Tegnap Steóval Debrecenben jártunk, s bár pulykakast nem hoztunk, egy nagyon kellemes napot töltöttünk ott Szentimre barátunk vendégeként. A vonatút is kellemes volt, leszámítva, hogy az odaút első órájában a kocsi kb. 40 fokra volt felfűtve. Mindössze annyi bajom volt, hogy az erőm némiképp a végét járta, ugyanis előző éjszaka mintegy három órát sikerült aludnom. Ebben a ludas – a változatosság kedvéért – nem az álmatlanság volt, hanem én magam, ugyanis befejeztem a szerda délután elkezdett könyvet, Daniel Quinn 2001-ben megjelent, After Dachau („Dachau után”) című regényét. A könyv magyarul még nem jelent meg, és mivel nem tudok arról, hogy valaki tervezné a kiadását, megírtam a szinopszisát.

A New York-i multimilliomos-csemete, ifj. Jason Tull, egy kamaszkori olvasmányélménye nyomán úgy dönt, hogy amíg jobb ötlete nincs, beáll az Újra Élünk névre hallgató nonprofit szervezethez (amely egy elhanyagolt külsejű, ám annál elkötelezettebb házaspárból, valamint egy csomó önkéntesből áll) főmunkatársnak, és nekiáll utazgatni a világban, hogy az itt-ott felbukkanó reinkarnáció-gyanús esetekben nyomozva elválassza a búzát az ocsútól, azaz megkülönböztesse a hisztériások és szélhámosok beszámolóit azoktól az esetektől, amikor is a kérdéses személyek tapasztalataira nem található racionális magyarázat. Hogy a jelenségekre mi az elméleti magyarázat, tehát létezik-e reinkarnáció vagy sem, az különösképpen nem izgatja. Ő csak az esetek felderítésével és kivizsgálásával foglalkozik.

Így találkozik 2002-ben a fiatal, gyönyörű, szőke hajú Mallory Hastingsszel, aki egy autóbaleset utáni kétnapos kómából magához térve teljes amnéziát mutat saját identitására nézve, a szüleit, barátait nem ismeri fel, sőt ellenséges velük, emellett hosszú ideig egyáltalán nem beszél, csak jelelni hajlandó. Amikor végül is megszólal, ő csodálkozik legjobban, hogy képes beszélni. A családját továbbra is elutasítja, viszont a hozzá ismeretlenül bejelentkező Jasonnek, amikor az felkínál neki egy lehetséges, jóllehet hihetetlennek hangzó magyarázatot (nevezetesen, hogy ő, bárki is volt valójában, ennek a bizonyos Mallorynek a testében született újjá), hagyja, hogy elvigye a kórházból, és elfogadja a segítséget a társadalomba való integrálódáshoz.

A beszélgetések során kiderül, hogy ő saját magára úgy tekint, mint egy Gloria MacArthur nevű lányra, aki amatőr festő, és aki gyerekkorában megsüketült. Jasont egyre jobban érdekli a lány, és faggatja:

– Tudja, szeretnék megkérdezni magától pár dolgot. – Kérdezzen.      – Melyik évben született Gloria MacArthur?      – 1922-ben – válaszolta azonnal.      – A.D.? [Angol nyelven az Anno Domini, azaz az „időszámításunk szerint” rövidítése. – B.B.]      – Naná, hogy A.D. Azt gondolja talán, hogy Kleopátra udvarában festettem?      – Kár felhúznia az orrát. Beszélgettem én már Nefertiti fodrászával is...

És így tovább – azonban amikor Mallory (avagy Gloria) testvéreire terelődik a szó, a lány először gyanakszik, hogy miért érdekli Jasont ez a kérdés, majd felordít: – Meghaltak! Maga ölte meg őket, maga kibaszott szemétláda! – Aztán túllépnek ezen az incidensen, meg némi alkohol után még szeretkeznek is, de a fiúnak szöget üt a fejébe a dolog, és kezdi sejteni az igazságot. Mivel azonban úgy gondolja, hogy ez az igazság túlságosan hihetetlen volna a lány számára, ha ő adná elő neki, megszervezi, hogy ne tőle kelljen hallania, hanem elviszi őt egy teljesen közönséges leánygimnáziumba, ahol a történelem-tanárnővel egyeztetve és az ő asszisztálása mellett a gyerekek adnak számot arról, hogy mi is történt a világban Krisztus születése és a Nagy Háború között, illetve azt követően.

