Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szombat, január 02, 2010
17:38
 
Pillangó


Tegnap láttunk egy kedves francia filmet, amely a pillangó-effektust illusztrálta egy város lakóinak az életén keresztül. A pillangó-effektus azt jelenti, hogy a világban a legkisebb változás is hatalmas változások egész özönét indíthatja el; közmondásosan: ha egy pillangó Dél-Amerikában megrebbenti a szárnyát, akkor előfordulhat, hogy ez Afrikában szélvihart idéz elő. A filmben (aminek az első félórájáról lemaradtunk) egy fiú és egy lány végül annak (sok-sok lépésen keresztül vezetett) logikus következményeként találnak egymásra, hogy valaki egy néptelen utcán egy pár kidobott tornacsuka egyik felét brahiból arrébb hajítja pár méterrel. Sem a fiúnak, sem a lánynak nincs köze a tornacsukához, és egyikük sincs a közelében sem a történésnek: az események láncolata valóban sok-sok lépésen keresztül vezetett a végkifejlethez.

A film kapcsán ismét elgondolkodtam azon, amin már korábban is oly sokszor: mennyire törékenyek, mennyire esetlegesek is az életünk szilárdnak megélt pontjai. Mennyi egymásba kapcsolódó véletlenre van szükség ahhoz, hogy a mai helyzet épp olyan legyen, amilyen!

Te például miért olvasod ezt a blogot?

A célját ennek nyilván nem tudom. De az okáról, annak a lehetőségi feltételéről, hogy egyáltalán olvashasd, el tudok mondani egy s mást. A dolog egy véletlen találkozással indult 1967-ben, az Ifjúsági Magazin szerkesztőségében. Az akkor 22 éves apám itt ismerkedett meg későbbi legjobb barátjával, a 19 éves Verbőczy Antal költővel, azaz Öcsivel. Ha ez nem történt volna meg, akkor te ma nem olvasnád a blogomat. Mégpedig azért nem, mert ha ők nem lesznek jó barátok, akkor számomra sem lesz fontos sem Öcsi, sem a verseskötete, amely 16 évvel később, 1983-ban – posztumusz – jelent meg.

Elmondom, hogy történt, méghozzá visszafelé.

Annak, hogy te ma ezt a posztot olvasd, nyilvánvalóan az a lehetőségi feltétele, hogy ez a blog létezzen. Ez a blog többek között azért létezhet, mert egy számomra fontos személytől a megfelelő időben megtudtam, hogy mi az a blog, és átvettem tőle a blogolás mémjét. Ha ez a személy ott és akkor nem olyan fontos az életemben, akkor ha ma blogolnék is (hiszen a blogolás ötletét előbb vagy később mástól is átvehettem volna), biztos, hogy nem ezt a blogot írnám – te pedig akkor valószínűleg nem olvasnád.

Ez a bizonyos személy Tomi volt. Innentől kezdve egyértelmű: ahhoz, hogy Tomitól át tudjam venni a blogolás mémjét, az kellett, hogy Tomival mi olyan kapcsolatban legyünk, amilyenben voltunk (és vagyunk), de egyáltalán: hogy ismerjük egymást.

Tomival 2001 februárjában ismerkedtem meg, mégpedig az interneten keresztül: ő feladta élete első társkereső hirdetését, én pedig véletlenül pont akkoriban jutottam ismét oda, hogy szeretnék párt találni magamnak. Így aztán megvolt a (minimális) esélye, hogy a mindenféle meleg ismerkedési lehetőségek közül pont azon az oldalon nézzek körül, és a több száz hirdetés közül pont az övén essen meg a szemem, és arra válaszoljak.

Ez természetesen nem lett volna lehetséges, ha 2001 februárjára egyrészt nem alakul ki a kellő internetes jártasságom, másrészt nincs otthon internetem. De volt, és kialakult. Mégpedig azért, mert egy évvel korábban Lacival, az akkori párommal úgy döntöttünk: egye fene, beruházunk egy 56 K-s modembe. A döntés apropója az volt, hogy Lacinak az Inter-Európa Banknál volt folyószámlája, és nekik akkoriban volt egy olyan akciójuk, hogy minden folyószámlához havi 20 óra internet-hozzáférést biztosítanak. Azért, hogy ez a 20 óra 40 legyen, én is nyitottam egy folyószámlát, holott korábban semmi szükségem nem volt ilyesmire. Lacinak azért volt, és azért az Inter-Európánál, mert még egyetemista korában kötelezték rá, hogy nyisson, és hogy ott nyisson: csak így kaphatott ösztöndíjat. Vagyis ahhoz, hogy nekem 2000-ben internetem legyen itthon (amit úri huncutságnak tartottam, és amiről azt se tudtam, mire jó), ahhoz minimálisan arra volt szükség, hogy Laci legyen a párom.

