Ezt a semmirekellő Nagy Cintula válaszolta Móra Ferenc Kincskereső kisködmönében a tanító úr azon kérdésére, hogy miként hangzik az első szó, amit a feladat megoldásaként Cintula leírt. A feladat pedig így hangzott: „Írjatok öt kötőszót!”

A Nagy Cintula csak azért nem kapott ki, mert épp ekkor lépett be az ajtón a kis bice-bóca. Én sem kaptam ki annak idején, amikor harmadikban a mondatfajtákat tanultuk, és a házi feladatom enyhén szólva kívánni valókat hagyott maga után. Engem nem a kis bice-bóca mentett meg, hanem az a véletlen, hogy Marika néni nem kérte el a füzetemet. Abban ugyanis szerepelt annak rendje s módja szerint az önállóan kitalált 5–5 kijelentő, kérdő, felkiáltó és felszólító mondat – óhajtóból azonban csak egy. Az is így hangzott:

          Szeretném, ha télen sok hó esne.

Ez a mondat, mint később rájöttem, pontosan ugyanannyira óhajtó, amennyire kötőszó Cintula zsákmadzagja. Pedig én nem pimaszkodni akartam – egyszerűen félrevitt az intuícióm. Gyerekfejjel képtelen voltam belátni, hogy a „Bárcsak sok hó esne télen! ” mondat miért lenne óhajtóbb, mint az általam írt. Felnőtt fejjel nyelvtanilag belátom, tartalmilag persze továbbra sem.

A fenti emlék nem a másfél héttel ezelőtt esett „sok hó”, hanem a karácsonyi és szilveszteri jó kívánságok boldog-boldogtalant elárasztó özöne kapcsán jutott eszembe.

          – Kellemes ünnepeket / boldog karácsonyt (kívánok).
          – Boldog új évet (kívánok).
          – Szeretném, ha télen sok hó esne.

Mi a különbség e mondatok között? Véleményem szerint semmi az égvilágon. Télen vagy sok hó esik, vagy nem. Teljesen irreleváns, hogy én mit szeretnék vagy mit nem. A karácsony és az új év hajszálpontosan olyan lesz, amilyen lesz – egy kicsit se más. Laci barátom családjának 1992-ben ugyanannyian kívántak boldog karácsonyt, mint azt megelőzően vagy a rákövetkező években bármikor – az édesapjának mégis agyvérzést hozott a Jézuska. 2000 szilveszterén semmivel sem kevesebb jó kívánság hangzott el az új esztendőre vonatkozóan a New York-iak között, mint korábban – és ez természetesen a legkevésbé sem befolyásolta 2001. szeptember 11. eseményeit.

Az óhajok, kívánságok a legmesszebbmenőkig értelmetlenek. Nemcsak az ünnepekre vonatkozik ez, hanem a hétköznapokra is. 1990. augusztus 4-ének reggelén apám meg én ugyanúgy „jó reggelt” kívántunk egymásnak, mint mindig, és ettől még anyám pontosan ugyanúgy meghalt aznap, mintha nem is hangzott volna el a köszönés. Egykori angoltanáromnak, Péternek, minden bizonnyal ugyanúgy „jó étvágyat” kívántak ahhoz az étkezéséhez, amelynek során félrenyelte a kenyeret és megfulladt.

A képet részletezi (nem árnyalja) sok ünnepi jó kívánság eleve talmi volta. Az irodában minden évben küldünk és kapunk karácsonyi üdvözlőlapokat. A kellemes (boldog, áldott, kegyelemteljes stb.) karácsonyt kívánó lapok valódi üzenetét – minekutána tudom, hogy kik küldenek nekünk (és kik nem), kiknek küldünk mi (és kiknek nem) – így lehetne precízen visszaadni: „Remélem, jövőre sok pénzre / jelentős kedvezményre számíthatok tőled!”

Megismétlem: az óhajok, kívánságok a legmesszebbmenőkig értelmetlenek. Tisztelet a kivételnek.

          „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a censura eltörlését.”