Mallory döbbenten hallgatja a történteket. Eszerint valamikor egy kétezer évig húzódó háború zajlott le, amelyben a szembenálló felek egyrészt a zsidók, másrészt pedig „mi, árják” voltak/voltunk. Az eredetileg zsidó gyökerű kereszténység elterjedésével ugyanis az alsóbbrendű zsidók beszivárogtak az árja kultúrába, és megfertőzték az egész világot. A XV. századtól kezdve a zsidók – a keresztény misszionáriusok közreműködésével, az „Isten előtti egyenlőség” hazug eszméjének hangoztatásával – az újonnan felfedezett „korcs fajoknak” (fekete, barna, vörös és sárga bőrű élőlényeknek) az emberi társadalomba való integrálásával is súlyos csapást mértek az árja fajra.

A szembenállás végül a Nagy Háborúhoz vezetett, amelynek során az árják végső győzelmet arattak a zsidók felett. A győztes csata színhelye egy bajor kisváros, Dachau volt, és aki az árja csapatokat győzelemre vitte, az a Dachaui Hős volt, egy bizonyos Adolf Hitler. Ettől kezdve a régi keresztény (azaz zsidó) időszámítást elvetették, és új időszámítás lépett életbe. Az éveket azóta úgy jelölik, hogy A.D., amely immár nem azt jelenti, hogy „anno Domini”, hanem „after Dachau”, azaz Dachau után.

– Meg tudnátok-e mondani, hogy Dachau után a mai napig hány év telt el? Erre az egész osztály egyöntetű nevetésben tört ki; a kérdés tényleg óvodás szintű volt.      – Kétezer-kettő! – harsogták örvendezve, hogy végre szemlátomást eljutottunk az „akkor”-t és a „most”-ot összekötő kapocshoz.      Az ünneplést egy a hátsó sorokból felhangzó hang szakította félbe:      – Dachau nem egy csata volt – sziszegte Mallory –, hanem egy koncentrációs tábor.      A lányok hátrafordultak, úgy bámultak rá, kővé meredten. Nem attól, amit mondott, hanem attól, hogy egyáltalán megszólalt.      – Mi az, hogy koncentrációs tábor? – kérdezte egyikük?      – Olyan emberek – ez esetben a zsidók – gyűjtőhelye, akiket megsemmisítésre szántak.      A lányok megrökönyödve néztek tanárnőjükre, aki hasonlóképpen meg volt döbbenve.

A továbbiakban megtudjuk, hogy Dachau után 11-ben (a régi időszámítás szerint 1954-ben, számolják ki nagy nehezen a lányok) aláírták az Árja Néptanácsnak a Dachaui Hős által fogalmazott kartáját, amely szerint Dachau szellemét tovább kell vinni. Ennek jegyében kezdődött az a nyolcszáz évig elhúzódó evolúciós folyamat, amelynek során végül sikerült a korcs fajokat kiszorítani, és ma már végre az „ember” és az „árja” szavak egy és ugyanazt jelentik. Ma már Adolf Hitler nem egyéb egy Tell Vilmos-szerű, legendás hősnél, a „zsidó” szó pedig egy kategóriába esik a régi korok meséinek más szörnyetegeivel, mint például a sárkányokkal. A technika amúgy gyakorlatilag semmit nem fejlődött kétezer év alatt, mert rájöttek, hogy az állandó fejlődés, az új és újabb dolgok kitalálása zsidó csökevény volt: az árja paradicsom úgy jó, ahogy van, nincs rajta mit változtatni.