Laci úgy lett a párom, hogy – mily meglepő – megismerkedtünk egymással. Ehhez arra volt szükség, hogy 1997 június 7-én, amikor én a Halállal lakoljanak?-ot dedikáltam a Vörösmarty téren, ő odajöjjön dedikáltatni a könyvet, amit akkorra már olvasott (és ami egyébként teljesen véletlenül akadt a kezébe), és beszélgetni kezdjünk.

Különösebb éleslátás nélkül belátható, hogy mindez nem történt volna így, ha én nem írom meg a Halállal lakoljanak?-ot. Azt pedig – eltekintve attól, hogy milyen motivációim voltak erre – kizárólag egy dolog miatt írhattam meg: hogy volt rá lehetőségem. A lehetőség azt jelenti, hogy 1995-ben jó pár hetet arra tudtam fordítani, hogy itthon legyek, és ha kell, napi 24 órában bújjam a szakirodalmat (akkor, ugye, internet még nem volt), írjam a vázlatot, majd gépeljem a könyvet. Ha ezalatt nekem be kellett volna járnom egy munkahelyre, akkor – ismerem magamat, biztosra mondhatom – száz százalék, hogy a Halállal lakoljanak? soha nem készül el.

Két okból nem kellett bejárnom dolgozni. Az egyik az, hogy nem volt hova: 1995 elején kirúgtak a Katalizátor Irodából (ahonnan korábban az egyik alapítót, Moldován Lacit is kirúgták a társai; később, miután becsődölt a cég, Laci új kiadója neveként ismét fölvette a Katalizátort). Ez azonban nem lett volna elég: minekutána még a nagyon jámbor ember – aki akkor voltam – sem csak Isten Igéjével él, hanem kenyérrel is, szükséges volt, hogy valaki eltartson. Ez a valaki pedig ki más lehetett volna (hiszen más valaki miért is tett volna ilyet), mint az akkori párom, Emil, aki akkoriban elég jól keresett a nyelvtanítással, kettőnk helyett is. Miután év elején kirúgtak, azt mondta: ragyogó, így pont van lehetőségem, hogy nekiálljak tanulni és felvételizzek valahová. Így vettek fel pszichológiára, és felvételi után, tanévkezdés előtt volt időm könyvet írni. Ha Emil nincs, illetve ha nem olyan, amilyen, akkor értelemszerűen azonnal állást kellett volna keresnem – és akkor nincs könyv.

Ahogy Emillel megismerkedtünk, az tényleg sorsszerű volt. 1993 végén föladtam egy társkereső hirdetést a Magyar Narancs „Más” című rovatában, Aeternitas jeligével, miszerint katolikus fiú keresi stb. Nem voltak túl gyakoriak a meleg hirdetések a Narancsban, de belefért a képbe. Ebben az időben internetről, e-mailről még csak hallani se hallottam, a mobiltelefon a kőgazdag bunkók luxusa (emlékezetem szerint egyetlen ismerősömnek sem volt). Szóval a hirdetések kezelése kicsit másként működött, mint ahogy azt ma képzelnénk: azok a jeligék, amelyekre érkezett válaszlevél (akár társkereső, akár álláskeresés, akár bármi más), a következő heti számban fel voltak sorolva apró betűkkel a hirdetési oldal bal alsó sarkában. Ha nem jött válasz, akkor esetleg a rá következő hetiben. Vagy akármikor. És ha valaki meglátta a saját jeligéjét a listában, akkor bemehetett a szerkesztőségbe, hogy elhozza a hirdetésére érkezett választ. Persze nem akármikor, hanem szerdánként, a fogadóóra idején (már nem emlékszem, hogy hánytól hányig).

