Jó ideje tudom magamról, hogy dátumfetisiszta vagyok. Többnyire igen fontos számomra, hogy mi mikor történt. Nincs ennek racionális oka; így színes a világ: ki erre izgul, ki amarra.

Apa új verseskötetének, a Hetvenkét lépcsőnek a megjelenése mindenképpen nagy nap lett volna. (Hogy mekkora, azt talán csak az tudja átérezni igazán, aki maga is író, vagy akinek az jutott a sorstól, hogy egy íróval legyen kénytelen huzamosabb ideig egy fedél alatt élni.) Mondom, tehát nagy nap lett volan így is, úgy is; hogy valamikor év vége felé fog megjelenni, ezt jó ideje tudtuk. Azonban az, hogy éppen ma jött ki a nyomdából – ez a véletlenek olyan különös összjátéka, amibe csak beleborzongani lehet. A szinkronicitás fogalmát kitaláló Jung pedig megnyalná mind a tíz ujját utána.

Hogy miről is van szó, az alább kiderül, a megértéséhez viszont álljon itt előbb a kötet címadó verse:

Logodi utca hol volt hol nem volt volt a Logodi utca alatta a Vérmező fölötte a lovasút-sziklaisándor-lovasút ahol körbefut a hatalmas várfal ezerkilencszáz-hatvannégy november huszonötödike este obeliszk-magas zöld cserépkályhában parázs a szobában épp csak lengő árnyak ahogy az izzó fából egy-egy kicsi láng felcsap az a hol volt hol nem volt Logodi utca még eget hasít a kedv szárnyal ahonnan Zuglóba visz a busz egybeolvadok a hajnalsötét gyárral Csibész pulink mintha tudta volna óvatosan támaszkodott hasadnak érezze hűségét-szeretetét a benned búvó magzat s akit mégse láthatott mert a garzonban dönteni kellett ő vagy a gyermek az a hol nem volt Logodi utca zabolátlan csapódó szerelemmel Bogár Kati Bogár vergődöm tehetetlenül mert állandó ítélet állandó kegyelem kell tanulni elfogadni a felnőttséget hogy minden pusztulás onnan indul ha nem szeretsz már ha nem szeretlek téged az a hol volt Logodi utca ahová borral jöttek a verstárs-barátok ahonnan világváltásra csalogattak a kocsmák égig szökött a kurtítatlan álom ahol bámultunk a lebukó napra mint Tóth Árpád a rondellákon az a volt Logodi utca ahol végleg eldőlt mehetek bárhová tőled soha nem fogok elérni másig az a talán igaz se volt fiatalság volt Logodi utca az a hetvenkét lépcső a lakásig

Akinek a versben (ismétlem: a kötet címadó versében) írott dátumból nem vált volna világossá: ma van a szüleim 45. házassági évfordulója. Ami pedig szintén a mai naphoz kapcsolódik, de a versből nem derül ki, az kiderül majd Apa jövőre megjelenő, Versek regénye című önéletrajzi könyvéből. Ebből idézek most:

Ezen a mai 25.-en      még jobban szeretlek, mint akkor.      Hát érted Te ezt? De ez van.      (l989. XI. 25.) Ez a pár sor egy szép ezüstszínű toll és ceruza dobozában volt, amit Bogártól a 25. házassági évfordulónkkor kaptam. Ha a kezembe kerül, reménykedve arra gondolok, talán mégsem vagyok akkora gazember, mint amilyennek néha hiszem magam. Bogár a naplójában is megemlékezik „az ezüstlakodalmunk”-ról. Ez az utolsó naplóbejegyzése.

Ennek ma húsz esztendeje.

A a Hetvenkét lépcső című kötet, noha senki nem tervezte így, kétszeresen is ünnepi könyv lett: egyrészt a múlt jelenben élő emlékének mementója, másrészt – mint minden igazi könyv – a költészetet (s így önmagát is) ünneplő ajándék.

A szerző fiaként és a kötet szerkesztőjeként egyaránt szeretettel ajánlom figyelmetekbe.

Címkék: Apa, Emlék, Könyv, Ünnep, Vers

---