Mallory a felismerések súlya alatt nem roskad össze, ellenkezőleg: elviszi Jasont egy helyre, ahol Krisztus után 1950-ben elrejtett valamit, és meggyőződése, hogy azóta eltelt két évezred alatt (noha azóta az Empire State Buildinget háromszor építették újjá) senki nem piszkált hozzá. A rejtekhely mélyen a New York-i metró hálózata alatt van, és nyaktörő útjuk végeztével valóban úgy találják, ahogy Gloria annak idején hagyta. Egy viaszosvászonba bugyolált csomagból előkerül a The New Negro („Az új néger”) című, Kr.u. 1925-ben megjelent, az azt követő évtizedekben nagy hírnévre szert tett könyv egy példánya, s benne egy fénykép, amely egy koromfekete arcból hófehér fogakkal elővigyorgó, tizenhat évesnek tűnő lányt ábrázol: a néhai Gloria MacArthurt.

Gloria elmeséli Jasonnek a saját történetét. Ennek hátterében az áll, hogy a nácik európai győzelme után az eredetileg Németország-ellenes erők, az ún. „szövetségesek” rájöttek, hogy a valódi ellenségeik a zsidók voltak, s végül egymással békét kötve álltak neki annak, hogy a korcs fajoktól megszabadítsák a világot. Amerikában ez a folyamat diszkrét módon indult: Afrika állítólag hazavárja fekete fiait és leányait. Azonban mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a négerekkel tömött hajók soha nem érkeznek meg Afrikába: valójában megsemmisítő akció zajlik ellenük. Az ötvenes években már csak a – szó szerint – földalatti mozgalmakban lehetett találni az egyesült Államokban egy-egy négert. Ezen ellenállók egyike volt Gloria, aki Roy nevű barátjával hosszú hónapokig bujkált, míg végül az őket vérebek segítségével felfedező árják elől az öngyilkosságba menekültek.

Jason nem tudja, mitévő legyen. A végletekig felkavarja mindaz, amit megtudott. Felidézi magában Bonaparte Napóleon mondását: „A történelem nem egyéb, mint közmegegyezésen alapuló fikció.” Kétezer év rettenetesen hosszú idő, minimális az esélye, hogy nyomára bukkanjon valaminek, ami az általánosan elfogadott történetmeséléstől különböző, de végül sikerül rábukkannia néhány ősrégi leletre: egy háborúellenes könyvre, Nyugaton a helyzet változatlan címmel, egy bécsi zsidó Álomfejtés című munkájára, egy német zsidó művére, amelyben az általános és a speciális relativitás elméletét tárgyalja (állítólag jóval azt megelőzően, hogy azt az árja fizikusok megfogalmazták volna), valami Gertrude Stein nevű zsidó nő egy írására és hasonlókra.

A felfedezései első fázisában azonban váratlanul elrabolják – az eset hátterében minden bizonnyal „Harry bácsi” áll, aki nem valódi nagybátyja, csak a család jó barátja, és mellesleg a titkosszolgálat egyik vezetője. Jason egy sivatagi házban tér magához, ahol semmi étel nincs, víz is csak pár kortynyi. A szobában egy tábla található, továbbá egy kamera meg egy televízió, amelynek képernyőjén hamarosan feltűnik Jason egy ismerőse, akit elmondása szerint ugyancsak bezártak egy szobába azzal, hogy bár ő kap enni, csak akkor engedik szabadon, amikor Jasont is. Ez pedig akkor történik meg, ha Jason felírja a három megfelelő szót a táblára. Hogy melyek ezek a szavak, arról fogalma sincs, de ha Jason felír három szót, ő megnyom egy gombot, erre „valakik” a kamerán keresztül megnézik, mit írt Jason, és ha eltalálta a varázsigét, akkor visszajeleznek egy zöld lámpával, és szabadulnak mindketten. Ha nem, akkor piros fény jön, innen tudják, hogy lehet tovább próbálkozni.

