Hát, ez van. Múlt hét csütörtökön jelent meg az ötödik könyvem, ezen belül a második verseskötetem, a Művirágok a szimbolizmus oltárára. Noha kétségtelen, hogy ma egész más egy verseskötet keletkezéstörténete (s ennek következtében pozíciója), mint volt, teszem azt, huszonöt évvel ezelőtt, az esemény szubjektív megélése az elkövető részéről minden bizonnyal ugyanaz, jelesül: nemigen találok adekvát szavakat a bennem zajló érzések leírására, leginkább csak artikulálatlanul üvöltenék és vinnyognék: az örömtől, a büszkeségtől, a megkönnyebbüléstől, valamint a szorongástól (a fogadtatás miatt, leginkább hogy lesz-e olyan egyáltalán).

A könyv tárgyi valóságáról feltétlenül szeretném megjegyezni, hogy a borító (miként Apa legújabb könyvénél is) Leits Miklós barátom önzetlen munkájának gyümölcse, a borító alapjául szolgáló rajzot pedig személyesen Tomi készítette. A kötet tartalma a fenti linkre kattintva olvasható. Idővel fölkerül az egész a netre, de kicsit még várok vele; egyelőre bízom abban, hogy akad pár ember, aki kiadja a könyvért az 1500 Ft-ot. Addig is álljon itt a fülszöveg, valamint a nyitóvers:

Első gimnazista koromban írott 1 691012-2415 címmű versem így végződik: „tollal / félig írt füzettel / indulok szerencsét próbálni / Birtalan Balázs lehessek”. E projekt beteljesedését utóbb változatos utakat bejárva, leleményes eszközökkel próbáltam megakadályozni. „A győztesnek rejtett mannát adok és egy fehér követ. A kövön új név van, amelyet senki más nem ért, csak aki megkapja” – ígéri a Jelenések könyve. Hosszú ideig kutattam megszállottan a magam fehér köve után; e korszak mélypontjának azt az időszakot tartom, amikor azzal áltattam magam: megtaláltam. Részben ennek következményeként volt bő tíz év az életemben, mialatt egyáltalán nem írtam verset. A kő kereséséről letettem (bár némelyek szerint valaha a kezemben volt, csak mint ama tengerpartot járó kisgyerek, messzire hajítottam). A győztesség kérdése egy ideje nem foglalkoztat, mi több, kifejezetten igyekszem kerülni azon helyzeteket, amelyek csak a győztes-vesztes dichotómiában értelmezhetők. A személyi szám általános használatát az évek során alkotmányellenesnek minősítették. Marad a toll, füzet.

Egy karrier meg nem születése cím s dátum közé ékelődve kapkod a vers levegő után tavaszi zápor áltatja új erővel tisztaságot ígér neki a hó örökkévalóságról álmodik túl kókler évszakok olcsó ámításán próbál új és újabb sorokkal keresztüllépni szűk határain emelne emlékművet magának kezével félénken födve el szemét rá ne lásson a még várakozó fehér lapok konkurens tömegére lassan érzi ő sem viheti többre egyetlen felszakadt kínos böffenésnél kitenné saját végére a pontot ha a költő meglehetősen önzőn le nem mondott volna a központozásról (1993. április 23.)

A jövőben sem kívánok saját verseim elemzésébe bocsátkozni, most sem teszem. Viszont megragadom az alkalmat, hogy jelezzem: noha a kötetben 1992-től 2009-ig szerepelnek versek, két kivételtől eltekintve sehol nem szerepel a dátum. Az egyik kivétel az 1992-ben készült Emlékkoszorú, amely műfaját (szonettkoszorú) és hangütését tekintve is elüt a kötet többi darabjától. A másik a fenti vers. Ebben az esetben könnyű figyelmen kívül hagyni egy nyilvánvaló tényt: a végén szereplő dátum a vers szerves tartozéka, ugyanúgy, mint a cím – ez egyértelműen kiderül a vers első sorából. Soha nem tudom eldönteni, hogy kuncogjak vagy bosszankodjak, amikor itt-ott a neten azt látom, hogy e versemet a dátum elhagyásával idézik.

Miként az Aszalt szilva naplementekor megjelenése után is volt, most is lesz könyvbemutató, méghozzá Apával közösen. Az időpont még bizonytalan – ha minden igaz,m valamikor január második fele. Időben jelzem majd, de már előre is mindenkit szeretettel várok.

Címkék: Felmutatható, Könyv, Ünnep, Vers

---