Figyelem, most kicsit bonyolult lesz a történet, de nem vészes. A hirdetésre az egyetlen válasz Emiltől jött, aki – kollégista lévén – nem tudott megadni semmilyen címet vagy számot, ehelyett írt 1 db találkozási helyet és időt, mégpedig 1994. január 24-e hétfő délutánt a Szépművészeti Múzeumban; nem volt túlpörögve, hogy neki iszonyatosan társat kéne találnia, de úgy volt vele, hogy ezt az egy sanszot megadja a sorsnak. Se feladó, se aláírás, csak egy keresztnév, az is kódolva, kvázi intelligencia tesztként.

A Narancs csütörtökönként jelent meg. Hogy Aeternitas jeligére érkezett válasz, azt a január 20-án megjelenő számban láttam. A dolgok fent részletezett természetéből adódóan a normális menetrend az lett volna, hogy következő szerdán, 26-án elmegyek a szerkesztőségbe a levélért, amelyben megtalálom a két nappal korábban esedékes randira való invitálást. E ponton vége lett volna a történetnek: nem ismerkedem meg Emillel, nem írok könyvet, nem ismerkedem meg Lacival 1997-ben, nem lesz internetem 2000-ben, nem találok rá Tomi hirdetésére 2001-ben, nem ismerkedem meg vele, nem adja meg a kezdő lökést a blogolás felé vezető úton – és akkor te ma, 2010-ben nem olvasod ezt a posztot, de mást posztomat (valamint a jelentős részben a blogom alapján készülő Aszalt szilvá...-t sem).

De hát te épp olvasod ezeket a sorokat – vagyis valaminek másként kellett alakulnia 1994-ben. Másként is alakult. Mint említettem, a Katalizátor Iroda nevű könyvkiadó könyvesboltjában dolgoztam eladóként. A Katalizátor Iroda még a rendszerváltás előtt kezdte, szamizdatokkal, s mint ilyen, tulajdonosai tagjai voltak ugyanazon Demokratikus Ellenzéknek, amelynek más tagjai a Narancsot elindították. Így a Katalizátor kivételezett helyzetben volt: a csütörtökön megjelenő számok már egy nappal korábban, szerdánként megérkeztek a Krúdy utcai boltba... Hát így történhetett meg, hogy a január 20-i szám nekem már 19-én a kezembe került, és nem egy héttel később, hanem még aznap el tudtam menni a szerkesztőségbe. Így aztán 24-én délután 4-kor ott voltam a Hősök terén – na nem a Szépművészetiben, mert az, hétfő lévén, természetesen zárva volt (csak ez Emilnek nem jutott eszébe), hanem előtte...

A Katalizátor Iroda (mind térben, mind szellemiségben csak pár lépésre a Tilosaz Á nevű műintézménytől) nem az a hely volt, ahová egy a szemináriumot otthagyó, de attól még bigottan katolikus fiatalember csak úgy betéved, pláne, hogy ott munkába is álljon. A dolog a legkevésbé sem volt önjáró: Detti ajánlott be Moldován Lacinál. Magamtól soha az életben nem keveredtem volna oda.

Detti az Írók Boltjában (ahol egyébként január 20-án 16 órakor lesz majd közös könyvbemutatónk Apával, de erről majd külön posztban írok) volt kisfőnök már akkor is, és ugyanott van ma is. Amikor 1993-ban, túl a négy és fél hónapos pszichiátriai parkoló pályán, elkezdtem a lábamra állni, megkérdeztem Dettit, esetleg nem kellenék-e nekik ismét eladónak az Írók Boltjába. Épp nem kerestek embert, de egy barátja, bizonyos Moldován Laci nem sokkal korábban említette neki, hogy nekik kellene még valaki a boltjukba. Így kerültem 1993 nyarán a Krúdy utcába, amiről korábban azt sem tudtam, merre van.

Persze Detti azért volt velem ilyen segítőkész, mert ismert korábbról; hogy is ne ismert volna, amikor 1988 november elejétől 1989 január végéig náluk dolgoztam? Hogy a próbaidőm utolsó napján kiléptem az Állami Könyvterjesztő Vállalattól, ahhoz Dettinek semmi köze nem volt.