Jason először olyasmikkel próbálkozik, mint „Nagyon szomjas vagyok” és „Küldjétek ide Harryt”, de a fény piros. Aztán ismerőse (aki mellesleg hírlapszerkesztő) segítségével rájön, hogy a három szónak az új felfedezéshez kell kapcsolódnia. Röviden elmondja neki, milyen iszonyú történelemhamisításra jött rá, majd megpróbálkozik ezzel: „Mindannyian gyilkosok vagyunk!” A válasz piros fény, ráadásul, újságíró ismerősét szemlátomást teljesen hidegen hagyja a tény, hogy a közvetlen felmenői kiirtották az emberiség túlnyomó részét, és ennek, csakis ennek következtében lehet most a Homo spaiens sapiens faj helyett árja fajról beszélni. – Most mit vársz tőlem? – kérdezi. – Könnyeket? Bűnbánatot? Felháborodást? Ne is haragudj, de ez nem megy.

És ekkor Jason rájön. Nagy betűkkel felírja a táblára: SENKIT NEM ÉRDEKEL. Ismerőse szkeptikus ugyan, de megnyomja a gombot, és zöld fény villan fel. Egy órán belül megérkezik Jasonért a helikopter.

Az epilógus arról szól, hogy bár Jason alaposan meggyőződhetett arról, hogy „senkit nem érdekel”, úgy dönt, hogy őt magát mégis érdekli a dolog. Otthagyja munkáját az Újra élünk szervezetnél, és erős társadalmi ellenszélben, érdektelenség, ellenségeskedés – és elsősorban értetlenkedés – közepette állandó kiállítást nyit a megtalált, Dachau előttről csodával határos módon fennmaradt „zsidó” tárgyakból, könyvekből és fényképekből, és azt tervezi, hogy apránként kiadja ezeket a régi írásokat. Még akkor is, ha „senkit nem érdekel.” Amikor egy reggel arra megy be, hogy téglával beverték a kiállító terem ablakát, a szíve mélyén ujjong: mégis vannak, akiket igenis érdekel a dolog!

Egy szép napon beállít hozzá Harry bácsi, és amellett, hogy gratulál Jasonnek mind a munkájához, mind a Malloryvel hamarosan esedékes házasságkötéséhez, átnyújt neki három ócska, szakadozott füzetet, amelyek valamilyen úton-módon nála kötöttek ki, és bár kihajíthatta volna őket a szemétre, inkább úgy gondolta, hogy „miért ne?” alapon hozzájárul velük a gyűjteményhez. Jason belelapoz a füzetekbe. A szöveget németnek nézi, de Harry bácsi tájékoztatja, hogy nem német; neki azt mondták, valami ritkaság: holland. A csomagon egy 1944. szeptemberi dátumbélyegző, valamint egy német nyelvű mondat kézzel írva: „A parancsnoké, ha ugyan kell neki.”

A könyv így végződik:

Némi kérdezősködés igazolta sejtésemet: a holland nyelv irtózatosan régen – bő tizenhét vagy tizennyolc évszázaddal ezelőtt – kihalt. További nyomozással leakasztottam egy egyetemista lányt, aki az ősi európai nyelvekkel foglalkozik, és elküldtem neki a füzeteket, hogy derítse ki, miről szólnak egyáltalán és érnek-e valamit.      Pár hónappal később kézhez kaptam a jelentést, és el kellett döntenem, akarom-e angolra fordíttatni a füzeteket. Meg kell mondjam, imponál a gondolat, hogy igazi könyvkiadó legyek, és kijöjjek valami olyan kuriózummal, ami a világtörténelem során még soha nem jelent meg nyomtatásban.      Kíváncsi vagyok, mit szól majd Mallory, ha megmondom neki, hogy az első eredeti kiadványom egy olyan lány naplója lesz, akinek, miként neki is, embervadászokat eredtek a nyomába, hogy elpusztítsák; egy zsidó kamaszlányé, akit Anne Franknak hívtak.

Címkék: Fordítás, Könyv, Világ+ember

---