Éva szerint:

Briliáns!

 kklóóór szerint:

Balázs, ez ismét rád jellemzően pontos és frappáns. Köszönet.

 oncogito szerint:

Balázs, azzal kezdem, hogy pontosan tudom, milyen lőporos hordó a téma, hogy a környező országok önként és dalolva nem adják vissza azt, ami elvettek, hogyha konkrét követeléseink lennének, csupa ellenséges szomszéd venne körül minket egy pillanat alatt.
De.
A hasonlatod szerintem nagyon nem helytálló.
A halott, az visszavonhatatlanul, megmásíthatatlanul és végérvényesen elment. Azt fel KELL dolgozni a hátramaradottaknak valahogy.

Azonban az országhatárok alakulása sosem volt és nem is lesz megmásíthatatlan és végérvénye.
Adott esetben nem halottról van szó!
Nagyonis élő emberek, mégha leszármazottak is, nagyonis élő magyar identitással az országhatáron túl.

Amíg a nagyszalontai születésű Arany Jánost magyar költőnek tekintjük, amíg az erdélyi kopó magyar kutyafajta - és még sorolhatnám vég nélkül - addig élő emberekre élő hagyományra, élő kultúrára és élő történelemre kell gondolnunk.

Itt a gyász és ezzel egyidőben a gyász feldolgozása nem helyénvaló!
Itt élő, eleven és konkrét dolgot kell feldolgozni, amivel naponta lehet szembesülni...

 Balázs szerint:

Kata, annyiban nincs igazad, hogy azt hiszed, a "gyász" fogalmához szükséges, hogy a veszteség objektív és fizikailag visszavonhatatlan legyen. Tévedsz. Ha volt mondjuk egy barátod, aki valamiért megszakítja veled a kapcsolatot, akkor hiába találkoztok naponta, az a kapcsolat számodra elveszett. A pszichológiában ebben az esetben is gyászról, gyászmunkáról beszélünk. És el nem végzése ugyanolyan patologikus, mint ha konkrét halálesetről lenne szó.

És ezen az sem változtat, ha valamikor a jövőben a helyzet megváltozik, és ismét a legjobb barátok lesztek.

Ha holnap vagy jövőre elvennék(!!!) Romániától, Szlovákiától stb. azokat a területeket, amelyek csaknem egy évszázada oda tartoznak, és Magyarországhoz csatolnák őket, az akkor is a holnap története, nem a máé. Ma azok a területek nem Magyarországhoz tartoznak. Ez tény. És ha valaki számára ez veszteség (lehet ilyen, nem vitatom!), akkor -- mivel semmi bizonyosság arra nézve, hogy ez a helyzet valaha is megávltozik -- részéről az egyetlen mentálisan egészséges, Felnőtt énállapotú döntés az, ha a veszteséget elfogadja, vagyis elvégzi a gyászmunkát. Lélektanilag minden más verzió kóros.

Ami, mint írtam a posztban, nem elítélendő. De léccilécci, ne is legyen már kötelező átvenni a tüneteket, és hadd ne legyen gonosz és érzéketlen az, aki egy kilencven évvel ezelőtt történet (még oly tragikus) esemény kapcsán nem él át sem dühöt, sem tagadást, mi több, még csak depressziós sem lesz tőle.

Én elfogadom, ha valaki valamiért el van keseredve. De aki el van keseredve, az is legyen szíves elfogadni, ha én meg nem vagyok. És ne akarja az én életemet is megkeseríteni a saját keserűségével.

Vagy ha igen, akkor baromira magyarázza el nekem előtte, hogy e kettős mérce alkalmazása milyen norma szerint miért és hogyan etikus.

És persze akinek ez ebben a formában nem inge...

 oncogito szerint:

Valóban, ezidáig számomra a gyász fogalma a halottakra vonatkozott, de akkor ez csak amolyan "civil" értelmezés. Elfogadom, illetve tudomásul veszem, hogy a pszichológiában az is ehhez a fogalomkörhöz tartozik, amit említettél a megszűnt barátságról/kapcsolatról. Valóban, ezt is fel kell tudni dolgozni és el kell tudni fogadni, ha az ember nem akar valamiféle mentális betegséget begyűjteni.