Na igen: a néhai ÁKV. Az Írók Boltjába úgy kerültem, hogy amikor az ÁKV munkaügyi osztályán jelentkeztem könyvesbolti eladónak, egyszerűen oda osztottak be. Az Oktogon (akkor még November 7-e tér) nekem mindaddig kimaradt az életemből, így az Írók Boltjáról sem hallottam korábban, és ha a munkaügyis hölgy történetesen nem oda irányít, akkor nem ismerkedem meg Dettivel, majd négy és fél év múlva Moldován Lacival. (És, teszem hozzá, akkor az Izmael nem jelent volna meg új kiadásban, a B története pedig egyáltalán nem jelent volna meg magyar nyelven – de ez most mellékszál.)

Annak, hogy a munkaügyis hölgy az Írók Boltjába disponáljon, szükséges (bár nem elégséges) feltétele volt, hogy jelentkezzem az ÁKV-hoz. Az ÁKV-hoz azért jelentkeztem, mert valami állást kellett találnom, és míg a könyvárusításban volt gyakorlatom, máshoz nem értettem.

Munkát azért kellett találnom, mert valamin összeugrottam Bandival és eljöttem tőle, a könyvárusításban pedig természetesen azért volt gyakorlatom, mert korábban ott dolgoztam Bandinál, jó három hónapot.

Bandi volt a híres Moszkva téri könyvárus, vagy ahogy nevezték őt akkoriban: könyvész. A tér egyik színfoltja volt, mert oly módon menedzselte a könyves pavilont, ahogy az a szocializmus idején teljesen szokatlan volt. Számtalan ismerősének („pótgyerekének”, ahogy ő szerette mondani) lettem az egyike: gimnáziumi éveim alatt egész délutánokat lebzseltem nála és/vagy Katinál, a feleségénél a könyvpavilonban (mikor melyikük volt ott); ha elszaladtak pisilni, gyakran rám bízták az egész standot. 1988 nyarán, amikor nem vettek fel érettségi után az egyetemre, értelemszerűen adódott az ötlet, hogy a sok kisegítés után álljak be dolgozni teljes munkaidőben; nem hivatalos ugyan a dolog, de legalább lesz munkám, ráadásul olyasmi, amit szívesen csinálok.

Mindennek értelemszerűen előfeltétele volt a Bandival való jó kapcsolat, annak pedig egyáltalán az, hogy ismerjük egymást. Ennek a története pedig a következő.

1982-ben Óbudáról Pasarétre költöztünk, s így, iskolába menet és jövet, naponta legalább kétszer átmentem a Moszkva téren. Persze szemet szúrt, hogy ott van egy könyves pavilon, tán vettem is ezt-azt egyszer-kétszer, már nem emlékszem. Viszont 1983-ban, mint fentebb már jeleztem, megjelent Öcsi posztumusz verseskötete.

Az ilyesmi akkoriban nem úgy ment, mint ma, hogy állandó telefonos kapcsolat a kiadóval, meg tán még a nyomdával is; nem: a szocialista szekér ment a maga útján; ha egy könyvet kiadásra elfogadtak, akkor az a szokásos procedúra után bekerült a könyvesboltba. Innen lehetett róla tudni. Öcsi özvegye, Anna, talán jobban képben volt, hogy pontosan mikor jelenik mg a könyv – én csak annyit tudtam, hogy mostanában. Úgyhogy teljes természetességgel mentem oda a Moszkva téren a könyves pavilon ablakához, és megkérdeztem az ott ülő bácsit:

– Csókolom, Verbőczy Antaltól a Kereszt-levél a századvégre című verseskötet megvan?

– Nincsen sajnos – mondta a könyves bácsi, akiről akkor még nem tudtam, hogy Bandinak hívják.

– Köszönöm, csókolom – mondtam csalódottan, és elmentem.

De másnap délután megint ott voltam:

– Csókolom, Verbőczy Antaltól a Kereszt-levél a századvégre című verseskötet van?

És ez így ment, meg nem mondom, mennyi időn keresztül, amíg végül egy szép napon a könyves bácsi nem hagyta, hogy a szokott „köszönöm, csókolom”-mal megússzam, mert addigra már nagyon ette a fene, sehogy nem fértem ugyanis bele a sémáiba: hogy lehet az, hogy egy kisgyerek ilyen kitartóan keres egy verseskötetet?!

Úgyhogy barátságosan megkérdezte tőlem. Én meg válaszoltam. És elkezdtünk beszélgetni. Költészetről, irodalomról, könyvekről...

Hát, ennek kellett megtörténnie ahhoz, hogy te most éppen ezt a blogot olvasd.

