Tegnap láttunk egy kedves francia filmet, amely a pillangó-effektust illusztrálta egy város lakóinak az életén keresztül. A pillangó-effektus azt jelenti, hogy a világban a legkisebb változás is hatalmas változások egész özönét indíthatja el; közmondásosan: ha egy pillangó Dél-Amerikában megrebbenti a szárnyát, akkor előfordulhat, hogy ez Afrikában szélvihart idéz elő. A filmben (aminek az első félórájáról lemaradtunk) egy fiú és egy lány végül annak (sok-sok lépésen keresztül vezetett) logikus következményeként találnak egymásra, hogy valaki egy néptelen utcán egy pár kidobott tornacsuka egyik felét brahiból arrébb hajítja pár méterrel. Sem a fiúnak, sem a lánynak nincs köze a tornacsukához, és egyikük sincs a közelében sem a történésnek: az események láncolata valóban sok-sok lépésen keresztül vezetett a végkifejlethez.

A film kapcsán ismét elgondolkodtam azon, amin már korábban is oly sokszor: mennyire törékenyek, mennyire esetlegesek is az életünk szilárdnak megélt pontjai. Mennyi egymásba kapcsolódó véletlenre van szükség ahhoz, hogy a mai helyzet épp olyan legyen, amilyen!

Te például miért olvasod ezt a blogot?

A célját ennek nyilván nem tudom. De az okáról, annak a lehetőségi feltételéről, hogy egyáltalán olvashasd, el tudok mondani egy s mást. A dolog egy véletlen találkozással indult 1967-ben, az Ifjúsági Magazin szerkesztőségében. Az akkor 22 éves apám itt ismerkedett meg későbbi legjobb barátjával, a 19 éves Verbőczy Antal költővel, azaz Öcsivel. Ha ez nem történt volna meg, akkor te ma nem olvasnád a blogomat. Mégpedig azért nem, mert ha ők nem lesznek jó barátok, akkor számomra sem lesz fontos sem Öcsi, sem a verseskötete, amely 16 évvel később, 1983-ban – posztumusz – jelent meg.

Elmondom, hogy történt, méghozzá visszafelé.

Annak, hogy te ma ezt a posztot olvasd, nyilvánvalóan az a lehetőségi feltétele, hogy ez a blog létezzen. Ez a blog többek között azért létezhet, mert egy számomra fontos személytől a megfelelő időben megtudtam, hogy mi az a blog, és átvettem tőle a blogolás mémjét. Ha ez a személy ott és akkor nem olyan fontos az életemben, akkor ha ma blogolnék is (hiszen a blogolás ötletét előbb vagy később mástól is átvehettem volna), biztos, hogy nem ezt a blogot írnám – te pedig akkor valószínűleg nem olvasnád.

Ez a bizonyos személy Tomi volt. Innentől kezdve egyértelmű: ahhoz, hogy Tomitól át tudjam venni a blogolás mémjét, az kellett, hogy Tomival mi olyan kapcsolatban legyünk, amilyenben voltunk (és vagyunk), de egyáltalán: hogy ismerjük egymást.

Tomival 2001 februárjában ismerkedtem meg, mégpedig az interneten keresztül: ő feladta élete első társkereső hirdetését, én pedig véletlenül pont akkoriban jutottam ismét oda, hogy szeretnék párt találni magamnak. Így aztán megvolt a (minimális) esélye, hogy a mindenféle meleg ismerkedési lehetőségek közül pont azon az oldalon nézzek körül, és a több száz hirdetés közül pont az övén essen meg a szemem, és arra válaszoljak.

Ez természetesen nem lett volna lehetséges, ha 2001 februárjára egyrészt nem alakul ki a kellő internetes jártasságom, másrészt nincs otthon internetem. De volt, és kialakult. Mégpedig azért, mert egy évvel korábban Lacival, az akkori párommal úgy döntöttünk: egye fene, beruházunk egy 56 K-s modembe. A döntés apropója az volt, hogy Lacinak az Inter-Európa Banknál volt folyószámlája, és nekik akkoriban volt egy olyan akciójuk, hogy minden folyószámlához havi 20 óra internet-hozzáférést biztosítanak. Azért, hogy ez a 20 óra 40 legyen, én is nyitottam egy folyószámlát, holott korábban semmi szükségem nem volt ilyesmire. Lacinak azért volt, és azért az Inter-Európánál, mert még egyetemista korában kötelezték rá, hogy nyisson, és hogy ott nyisson: csak így kaphatott ösztöndíjat. Vagyis ahhoz, hogy nekem 2000-ben internetem legyen itthon (amit úri huncutságnak tartottam, és amiről azt se tudtam, mire jó), ahhoz minimálisan arra volt szükség, hogy Laci legyen a párom.