Ez világos, tiszta beszéd, egyértelmű címzettel. A márciusi ifjak nem a tavaszi széltől remélték e kívánság beteljesülését, hanem a „nagyméltóságú helytartótanácstól”, amely – amint arra számítottak is – „sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe belegyezett”. De miféle tanács, miféle hatalom egyezik bele abba, ha én télre sok hót, karácsonyra kellemességet, az új évre boldogságot, a mai napra jó estét kívánok? A kívánságok értelmetlenek, mert nem az értelem, hanem a rítus, a vallás, a babona, a mágia hatáskörébe tartoznak:

          Regöljünk, regöljünk a házigazdának
          szép kis ólat, száz darab malacot,
          az egyikből kifussanak, a másikba befussanak,
          haj, regő, rejtem,
          azt is megadhatja
          az a nagy Úristen!

A „Boldog új évet! ” formula semmiben nem különbözik ettől, csak valamelyest rövidebb és formailag szekularizáltabb. Tartalmilag nem, mert a kimondott vagy ki nem mondott „kívánok”, amennyiben a kívánság tárgya nem köthető konkrét végrehajtóhoz, mindig a személyes vagy személytelen transzcendenciát szólítja meg. Akkor is, ha a kívánó ember hétpróbás ateista.

Mire jók hát akár a napi rutinból, akár ünnepi alkalomként elmondott jó kívánságok? A két fajta e szempontból különválasztandó. A „jó reggelt”, „jó étvágyat”, „váljék egészségedre” jellegű rutinszerű formulák a társadalmi érintkezés légpárnái avagy lendkerekei: előrelendítik a kommunikációt; adjuk és elvárjuk őket, jól ismert, kiszámítható, biztonságos közeget nyújtanak. Ennyi a funkciójuk: nem több és nem kevesebb.

Az ünnepi jó kívánságok más jellegűek. Leszámítva a fent említett üzleti célú kívánságot, a bunkóság vádjától félve gépiesen visszaválaszolt „Igen, persze, köszönöm, én is neked”-et, valamint azon vallásos emberek megnyilvánulásait, akik komolyan hisznek abban, hogy a jövő alakulása – beleértve az időjárást, az anyagi javakat, az egészséget és az életben maradást – tényleges ok-okozati viszonyban van az elmondott imák és fohászok mennyiségétől és minőségétől, e kívánságok érzelemközlések. Valahogy így lehetne lefordítani őket (függetlenül attól, hogy karácsony, új év, születésnap vagy házasságkötés alkalmából hangoznak el):

          – Fontos vagy nekem, szeretlek téged; örülök, ha te örülsz, és boldog vagyok, ha te boldog vagy.

De persze úriember ilyet nem mond. Hosszasan trenírozott minket az élet, hogy érzelmeink őszinte felvállalása és kifejezése helyett előre gyártott formulákkal kommunikáljunk, előre gyártott alkalmakkor. Igen, alkalmakkor – mert nyilvánvaló, hogy akit szeretek és aki fontos nekem, azt karácsonykor vagy a születésnapján (vagy bármi más nevesített napon) sem szeretem jobban, mint az év többi napján. Nyilvánvaló nekem, és jobb esetben nyilvánvaló neki is. Akár elmondom (vagy megírom színes-szagos, 6 MB-os e-mailben) a bűvös formulát, akár nem.

Ettől még elmondhatom, persze, és beismerhetem magamnak: ennyi babonaság még nálam is belefér. És ha a formulát (és a nevesített alkalmat) választom az őszinte, intim (és spontán, alkalomhoz nem kötött) énközlés helyett, akkor erre is reflektálhatok: na igen; engem pontosan ugyanaz a társadalom trenírozott, mint bárki mást a környezetemben.

Úgy érzem, ennyi magyarázattal tartozom mindazoknak, akiknek nem kívántam semmilyen karácsonyt, és akiknek nem kívánok majd semmilyen új esztendőt. Akikre szeretettel gondolok, azokra a kívánság nélkül is szeretettel gondolok. Akikre meg nem, azokra akkor sem, ha az interakciók összjátékából ki is szaladnak a számon a társadalmilag elvárt mondatok.

Címkék: EMK, Emlék, Kommunikáció, Ünnep, Vallás, Világ+ember

---