Címkék: , , , , ,


Hozzászólások:


Zseniális! Én meg arra sem emlékszem miként akadtam a blogodra.



Ez nagyon jó :)
De ahhoz, hogy olvassam a blogot, még az is kellett, hogy rátaláljak. Ahhoz meg az kellett, hogy találkozzam veled a Wikipédián és felkeltsd az érdeklődésem. Ehhez az kellett egyrészt, hogy egyáltalán legyen WP, ami nem lenne, ha 1966-ban nem születik egy Jimmy Wales nevű ember valahol Alabamában, másrészt az, hogy te is ott légy a Wikipédián, harmadrészt hogy én is ott legyek, ami annak köszönhető, hogy amikor felfedeztem a WP-t, még sok fontos dologról nem volt cikk és elkezdtem megírni. Ahhoz, hogy sok dologról még ne legyen cikk, az kellett, hogy még nagyon új legyen a WP, és hogy nagyjából az első angolul beszélő magyarok közt legyek, aki odatalál, amihez kellett egyrészt az, hogy nagyon kevesen beszélnek itt nyelveket, másrészt... és itt már nagyon szétágazik a dolog, hihetetlen sok véletlennek kell egybeesnie :D

De a sors elég találékony, nemcsak egy esélyt ad. Az is lehet, hogy ha nem olvasod Emil hirdetését, attól még összefutsz vele pár nap múlva valahol és megismerkedtek. Az is lehet, hogy ha Tomi nem ismertet meg a bloggal, akkor valaki mástól hallasz róla, hogy mi az. Az is lehet, hogy egy párhuzamos univerzumban van egy másik Birtalan Balázs, aki most ugyanilyen blogot ír, de teljesen más körülmények vezették oda...



És az is lehet, hogy abban a párhuzamos univerzumban van egy Alensha, aki komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a nevezett Birtalan Balázst minél messzebbről képes legyen elkerülni. :P



Lenyűgöző! Viszonylag sok filmet láttam már a pillangó-hatásról (csupa hollywoodi trutyit), de még sose jutott eszembe egy adott eseményt vagy jelenséget az életemben ilyen módon végiggondolni. Talán majd egyszer, ha nagy leszek, követem a példát:D



Váó.
Nagyon kösziii.
Jó volt ezt olvasni...
Mostanában sokat gondolkoztam ezen, (csak nem így, "szakszerűen,pillangósan") és sokszor visszavezettem egy csomó "nagy történést" a legkisebbekig...
Nagyon durva...

Egyszer egy filmben Én is láttam egy ilyesmit, asszem a "Benjamin Button különös élete" címűben, de nem mernék rá esküdni, abban is volt egy hasonló eszmefuttatás, miszerint az egyik főszereplőt elütötte egy taxis, és egészen odáig mentek el, hogy egy tök idegen lány visszaszaladt a kabátjáért...

Érdekes dolgok ezek, jó, hogy megszületett ez a bejegyzés.



Köszi, Zselyke! :)



Balázs: Szerintem ilyen Alensha nincs egyik univerzumban sem :)



Lehet, hogy van ilyen Alensha, csak nincs még hozzá megfelelő univerzum. :)



Balazs, en kb. ket eve olvasom a blogodat, es nem vagyok az a kommentelos fajta, de ma muszaly.
Nem Magyarorszagon elek, es mindig orommel veszem a szepen irott, ertelmes irasaidat, mert ilyen tartalomhoz itt ritkan jutok hozza. De nem ez a fontos, hanem az, hogy egyszer veletlenul talaltam meg a MEK-en a Halallal Lakoljanak c. konyvedet. Elolvastam, aztan elkezdtem keresgelni, hogy ki is az a Birtalan Balazs. Raakadtam a blogodra, es azota egy irasodat sem hagytam ki. Kozben nagyon nagyon sokat tanultam toled, a konyveddel elkezdve az irasaidon at, amiert nagy koszonettel tartozom neked.

Aztan az egyik irasodban emlitest talaltam egy Bruno nevezetu egyenrol. Gondoltam, hogy tul sok magyar Bruno nem lehet, talan az a srac akit en regrol ismerek, es tenyleg o volt. Az o blogjat is sokaig olvastam, es nehany hettel ezelott ujra kapcsolatba kerultem Brunoval. Szoval, ha nincs a blogod, akkor talan mashogy, maskor, vagy sehogy sem.