Laci úgy lett a párom, hogy – mily meglepő – megismerkedtünk egymással. Ehhez arra volt szükség, hogy 1997 június 7-én, amikor én a Halállal lakoljanak?-ot dedikáltam a Vörösmarty téren, ő odajöjjön dedikáltatni a könyvet, amit akkorra már olvasott (és ami egyébként teljesen véletlenül akadt a kezébe), és beszélgetni kezdjünk.

Különösebb éleslátás nélkül belátható, hogy mindez nem történt volna így, ha én nem írom meg a Halállal lakoljanak?-ot. Azt pedig – eltekintve attól, hogy milyen motivációim voltak erre – kizárólag egy dolog miatt írhattam meg: hogy volt rá lehetőségem. A lehetőség azt jelenti, hogy 1995-ben jó pár hetet arra tudtam fordítani, hogy itthon legyek, és ha kell, napi 24 órában bújjam a szakirodalmat (akkor, ugye, internet még nem volt), írjam a vázlatot, majd gépeljem a könyvet. Ha ezalatt nekem be kellett volna járnom egy munkahelyre, akkor – ismerem magamat, biztosra mondhatom – száz százalék, hogy a Halállal lakoljanak? soha nem készül el.

Két okból nem kellett bejárnom dolgozni. Az egyik az, hogy nem volt hova: 1995 elején kirúgtak a Katalizátor Irodából (ahonnan korábban az egyik alapítót, Moldován Lacit is kirúgták a társai; később, miután becsődölt a cég, Laci új kiadója neveként ismét fölvette a Katalizátort). Ez azonban nem lett volna elég: minekutána még a nagyon jámbor ember – aki akkor voltam – sem csak Isten Igéjével él, hanem kenyérrel is, szükséges volt, hogy valaki eltartson. Ez a valaki pedig ki más lehetett volna (hiszen más valaki miért is tett volna ilyet), mint az akkori párom, Emil, aki akkoriban elég jól keresett a nyelvtanítással, kettőnk helyett is. Miután év elején kirúgtak, azt mondta: ragyogó, így pont van lehetőségem, hogy nekiálljak tanulni és felvételizzek valahová. Így vettek fel pszichológiára, és felvételi után, tanévkezdés előtt volt időm könyvet írni. Ha Emil nincs, illetve ha nem olyan, amilyen, akkor értelemszerűen azonnal állást kellett volna keresnem – és akkor nincs könyv.

Ahogy Emillel megismerkedtünk, az tényleg sorsszerű volt. 1993 végén föladtam egy társkereső hirdetést a Magyar Narancs „Más” című rovatában, Aeternitas jeligével, miszerint katolikus fiú keresi stb. Nem voltak túl gyakoriak a meleg hirdetések a Narancsban, de belefért a képbe. Ebben az időben internetről, e-mailről még csak hallani se hallottam, a mobiltelefon a kőgazdag bunkók luxusa (emlékezetem szerint egyetlen ismerősömnek sem volt). Szóval a hirdetések kezelése kicsit másként működött, mint ahogy azt ma képzelnénk: azok a jeligék, amelyekre érkezett válaszlevél (akár társkereső, akár álláskeresés, akár bármi más), a következő heti számban fel voltak sorolva apró betűkkel a hirdetési oldal bal alsó sarkában. Ha nem jött válasz, akkor esetleg a rá következő hetiben. Vagy akármikor. És ha valaki meglátta a saját jeligéjét a listában, akkor bemehetett a szerkesztőségbe, hogy elhozza a hirdetésére érkezett választ. Persze nem akármikor, hanem szerdánként, a fogadóóra idején (már nem emlékszem, hogy hánytól hányig).