Ilyen szemszögből már valóban nem fals számomra a hasonlatod.

Azonban még mindig ott van a nagy kérdés, hogy el kell-e fogadni azt ami ma van, merthogy a történelemben semmi nem változatlan és semmi nem maradandó.
Hiszen változás csak akkor lesz, ha nincs beletörődés.

Ne érts félre, én nem szeretnék háborúskodást, ellenségeskedést a szomszédokkal. Úgy vélem, ennek ma nincs ideje.
Annál is inkább nem, mert a gyakorlat az, hogy a valóságban a nemzetiségek nagyonis békében megvoltak/vannak egymással, bárhol is húzódjanak a mindenkori határok. Legtöbbször politikai cselszövés/érdek áldozata, aki beleesik a származás miatti villongásokba.

És azt is messzemenően elfogadom, hogy a határok jelen alakulása miatt nem vagy sem depressziós, sem dühös.
Csak azt vitatom, hogy aki szerint lehet változtatni (hiszen manapság annyi, de annyi határ megváltozott) az abból adódik, hogy képtelen a gyászt feldolgozni, hogy ez betegség lenne, amiből gyógyítgatni kell.

Persze a mód, ahogy teszi, az valóban nem mindegy. Hogy uszít, hogy politikai érdeket lovagol meg, vagy reménykedik egy olyan időszak eljövetelében, amikor van rá reális esély.
És én megértem, hogy az identitás nem könnyen törölhető ki az emberből, hogy a hagyomány és a történelem és a kultúra mindezt életben tartja.
Ezért nem hiszem, hogy itt elhúzódó, feldolgozatlan gyászról van szó.

Hogy sarkítsak, a rabszolgák, vagy a fekete bőrűek hosszú, generációkon át való reménytelennek látszó sóvárgása a szabadulásra sem mentális betegség.

Tehát én ott tennék különbséget, hogy valós remény, vagy politikai érdek.
Ez utóbbi veszélyes és káros, de ettől még a remény élő, sőt éltető lehet és nem mentális betegség.
Szerintem.

 Balázs szerint:

"a történelemben semmi nem változatlan és semmi nem maradandó"

Ez így igaz. És e tényre Trianon az egyik legjobb példa. Ha létezne egy "autentikus" állapota bárminek is (pl. egy országhatárnak), akkor lehetne értelme beszélni annak revíziójáról. Ha viszont csak az a helyzet, hogy szubjetív ízlésünk szerint kimetszünk a történelemből egy intervallumot, és ráhúzzuk, hogy "na, ez az autentikus, ehhez kell visszatérni", akkor ez minden, csak nem tudományos, továbbá nem etikus hozzáállás.

Az ún. Nagy-Magyarország dicsőséges határait nem a Jóisten jelölte ki jelzőcölöpökkel vagy a Szűzanya palástjának árnyékával, hanem önző háborúk, irgalmatlan tömegmészárlások és tevezett népirtások eredményeként jött létre. Ez nyújt erkölcsi alapot bárkinek a revízióra?

Ha megszületne Magyaroszág területén "Az Avar Név Megint Szép Lesz" nevű mozgalom, amely célul tűzné ki, hogy lerázza magáról az átkos, ezeréves magyar igát, és zászlajára tűzné, hogy "Magyarok, takarodjatok vissza Etelközbe!", akkor támogatnád erkölcsileg ezt a mozgalmat? Ha nem, miért nem? Ha igen (tehát ha azt mondod, hogy ez a föld igenis megilleti az avarokat), akkor miért nem alapítod el te magad ezt a mozgalmat? Mi a különbség?

 oncogito szerint:

"Ha igen (tehát ha azt mondod, hogy ez a föld igenis megilleti az avarokat), akkor miért nem alapítod el te magad ezt a mozgalmat? Mi a különbség?"

Az idő.
Az avar kultúra/történelem/hagyomány ma már nem élő, de a magyar még igen.
Én nem a magyar név miatt és nem a "magyar név megint szép lesz" hangzatos, bár az ezt zengők üres szlogenjéről beszélek.

