két, lényegében különböző létező: anyag és szellem (az ember esetében test és lélek). Az első fajta választ monizmusnak, a másodikat dualizmusnak nevezik.

Minden ellenkező látszat dacára a kereszténységnek nincs egységes állásfoglalása e kérdésben. A keresztény hit azt vallja, hogy az emberi egzisztencia Isten teremtői tevékenysége révén örökké fennmarad (magyarul: van örök élet), de hogy ez pontosan milyen módon történik, az a keresztény filozófusok és teológusok között is spekuláció tárgyát képezi. Vannak, akik a lélekre úgy tekintenek, mint önálló princípiumra. Mások az arisztotelészi hülemorfizmus tanát adaptálva azt mondják: „anima est forma corporis”, azaz „a lélek a test formája”; ez nagyjából azt jelenti, hogy az értelmetlen, személytelen anyaghalmazból az egyedi – alkalmasint Isten által külön aktusként teremtett – lélek alkotja meg az individuális létezőt, az embert. Mások nem két, hanem három princípiumról beszélnek: szellemről, lélekről és testről, és úgy tartják: az ember igazi valóját csak ezzel a modellel lehet megmagyarázni.

Az én válaszom e tekintetben bő tíz éve egyértelmű: monista módon nézek a létre. Nem gondolom, hogy az Úristen a világ teremtésekor két diszjunkt adatbázist hozott létre: anyagot és szellemet. Ellenkezőleg: a skolasztikus filozófusokkal összhangban úgy gondolom, hogy „ens et unum convertuntur” (a lét és az egy egymással felcserélhető fogalmak); hogy az egyetlen Teremtő általi egyetlen teremtett valóságban nincs, nem lehet ontológiai megosztottság. Hogy aztán ezt az egyetlen princípiumot milyen szemüvegen keresztül nézzük, az már más kérdés: az értelem szintjén alkalmasint tehetünk különbséget anyag és szellem között, ha a valóságban ez a különbség nem is áll fenn.

Az én világnézetem szerint az „élettelen” anyagvilág minden részecskéjében ugyanúgy (tehát nem kevésbé) tökéletes lenyomata a Létnek, mint az élő – és mint az ember. Úgy is mondhatnám: a kőnek is van lelke (szelleme). A különbséget én az összetettség mértékében látom: minél komplexebb egy létező, a „lélekkel telisége” vagy „átszellemültsége” annál nyilvánvalóbb, annál felismerhetőbb. Mármint a teremtett megfigyelő számára. A hóvirágban sokkal inkább hajlamosak vagyunk „meglátni” a lelket, mint a kőben, a hangyában sokkal inkább, mint a hóvirágban, a kiskutyában pedig sokkal inkább, mint a hangyában. (Nézzük csak meg, hogy a mesékben milyen arányban szerepelnek beszélő kövek, növények, illetve állatok.)

A teremtetlen megfigyelő (értsd: Isten) számára ez a különbség nem jelentkezik. Ha azt állítanánk, hogy Isten inkább látja saját léttökéletessége tükrének az embert, mint a követ, azzal az isteni teremtés tökéletlenségét állítanánk. Az én hitem szerint tehát az ember – nem ember, illetve az élő – élettelen közötti különbségtétel nem a lét objektív rendjéből adódik („így van, és kész”), hanem merőben az ember (és csendben hozzáteszem: az Elvevő ember) látásmódjának az eredménye.

Az Istennel való személyes kapcsolat – vagy ahogy barátom említette levelében: a transzcendens kötődés – kérdésében sokkal kevésbé határozott az elképzelésem, de hosszú ideje elég egyértelmű irányok rajzolódnak ki gondolkodásomban.

Évek óta azt tapasztalom önmagamon, hogy a transzcendencia felé való irányultságom menthetetlenül terhelt a saját antropomorf projekcióimmal. És nem azért, mert béna vagyok, mert ügyetlenül csinálok valamit, vagy mert hiányos a teológiai tudásom, hanem ipso facto. Ez olyan, mint a kvantummechanikában: a megfigyelés puszta ténye befolyásolja a megfigyelés tárgyát. Ha transzcendálom (azaz átlépem) a saját határaimat azért, hogy a transzendenciát, a Megnevezhetetlent megnevezzem, akkor akit megnevezek, máris nem az, aki per definitionem Megnevezhetetlen, hanem az a valaki/valami, akivé/amivé én alakítottam őt a megnevezés aktusával.

Ez a terheltség az Istennel való mindenfajta kapcsolatot jellemez: nemcsak a teológiai eszmefuttatásokat és az elmélkedéseket, hanem az egyéni és közösségi imát is; a glosszolália (nyelveken való ima) sem kivétel. Amikor az ember szándéka szerint Istenről vagy Istenhez beszél, akkor – függetlenül attól, hogy van-e Isten vagy nincs –, a beszéd tárgya és megszólítottja soha nem Isten, hanem a saját, önmagából kivetített istenképe.

Persze az, hogy az Istennel való kapcsolat szükségszerűen antropomorf, nem „baj”, hanem adottság. Az egyedüli kérdés az, hogy mit lehet ezzel kezdeni. Elsősorban nem teológiailag (mert úgy nyilván rengeteg mindent, mint bármivel), hanem az egyéni életben, a konkrét szavak és tettek szintjén.