Szoval, koszonom a kozvetitest, es az osszes tobbi irasodat.



Az írás tecc. A kommentek is teccek. Nem is igen volna mit hozzáfűznöm, legfeljebb a szokásos kötözködésemet, ezúttal a világról, mely szerintem éppen fordítva működik (lehet akármekkora szélvihar Afrikában, mire Dél-Amerikába ér, már egy pillangó szárnyát sem libbenti meg).
De van egy komikus filmélményem (vagy inkább komikusfilm-élményem) a tárgyban. Olasz film volt, címe Az ezredeseket akarjuk. Katonai pucc készül Olaszországban, minden másodpercre pontosan le van vajazva. A különböző akciócsoportok rádiókapcsolatban állnak egymással. A(z egyik) döntő pillanatban bezavar két sakkozó rádióamatőr ("G6-ról H5-re"). Az egyik akciócsoport ezt mint koordinátát magára vonatkoztatja, és innen elszabadul az események láncolata, mely természetesen merőben eltér a forgatókönyvtől.



Tamás, köszönöm a kommentedet, hálás vgyok érte. :) Emlékszem, mondta Brúnó, hogy nemrég újra egymásra találtatok, és hogy ez milyen öröm volt mindkettőtöknek. Osztozom ebben az örömben. :)

Jgy: Erről eszembe jutott egy olyan idézet, amit sokan ismernek, de akik nem ismernek, azoknak is meg kéne ismerniük. Mingyá gyün.



1. Az idézetet izgatottan várom.

2. A katonai pucc természetesen katonai puccs akart lenni.



Ott van új posztként vagy félórája. :)



Három dolog jutott eszembe erről:

(1) (a "véget ér" formulát megfelelőképpen módosítva) miért ért kezdetet a történet Bandi bácsinál? Ahhoz, hogy épp a Moszkva téren járj keresztül, az is kellett, hogy valamiért a Pasaréten lakjatok, stb. stb. Az emberi élet és az ismeretek végessége miatt persze valahol úgyis abba kell hagyni, csak valahogy hiányzott nekem egy záró sor, amiben utalsz rá, hogy tovább is lehetne még.

(2) A másik a kóró és a kismadár meséje.

(3) A harmadik meg két barát beszélgetése: az egyik (talán mert nem anyanyelvű) nem ismeri a "tej" szó jelentését. Ez egy fehér ital, magyarázza neki a másik. De mi az, hogy fehér? Olyan, mint a hattyú. De mi az a hattyú? Az egy madár, aminek görbe a nyaka. De milyen az a görbe nyak? Hát ilyen, ni. Ja jó, akkor már tudom, mi az a tej...

Egyébként nekem is nagyon tetszett ez a poszt, nagyon izgalmas volt olvasni.

Apropó, a negyedik dolog, ami eszembe jutott, a Pillangó-hatás c. film. Először azt hittem, te is azt láttad, de a leírásodból nem ismertem rá; és különben is, ez amerikai film. (Vannak benne kicsit durva részek.)

Ádám



Balázs: Trükkös...és magával ragadó ez az írásod! :)

JGY: A világ működéséről hasomlóak a tapasztalataim



Ádám, az első asszociációd az, ami által megszólítva érzem magam: azért ott hagytam abba a történetet, mert nagyjából addig tudtam visszakövetni mint a saját történetemet. Eddig tudtam egyes szám első személyben mondani a dolgokat: azelőtt túl fiatal voltam, a korábbi történések inkább a család történései voltak. És ez a Bandi-féle fordulat egy látványos, jól megragadható, 1 db esemény volt -- mint ahogy a lánc többi szeme is. Korábbról inkább nagyobb, kevésbé kontúros vonulatokat tudok felidézni.

Egyébként az elv igaz: a láncolatok logikus sorában vissza lehet menni a Nagy Bummig.



Ria, köszi! :)



Nagyon tetszik! Tudod,engem Daniel Quinn hozott ide és szeretlek olvasni!Ja!:hol az Én Ismaelem?Üdv:Örzse néne



Az Én Izmaelem szerepel a Katalizátor Kiadó tervei között -- csak épp nincs rá pénz. Nagyon nincs. Akinek van ötlete, hogy ki szponzorálhatná a kiadását, vagy hogyan másként lehetne pénzt gyűjteni rá, az ne habozzon szólni!



