Tanulságos volt számomra a tegnap megnézett film. Mégpedig a vacaksága miatt. Egy horror volt, és aki egy kicsit is ismer engem, az most elcsodálkozhat, hogy mi a fenének nézek én önszántamból horrort, amikor maga a műfaj nem érdekel; bosszant és utálom.

Roppant egyszerű a magyarázat: amikor pár hónapja egy teszkózás alkalmával kisírtam magamnak, hogy vegyük meg a DVD-t, nem voltam tisztában a műfajával. A cím (Esély a halálra), valamint a leírás thrillert ígért számomra; pszichothrillert, amit kifejezetten kedvelek, ha jó. Annyit lehetett tudni a történetről, hogy egy fickót elkezdenek üldözni, halálra gázolja a vonat, de ahelyett, hogy jól nevelten meghalna, a következő pillanatban épen és egészségesen tér magához egy számára új környezetben. És ez ismétlődik vele mindennap: megtámadják, megölik, de mindig új életre támad: azonos névvel, de új helyzetben, új ismerősökkel, és új, komplett személyes múlttal. És ez mindaddig tart – ígéri a sejtelmesen három ponttal végződő ajánló –, amíg a hős rá nem jön e körforgás nyitjára.

A film első fele kifejezetten jó volt: jó abban az értelemben, hogy lekötött mindkettőnket, hatással volt ránk, féltünk – és persze vártuk a megoldást.

Aztán megjött, nagy csalódásunkra.

A képernyőn egyre több lett a vér meg az erőszak, a sziszegés meg az ordítozás, aztán láthatóvá is váltak az eddig csak sejtett alakok: füstből való rondaságok, akiket „kaszások”-nak hívnak; valamiféle halhatatlan szellemek, akik az emberek félelméből táplálkoznak; a főhősre azért pikkelnek, mert egykor az is közülük való volt, de aztán... És itt zavarossá vált a történet; a pasi végül megölte a saját nőjét, és ezáltal megmentette, és hirtelen minden szép és jó lett, hurrá. Logika zéró, a titkos szálak elvarrása fel sem merült.

A primer dühöngés után éppen ettől vált számomra tanulságossá a film. A titok elvarratlanságától.

Aránylag sokszor hagytam már magam felültetni filmekkel is, könyvekkel is. Elolvasok egy profi módon megírt regényt, amelyben csak úgy vibrál a misztikum, tövig rágom a körmöm olvasás közben – mire a körmöm tövéhez érek, kiderül, hogy a megoldás valami lapos, hihetetlenül és hiteltelenül összetákolt, hajánál fogva előcibált „malum ex machina”. Valahányszor beleszaladok valami ilyesmibe, eltölt a csalódás. Miért?! Miért nem lehet egy rendes történetet összerakni, ami nem csak addig borzongató, amíg a főhőssel együtt a sötétben tapogatózunk, hanem a fény felgyulladása, a titok feltárása után is eltölthet a jóleső borzongás, egyfajta áhítat, az egész egzisztenciát átjáró megnyugvás?! Miért?

Nem tudom, hogy tudom-e a választ, de egy válaszom van.

Az emberek vágynak a titokra. Szinte mellékes, hogy milyen és mekkora, a lényeg, hogy titok legyen. E célra jó a karácsonyi vagy szülinapi ajándék, amelynek a mibenlétét lehet találgatni, vagy jó a klasszikus krimi, ami semmi egyéb, mint egy szolidan megszerkesztett kitalálós játék, melyben a sztori és a szereplők jelleme valójában csak vivőanyag a jól konstruált titokhoz.

A kis titkok azért vonzóak számunkra, mert a titokra mint jelenségre saját létezésünk legmélyebb, megfejtetlen Nagy Titka rezonál. Legalábbis könnyen hihetjük ezt. Könnyen hihetjük, hogy az emberi lét mélyén ott lappang ez a Nagy Titok, és az alkotók – művészek és kommerszek egyaránt – már rég nekiálltak, hogy megfejtsék, vagy ha az nem sikerül, legalább rámutassanak: Íme, ez a titok.

A Titoknak több tipikus lelőhelye van. Ilyen az emberi lélek mélysége (tudatzavar, amnézia), az ember múltja (Atlantisz, elveszett, de valójában féltőn továbbadott ereklyék, rítusok, bölcsesség stb.), az ember jövője (földönkívüli civilizációk titkos tudása), a valóság megkettőzése (azaz szellemek, kísértetek, démonok, illetve egyéb természetfölötti és -alatti lények szerepeltetése). Azonban a Titokról utóbb mindig kiderül, hogy vagy egyszerű szemfényvesztés eredménye (ez még a jobbik eset, mert akkor visszatérünk a klasszikus krimi műfajához), vagy valami teljesen lapos, álmisztikus, hagymázas szellemhistória vagy összeesküvés-elmélet. Ezek a szerzők gyakran az üzletszerű kéjelgés szintjén nyúlják le Saint-Exupéry költői megoldását, amikor lerajzol egy átlátszatlan falú dobozt a kis hercegnek, és azt mondja: – Tessék. Ez itt a ládája. Benne van a bárány, amit akarsz. Nem azért feltétlenül, mert cinikusok vagy lusták, hanem mert képtelenek megtalálni az igazi titkot.

Alkalmasint azért, mert ilyen titok nincs.