Figyelem, most kicsit bonyolult lesz a történet, de nem vészes. A hirdetésre az egyetlen válasz Emiltől jött, aki – kollégista lévén – nem tudott megadni semmilyen címet vagy számot, ehelyett írt 1 db találkozási helyet és időt, mégpedig 1994. január 24-e hétfő délutánt a Szépművészeti Múzeumban; nem volt túlpörögve, hogy neki iszonyatosan társat kéne találnia, de úgy volt vele, hogy ezt az egy sanszot megadja a sorsnak. Se feladó, se aláírás, csak egy keresztnév, az is kódolva, kvázi intelligencia tesztként.

A Narancs csütörtökönként jelent meg. Hogy Aeternitas jeligére érkezett válasz, azt a január 20-án megjelenő számban láttam. A dolgok fent részletezett természetéből adódóan a normális menetrend az lett volna, hogy következő szerdán, 26-án elmegyek a szerkesztőségbe a levélért, amelyben megtalálom a két nappal korábban esedékes randira való invitálást. E ponton vége lett volna a történetnek: nem ismerkedem meg Emillel, nem írok könyvet, nem ismerkedem meg Lacival 1997-ben, nem lesz internetem 2000-ben, nem találok rá Tomi hirdetésére 2001-ben, nem ismerkedem meg vele, nem adja meg a kezdő lökést a blogolás felé vezető úton – és akkor te ma, 2010-ben nem olvasod ezt a posztot, de mást posztomat (valamint a jelentős részben a blogom alapján készülő Aszalt szilvá...-t sem).

De hát te épp olvasod ezeket a sorokat – vagyis valaminek másként kellett alakulnia 1994-ben. Másként is alakult. Mint említettem, a Katalizátor Iroda nevű könyvkiadó könyvesboltjában dolgoztam eladóként. A Katalizátor Iroda még a rendszerváltás előtt kezdte, szamizdatokkal, s mint ilyen, tulajdonosai tagjai voltak ugyanazon Demokratikus Ellenzéknek, amelynek más tagjai a Narancsot elindították. Így a Katalizátor kivételezett helyzetben volt: a csütörtökön megjelenő számok már egy nappal korábban, szerdánként megérkeztek a Krúdy utcai boltba... Hát így történhetett meg, hogy a január 20-i szám nekem már 19-én a kezembe került, és nem egy héttel később, hanem még aznap el tudtam menni a szerkesztőségbe. Így aztán 24-én délután 4-kor ott voltam a Hősök terén – na nem a Szépművészetiben, mert az, hétfő lévén, természetesen zárva volt (csak ez Emilnek nem jutott eszébe), hanem előtte...

A Katalizátor Iroda (mind térben, mind szellemiségben csak pár lépésre a Tilosaz Á nevű műintézménytől) nem az a hely volt, ahová egy a szemináriumot otthagyó, de attól még bigottan katolikus fiatalember csak úgy betéved, pláne, hogy ott munkába is álljon. A dolog a legkevésbé sem volt önjáró: Detti ajánlott be Moldován Lacinál. Magamtól soha az életben nem keveredtem volna oda.

Detti az Írók Boltjában (ahol egyébként január 20-án 16 órakor lesz majd közös könyvbemutatónk Apával, de erről majd külön posztban írok) volt kisfőnök már akkor is, és ugyanott van ma is. Amikor 1993-ban, túl a négy és fél hónapos pszichiátriai parkoló pályán, elkezdtem a lábamra állni, megkérdeztem Dettit, esetleg nem kellenék-e nekik ismét eladónak az Írók Boltjába. Épp nem kerestek embert, de egy barátja, bizonyos Moldován Laci nem sokkal korábban említette neki, hogy nekik kellene még valaki a boltjukba. Így kerültem 1993 nyarán a Krúdy utcába, amiről korábban azt sem tudtam, merre van.

Persze Detti azért volt velem ilyen segítőkész, mert ismert korábbról; hogy is ne ismert volna, amikor 1988 november elejétől 1989 január végéig náluk dolgoztam? Hogy a próbaidőm utolsó napján kiléptem az Állami Könyvterjesztő Vállalattól, ahhoz Dettinek semmi köze nem volt.

Na igen: a néhai ÁKV. Az Írók Boltjába úgy kerültem, hogy amikor az ÁKV munkaügyi osztályán jelentkeztem könyvesbolti eladónak, egyszerűen oda osztottak be. Az Oktogon (akkor még November 7-e tér) nekem mindaddig kimaradt az életemből, így az Írók Boltjáról sem hallottam korábban, és ha a munkaügyis hölgy történetesen nem oda irányít, akkor nem ismerkedem meg Dettivel, majd négy és fél év múlva Moldován Lacival. (És, teszem hozzá, akkor az Izmael nem jelent volna meg új kiadásban, a B története pedig egyáltalán nem jelent volna meg magyar nyelven – de ez most mellékszál.)

