De komolyan. Mi legalábbis így csináltuk.

Tomi úgy döntött, hogy tarthatatlan helyzet, hogy az országban nem lehet normális szilvalekvárt kapni, és pénteken hazaállított a csarnokból két és fél kiló szilvával, aminek az a meglepő tulajdonsága volt, hogy nem kemény és savanyú, nem is úgy puha és édes, hogy közben az íze már-már idézi a majdani féldecit, hanem egyszerűen finom. És nekiállt, oszt megfőzte lekvárnak, csak úgy. Vérurbánus gyerekként soha nem hittem volna, hogy valaha egy fedél alatt fogok élni a lekvárfőzéssel, erre egyszer csak ott van a tűzhelyen egy lábasnyi igazi szilvalekvár. Nyamm.

Na igen, de mit csináljunk vele? Kicsi a lakás, nagyobbat kíván alapon viharsebesen meg szoktunk szabadulni az üres üvegektől (meg aztán ne is kompromittáljanak, ha valaki idetévedne), amúgy szelektíve, és e szórásba a befőttes üvegek is beletartoznak. (Apropó: van itt még valaki rajtam kívül, aki tudja, hogy a befőttes üveget erdélyiül borkánnak hívják?)

Szóval itt álltunk egy rahedli (kb. két kisebb üvegre való) lekvárral, valamint a hozzá való nulla üveggel. A lekvár persze eláll a tűzhelyen is, főleg, ha nem egyszerre fő, hanem két napon át többször néhány órát, így végül vasárnap délelőtt indult el Tomi a madaras teszkóba, hogy akkor egy élete, egy halála, ő vesz üres befőttes üveget.

Vett is, de csak potenciálisan üreset kapott. Valami hülye telepakolta előtte meggybefőttel. Hazahozta, kiöntötte a meggyet egy másik lábasba (amelyikben történetesen nem volt szilvalekvár), és megoldódott a probléma. A lekvár azóta – dunsztolásilag – megjárta az ágyneműtartó mélyét, és pillanatnyilag a szekrény tetején várja a telet.

Ellenben a lábasban ott volt bő egy kiló magozott meggy, kéretlenül és kérlelhetetlenül. És valamit kellett vele kezdeni, mert huzamosabb ideig hülyén nézett volna ki a tűzhelyen.

Hát így készült el vasárnap a meggyes piskóta.

Címkék: Gasztro, Sztori

---