Nekem erre a kérdésre (sok évnyi nyűglődés után) a válaszom az, hogy Istenen ugyanúgy nem tudom kívül helyezni magunkat, mint a gravitáción – és foglalkoznom is pontosan ugyanannyit szükséges vele. A fizikusokra semmivel nem hat jobban (vagy kevésbé) a gravitáció, mint a laikusokra. Ugyanígy a tudatosan spirituális tevékenységet végző ember sincs „közelebb” Istenhez, mint az, aki adott esetben ateista vagy agnosztikus. Már csak azért sem, mert az Istenhez való „közelség” még metaforikusan is értelmezhetetlen.

Karizmatikus koromban briliáns hatékonysággal tanultam meg a kérő ima összes trükkjét. Elsősorban azt, hogy a kéréseket, hogy azok igazán hatékonyak legyenek, dicsőítésbe kell csomagolni: „Köszönöm Uram, hogy te már meg is adtad azt, hogy...”. Aztán miután megjártam a poklot oda-vissza, és valamennyi egzaktul kitűzött, milliószor átimádkozott, közelebbi és távolabbi célomról kiderült, hogy kizárólag a saját aktuális vágyaim kivetülései, elkezdtem leszokni a kérő imáról. Merthogy ugyan mit kérjek Istentől? Miért győzködjem őt szép szavakkal, hosszan és részletesen, hogy mit adjon meg nekem, amikor úgyis sokkal jobban tudja nálam, hogy mire van szükségem? Arról nem is beszélve, hogy amiről most a legszilárdabb meggyőződésem, hogy nem tudok nélküle élni (ilyen célobjektum volt számomra például húsz éve a szerzetesi élet), arról másnapra kiderülhet, hogy viccnek is rossz, és jobb, ha minél messzebbre kerül az életemtől. Ugye mindenki ismeri a régi viccet:

– Hogyan lehet megnevettetni Istent?
– Ha elmondod neki a terveidet.

Maradt tehát a Miatyánk, abból is a „legyen meg a te akaratod”. Aztán ezt is elhagytam: minek kérni, hogy legyen meg, ha egyszer úgy is meglesz, bárhogy tiltakoznék is ellene?!

Az ima persze nemcsak kérés lehet. Létezik ún. engesztelő ima is. Ezzel kapcsolatban nagyon élesen megütött egy gondolat tíz vagy tizenegy éve, miséről kijövet. Az Agnus Dei szövegén töprengtem. Hosszan és sokszor könyörgünk Istenhez, hogy „irgalmazz nekünk” (nem is szólva a görög katolikus rítusban és az ortodoxiában ezerszer ismételt kyrie eleisonról) – de minek? Minek, amikor Isten a „teremtetlen kegyelem”, akinek még a mindenhatósága is relatív, hiszen határt szab neki a szeretete?! Minek, amikor Isten képtelen volna „nem irgalmazni”?!

Ja, hogy ez az ima valójában nem Isten szőrös szívének a megpuhítására irányul, hanem önmagunk átalakítására? Arra, hogy a ránk folyamatosan záporozó kegyelem befogadására nyitottá váljunk? Oké – de akkor már megint annál a kérdésnél vagyunk, hogy akkor ki is a megszólítottja az imának? Nocsak, hiszen ismét önmagunkkal kommunikálunk! Amikor „Istent kérjük”, hogy irgalmazzon nekünk, akkor valójában önmagunkat akarjuk rávenni, hogy a valóságot képesek legyünk olyannak elfogadni, amilyen, ne pedig olyannak, amilyen nem. Ez persze teljesen helyénvaló dolog. A mai napig így gondolom. De minek ehhez a rítus? Minek a vocativus (megszólító szövegforma) alkalmazása?

A dicsérő és hálaadó imával ugyanez a helyzet. Nekem persze jólesik, ha dicsérik a verseimet, mert zűrös a személyiségem és megerősítésre, pozitív visszajelzésekre vágyom. Istennek azonban mi szüksége van ilyesmire? Ő pontosan tudja magáról, hogy „szent”, „fönséges”, „magasztos” stb. És előbb tudja, hogy miért mekkora hála van (vagy nincs) a szívemben, mint hogy én eljutnék annak szavakba öntéséig.

A válasz a szokásos: nem Istennek van szüksége a dicsőítésre és hálaadásra, hanem nekünk, embereknek, hogy pontosan tisztában legyünk az ontológiai helyünkkel. Na ja. Csakhogy ami engem illet, annyi pofára esés után, amennyit életemben magam mögött tudhatok, egész pontosan tisztában vagyok az ontológiai helyemmel. Lényegesen tisztábban, mint sok gyakorló vallásos, akik még mindig de facto geocentrikus világképet vallanak.

Ha viszont ez a helyzet, akkor mit és miért mondjak Istennek? Nem tudok neki mit mondani, mert mindent tud, amit mondhatnék.

Nekem persze lehet újat mondani. Tud újat mondani számomra a valóság – mind a teremtett, mind a teremtetlen. De mára már vagyok annyira alázatos, hogy ne higgyem olyan élesnek a fülemet, hogy minden további nélkül kihalljam e két megszólaló közti különbséget. Igyekszem meghallani a valóság szavát, igyekszem nyitott füllel járni a világban. Speciális vallásos különeljárás nélkül is. Minden tevékenységem közepette. Az én életemben így valósul meg – ha megvalósul – a „transzcendens kötődés”.

Címkék: Vallás, Világ+ember

---