Annak, hogy a munkaügyis hölgy az Írók Boltjába disponáljon, szükséges (bár nem elégséges) feltétele volt, hogy jelentkezzem az ÁKV-hoz. Az ÁKV-hoz azért jelentkeztem, mert valami állást kellett találnom, és míg a könyvárusításban volt gyakorlatom, máshoz nem értettem.

Munkát azért kellett találnom, mert valamin összeugrottam Bandival és eljöttem tőle, a könyvárusításban pedig természetesen azért volt gyakorlatom, mert korábban ott dolgoztam Bandinál, jó három hónapot.

Bandi volt a híres Moszkva téri könyvárus, vagy ahogy nevezték őt akkoriban: könyvész. A tér egyik színfoltja volt, mert oly módon menedzselte a könyves pavilont, ahogy az a szocializmus idején teljesen szokatlan volt. Számtalan ismerősének („pótgyerekének”, ahogy ő szerette mondani) lettem az egyike: gimnáziumi éveim alatt egész délutánokat lebzseltem nála és/vagy Katinál, a feleségénél a könyvpavilonban (mikor melyikük volt ott); ha elszaladtak pisilni, gyakran rám bízták az egész standot. 1988 nyarán, amikor nem vettek fel érettségi után az egyetemre, értelemszerűen adódott az ötlet, hogy a sok kisegítés után álljak be dolgozni teljes munkaidőben; nem hivatalos ugyan a dolog, de legalább lesz munkám, ráadásul olyasmi, amit szívesen csinálok.

Mindennek értelemszerűen előfeltétele volt a Bandival való jó kapcsolat, annak pedig egyáltalán az, hogy ismerjük egymást. Ennek a története pedig a következő.

1982-ben Óbudáról Pasarétre költöztünk, s így, iskolába menet és jövet, naponta legalább kétszer átmentem a Moszkva téren. Persze szemet szúrt, hogy ott van egy könyves pavilon, tán vettem is ezt-azt egyszer-kétszer, már nem emlékszem. Viszont 1983-ban, mint fentebb már jeleztem, megjelent Öcsi posztumusz verseskötete.

Az ilyesmi akkoriban nem úgy ment, mint ma, hogy állandó telefonos kapcsolat a kiadóval, meg tán még a nyomdával is; nem: a szocialista szekér ment a maga útján; ha egy könyvet kiadásra elfogadtak, akkor az a szokásos procedúra után bekerült a könyvesboltba. Innen lehetett róla tudni. Öcsi özvegye, Anna, talán jobban képben volt, hogy pontosan mikor jelenik mg a könyv – én csak annyit tudtam, hogy mostanában. Úgyhogy teljes természetességgel mentem oda a Moszkva téren a könyves pavilon ablakához, és megkérdeztem az ott ülő bácsit:

– Csókolom, Verbőczy Antaltól a Kereszt-levél a századvégre című verseskötet megvan?

– Nincsen sajnos – mondta a könyves bácsi, akiről akkor még nem tudtam, hogy Bandinak hívják.

– Köszönöm, csókolom – mondtam csalódottan, és elmentem.

De másnap délután megint ott voltam:

– Csókolom, Verbőczy Antaltól a Kereszt-levél a századvégre című verseskötet van?

És ez így ment, meg nem mondom, mennyi időn keresztül, amíg végül egy szép napon a könyves bácsi nem hagyta, hogy a szokott „köszönöm, csókolom”-mal megússzam, mert addigra már nagyon ette a fene, sehogy nem fértem ugyanis bele a sémáiba: hogy lehet az, hogy egy kisgyerek ilyen kitartóan keres egy verseskötetet?!

Úgyhogy barátságosan megkérdezte tőlem. Én meg válaszoltam. És elkezdtünk beszélgetni. Költészetről, irodalomról, könyvekről...

Hát, ennek kellett megtörténnie ahhoz, hogy te most éppen ezt a blogot olvasd.

Címkék: Emlék, Film, Kapcsolatok, Könyv, Sztori, Világ+ember

---