Umberto Eco A Foucault-inga című művében, miután Belbót, az 1. számú főszereplőt valakik (templomosok? szabadkőművesek? rózsakeresztesek?) elrabolták, a 2. számú főszereplő – egyben narrátor –, Casaubon megkísérel behatolni Belbo Abulafia nevű számítógépébe, hogy a titkos feljegyzések nyomra vezethessék. A gép megkérdezi: „TUDOD A KULCSSZÓT?” A Belbóval közös, titokkereső múltjuk alapján Casaubon meg van győződve, hogy Belbo a „végső igazság” valamely megfogalmazásával védte le gépét, és megpróbálkozik minden elképzelhető és elképzelhetetlen kifejezéssel, ami eszébe jut: Isten nevével, az istennév anagrammáival, kaballisztikus és ezoterikus szavakkal és ezek lehetséges permutációival. Hasztalan: az Abulafia újra meg újra visszakérdez: „TUDOD A KULCSSZÓT?” Casaubon végül elkeseredett dühében, merő indulatból beírja: „NEM.” – és persze ez volt a jelszó. A titok az, hogy nincs titok.

Daniel Quinn így ír az Izmael bevezető fejezetében:

...ártatlanul azt hittem, hogy kell lennie valakinek, aki rendelkezik az ismeretlen bölcsességgel, aki el tudja oszlatni a kiábrándultságomat, és a bennem lévő káoszt: kell, hogy legyen egy tanár. Nos, ilyen természetesen nem volt. Nem gurura, kung-fu mesterre vagy szellemi irányítóra volt szükségem. Nem akartam varázslóvá válni, vagy az íjászat zenjét megtanulni, meditálni, a csakráimat felsorakoztatni, vagy múltbeli inkarnációkat leleplezni. Az effajta művészetek és tudományok alapvetően önzőek; mindegyiket arra találták ki, hogy a tanítvány élvezze a hasznukat és ne a világ. Én valami egészen mást kerestem, ez pedig nem volt benne sem a telefonkönyvben, sem más hozzáférhető helyen. Hermann Hesse Utazás Keletre című könyvében soha nem tudjuk meg, hogy miből tevődik össze Leo félelmetes bölcsessége. Ez azért van, mert Hesse nem mondhatta el, amit ő maga sem tudott. Olyan volt, mint én – csak áhítozott arra, hogy legyen a világban egy olyan valaki, mint Leo, egy titokzatos tudású, nála bölcsebb ember. Valójában persze titokzatos tudás nem létezik; senki nem tud semmi olyasmit, amit nem lehet megtalálni a nyilvános könyvtár polcain.

Quinn később persze nyomába szegődik annak a tudásnak, amely kínzóan hiányzik az életünkből, s meg is találja. De az általa Nagy Felejtésnek nevezett jelenség – vagyis kollektív kulturális amnéziánk – gyökerénél nem összeesküvés vagy idegen lények nyomaira bukkan, hanem konkrét gazdasági, társadalmi és ökológiai történésekre. A kutatás előtt egy tanmesével illusztrálja, hogy milyen jellegű is az „elveszett tudás”, és mennyire nehéz helyzetben van az, aki a keresésére indul.

Egyszer, az egyetemen – kezdtem bele – írtam egy dolgozatot egyik filozófia órára. Nem emlékszem pontosan, mi volt a feladat – valami ismeretelméleti téma. Nagyjából a következőt írtam a dolgozatban: Képzeljétek! A nácik mégsem vesztették el a háborút. Megnyerték és megerősödtek. Elfoglalták a világot, és megsemmisítették az utolsó zsidót, az utolsó cigányt, feketét, kelet-indiait és amerikai indiánt. Azután, mikor ezzel végeztek, elsöpörték az oroszokat és a lengyeleket, a cseheket, a morvákat és a bolgárokat, a szerbeket, a horvátokat – az összes szlávot. Aztán nekiláttak a polinéziaiaknak meg a koreaiaknak, a kínaiaknak meg a japánoknak – az összes ázsiai népnek. Ez hosszú-hosszú ideig tartott, de mikor az egész véget ért, a világon mindenki száz százalékos árja volt, és mindnyájukat nagy-nagy boldogság töltötte el. Természetesen az iskolákban használt tankönyvek nem említettek többé az árjákon kívül más fajt, más nyelvet a németen kívül, más vallást a hitlerizmuson kívül vagy más politikai rendszert a nemzeti szocializmuson kívül. Nem lett volna értelme. Néhány nemzedék váltotta egymást, aztán már ha akart volna sem írhatott volna senki semmi ettől különbözőt a tankönyvekbe, mert nem ismertek semmi mást. Egy napon a tokiói Új Heidelberg Egyetemen két fiatal diák beszélgetett. Jóképűek voltak mindketten, ahogy az az árjáktól megszokott, de egyikük mintha kissé zaklatottnak és boldogtalannak látszott volna. Ő volt Kurt. A barátja kérdezgette: „Mi a baj, Kurt? Miért vagy ilyen rosszkedvű mostanában?” „Megmondom neked, Hans” – válaszolta Kurt. – „Van valami, ami zavar – méghozzá mélységesen zavar engem. Nem tudok megszabadulni attól az őrült érzéstől, hogy valami apróságban hazudnak nekünk.”

Hogy esetünkben mi is ez az „apróság”, arról már sokat írtam. Ennek felismerésekor – akár az Izmaelben, akár másutt – sok-sok embert töltött már el a diadal mindent elárasztó, szédítő érzése: „Igen, ez az! Megvagy, bitang!” S ez a történet egyben magyarázata lehet annak is (mint jeleztem: nem a válasz, hanem egy válasz), hogy a bravúrosan induló, szakmailag kifogástalanul végigvitt titok-történetek végét – tisztelet a ritka kivételnek – miért találjuk olyan szánalmasan üresnek és semmitmondónak.

Címkék: Film, Könyv, Vallás, Világ+ember

---