A fentiek hatására én is végigkövettem magamban, miért is olvasom ezt a blogot rendszeresen. Tíz évre tudtam visszamenni, a logikai lánc azonban ott megszakadt vagy a ködbe veszett... Ki tudja?
Azt azért elárulom, hogy mindenről Harry Potter tehet. :-)



:)



Úgy látszik már megismerkedhettünk volna 1988-ban, de valahogy erre később került sor. Akkoriban én a Népköztársaság útján barangoltam meglehetősen gyakran, szinte naponta, minthogy ott tanultam. S az Írok Könyvesboltjába hetente bejártam. Csak akkor még nem ismertelek téged, hogy rád köszönhettem volna.
De miért is olvashattam a blogodat én, olvasó, ha nem ismerkedtünk meg 1988-ban a Nov. 7 téren?
Mert egy nagyon kedves barátomat vagyok kénytelen éppen hiányolni, s gondoltam iwiw oldalán megnézlek téged, kedves író. Így leltem a blog oldaladra.
De nem hiányolhattam volna már megint kedves barátomat, ha nem vettem volna fel vele 10 év után a kapcsolatot, hogy feldobjuk egymás életét. Na itt egy nem tudom milyen pillangó szárnya rebbent, mert, hogy 10 év távlatából miért gondoltam rá újból, azt nem tudom. Miért pont rá és miért pont 2009. júniusában?
Egy biztos, nem gondolhattam volna rá 2009. júniusában, ha nem ismerkedtem volna meg vele 1995-ben (azt hiszem ez a pontos dátum) és nem fűzzük akkor még barátibbá szálainkat. De nem ismerkedhettem volna meg és nem fűzögethettünk volna semmit, ha meg nem ismerkedem korábban egy fiúval egy könyvesboltban - egy barátom bemutatása után -, akivel aztán önállóan is elkezdtem beszélgetni és aki megismertetett engem az ő barátaival. Köztük a fűzögetőssel.
Ez a könyvesbolti fiú te voltál, kedves író.
Hát ez az egyik lehetséges sora annak, hogy miért is olvashattam a blog oldaladat.



Nagyon kiváncsivá tettél, hogy ki lehetsz... :)



Én vagyok, aki nagyon kíváncsivá tettelek.
Előre bocsátom: nem ismerem a blogolás kultúráját, nem tudom, illik-e itt személyes játékba bonyolódni pár sor erejéig. De mint a blogodra tévedt műveletlen vándor a játék kevéért mégis belebocsátkozom. Ha nem illő bocsánat a hallgatóságtól.
Magamról:
Irigyeltem tőled a Peter Shaffer Amadeusát, remélem még nem váltál meg tőle, s ha egyszer szeretnél, akkor vágd hozzám.
Hatásodról:
A te ízlésed ismeretében hirdetem magamról büszkén, hogy Agatha Christie nagy hódolója vagyok.
Kettőnkről:
Mi nem találkozhattunk volna, ha te tanoncként nem eszel az öt kenyérből és én - egy másik konyhán - nem tanulom meg, hogyan kell elkészíteni a két halat.
Ha nem találnál rám emlékeidben -ezen sem csodálkoznék -, akkor kérdezz, felfedem, ki vagyok!
Hogy ne legyen aláírás nélkül: 812



A személyes játékkal semmi gondom nincs, ellenben egyre hülyébben érzem magam. :D :( Mintha föl kéne ismernem egy 1000 db-os puzzle-ből álló képet, mindössze 4-5 elem alapján. És ezen elemek között van ugyan, ami mintha ismerős lenne, más azonban egyáltalán nem, ismét más pedig szintén ismerősnek tetszik ugyan, azonban mintha egy másik puzzle-ből...

Részemről persze mehet tovább a rejtvényfejtősdi, mindazonáltal örülnék, ha a nyilvános platformról áthelyeznénk privátra. Nekem az e-mail címem: a keresztnevem-kukac-vezetéknevem-pont-hu. No persze, ha a te címed is ilyesmi, akkor az meglehetősen nagy könnyítést jelentene... :)



Az a Névtelen vagyok.
OK.
Bár így már majdnem teljesen felfedem magam. Persze csak majdnem. Akkor ott.
812.



Nem tudom elsőre sikerült-e, így duplázok :)
Zseniális írás, nem csalódtam benned! :)

Üdv

Mirkó


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta