A családban Katinak hívták, de az irodában Krinolin volt a becsületes neve. Hogy miért, nem tudni, hiszen kifejezetten vékony testalkatú volt.

A Fejér megyei falu, ahonnét tizenpár éves korában jött a nagyvárosba szerencsét próbálni, ma alig több mint kétezer lakost számlál. Pesten picike szobát bérelt egy picike, Anuska (így, egy n-nel) nevű öregasszonynál, és egy külkereskedelmi vállalat terv–statisztika osztályára került adminisztrátornak. Az irodában aztán egy pár évvel idősebb kolléganője (aki talán mozgáskorlátozottságánál, talán egyéb oknál fogva érzékenyebb volt az átlagnál mások problémáira) pártfogásába vette, és Kati – avagy Krinolin – hamarosan egy budai garzonlakás gyakori vendége lett, ahova rendszeresen jártak hozzá hasonló korú fiúk és lányok: költők, iszákosok, világmegváltók és egyéb kétes egzisztenciák. Gyorsan összebarátkozott mindenkivel, kolléganője másfél-két éves kisfiával pedig valószínűleg az első perctől fogva imádták egymást.

Csaknem negyven évnyi köd fedi már a rejtélyt, hogy az irodában untak-e rá a Krinolin névre, s keresztelték át Kutyusra, vagy talán én magam voltam a névadó. Mindenesetre amikor egy kedveskedő néni – talán számos sétánk egyikén, a Várban, vagy valami járművön utaztunkban – gügyögve megkérdezett:

     – Anyukád? – akkor én méltatlankodva, és a világ legtermészetesebb hangján korrigáltam:
     – Kutyuskám!

Rengeteg időt töltöttünk együtt. Amit anyám a gyermekparalízise miatt nem tudott nekem megadni – séta, futkározás, lovacskázás –, azt Kutyustól kaptam meg. Ha a Trabanttal kirándulni mentünk, gombát szedni, vagy a Dunához fürödni, rendszeresen velünk tartott, s én olyan evidenciával tekintettem őt második anyukámnak, hogy felnőtt fejjel reflektálva is azt gondolom: ez a természetesség elejét vette minden esetlegesen felmerülhető rossz érzésnek, féltékenykedésnek. Konkrét képek, események alig rémlenek, csak a hangulat: a játék, az ének, a bohóckodás, a sok-sok nevetés.

Kutyusnak azt is hagytam, hogy levágja a hajamat, pedig ez nagy szó volt: amikor a csaknem végzetes kimenetelű gyomorszájszűkület után végre kiengedtek a kórházból, a fodrász fehér köpenyét és csillogó műszereit látva (ki tudja, milyen emlékeket ébresztettek bennem) olyan hisztériás rohamot kaptam, hogy kérdésessé vált, hogy lehet nekem valaha is levágni a hajamat a jövőben. Kutyusnak sikerült. Hol ilyen trükkel, hol amolyan szöveggel cselezte ki az ellenállásomat, és mire észbe kaptam volna, a hajvágás megszűnt mumus lenni.

Aztán egyszer csak lett egy kisbabája valakitől, akit megszeretett, és akitől kisbabát szeretett volna. Egy ideig ekkor nálunk lakott a kicsivel, aztán a szüleim segítettek neki önálló lakást találni a belvárosban. Ők bonyolították le a költözködést, Apa készítette valami maradék fából a bútort. Ez akkor történt, amikor én iskolába kerültem.

A találkozások így némileg megritkultak, de amikorra megtanultam önállóan közlekedni, ismét megsűrűsödtek: immár én járkáltam Kutyushoz, azaz Kutyusékhoz, mert most már ott volt Judit is, ez a mind nagyobb kislány, aki ugyanolyan természetességgel tekintette ezt a hét évvel idősebb nagyfiút – engem – az élete részének, mint én Kutyust. Hol célzottan elmentem hozzájuk, hol csupán felugrottam, és dumáltunk, palacsintát sütöttünk, vásárolni mentünk – vagy épp hajat vágtunk. Időközben kamasz lettem, és Kutyus mindig jó közönség volt a legújabb vicceimre, nála lehetett titokban cigizni, és a házuk tetejéről augusztus 20-án tökéletesen lehetett látni a tűzijátékot.

Aztán egy szép napon felbukkant a semmiből Zoli, Apa egyik hajdani költőbarátja, Judit apukája, odaköltözött hozzájuk, és onnantól kezdve hármasban laktak. Egyszerűen képtelen vagyok összevakarni az emlékeimet, de nagyjából az érettségi tájékán lehetett, hogy – minden különösebb dráma nélkül – kipörögtünk egymás életéből. Időnként elmentem a házuk előtt, néztem a nevüket a kapucsengőn, de már azt sem tudom, kint volt-e egyáltalán.

Teltek az évek, bejött az internetkorszak. Az iwiw-en kerestem Kutyust is, Juditot is, de sikertelenül. Találtam ugyan egy H. Juditot, akinek még az életkora is stimmelt, de egy levélváltásból kiderült, hogy nem ő az. Tavaly év végén, az Aszalt szilva... nyomdába adása előtti utolsó pillanatban állítottam össze egy köszönetnyilvánítást; e listába azok neve került, akikről úgy gondoltam, sokat köszönhetek nekik (s így a könyv is). A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy Kutyus nevét is odaírjam, noha semmit nem tudtam róla nagyon hosszú ideje.

Tegnap este levelet kaptam. Judit talált meg az iwiw-en, teljesen váratlanul. Ujjongott, hiszen, mint írta, mindig a bátyjának tekintett. Megírta, hogy vidéken él a férjével és három kislányával.

Zoli négy éve halt meg.

Kutyus tizenhárom éve halott.

Címkék: Emlék, Halál, Kapcsolatok, Virtuál

---