Élnek ma közösségek, akiket nyelvük, kultúrájuk, hagyományuk, gyökerük összeköt és önállóak akarnak lenni.
Ma élő emberek, ma élő reménnyel.

Ha lenne köztük avar, aki ugyanezt akarná, akkor támogatnám és tudomásul kellene vennem, hogy egyszer talán vissza kellene mennünk Etelközbe, mert itt mások rovására élünk.
De nincs tudomásom ilyen törekvésről...

 Balázs szerint:

Nekem sincs: aki szót emelhetett volna, azt mi, magyarok az utolsó emberig kiirtottuk. Ha a románok, szolvákok, ukránok stb. ugyanezt tennék az ott élő magyarokkal, amit mi tettünk az itt élőkkel, amikor betörtünk ide rabolni, akkor hasonló lenne a helyzet.

Hozzáteszem, hogy az "ország" és a "nemzet" fogalmakat én végtelenül anakronisztikusnak, mi több, kártékonynak tartom. Ha az ember fennmaradásának esélyit tartom szem előtt ezen a bolygón, akkor ha az a kérdés, hogy egy országhatár hol van "jó helyen", arra számomra egyetlen válasz elfogadható: sehol.

Mintha arról szólna a vita, hogy vajon a jobb vagy bal vénába szúrt heroiniknjekció az egészségesebb.

 oncogito szerint:

Sőt, az indiánokat is kiirtották Amerikában és az ott élők mind betolakodóknak mondhatók.

Azonban a magyarok nem lettek kiirtva a szomszédos országból - a remény így élő maradt.
Élő - és nem feldolgozatlan gyász szerintem.

Egyébként megint elérkeztünk a vitánk végére, mert hitem szerint Isten bizony teremtett és jelölt ki népeket, sőt határokat is.
Akarata nélkül meg nincs semmi. Ha akarja, maradnak a jelenlegi határok, ha akarja nem, lesznek mások.
Lehet háború belőle, ami vesztes lesz és lehet, ami győztes és lehet, hogy minden változatlan lesz.

Azt hiszem, ezt mi emberek nem is tudhatjuk igazán, csak a végeredményét láthatjuk, meg tehetünk eredménytelen erőfeszítéseket.

De mindent egybevetve, itt a pózna vége - mert a hitünk itt elkanyarodik, az meg nem vitatéma.
Ellentét marad, de ellenségeskedés az nincs. ;-)

 Balázs szerint:

Amennyiben semmi sincs Isten akarata nélkül (ez a mondat egyébként jól mutatna az "Arbeit macht Frei" felirat mellett, de ez most mellékszál), akkor ez igaz Magyarország jelenlegi határaira is. Akkor viszont miről beszélnek a revízionisták -- főleg Isten nevében?

 oncogito szerint:

Nézd, én nem tudom és nem is érdekel, hogy a revizionisták miről beszélnek és mit akarnak.

Viszont tény, hogy rabszolgalázadások akkor is voltak, amikor nem sikeredett.

Lehet Isten akarata ellen tenni és erőlködni, akár Isten nevében is, de az eredménytelen lesz.
Ha lesz eredménye, akkor az Isten akarata szerinti.

Vagy el tudod képzelni, hogy ember áthúzza Isten akaratát...?
Vagy azt, hogy csak úgy elvan a maga halhatatlanságában és csak nézi tétlenül, hogy mint alakulnak a dolgok?
Mindegy, ezen kár vitázni.

Én csak annyit szerettem volna kifejezni, hogy amíg élnek határokon túl magyarok magyar identitással és őrzik a nyelvet, stb. addig a remény élő és nem feldolgozni való gyász.

Viszont nem győzöm hangsúlyozni, hogy a hogyan nem mindegy.
Nem ordítok együtt a farkasokkal, nem bégetek együtt birkákkal, csak nálam így vannak helyükön a dolgok.

 Balázs szerint:

Én csak azt nem értem, hogy a remény miért arra irányul, hogy egyszer a határvonal át lesz helyezve. Miért nem arra, hogy mindenki mindenhol identitása szerint, szabadon élhet? Miért egy esetleges határrendezés a remény tárgya, miért nem az a fajta megbékélés és kommunikáció, amely aztán irrelevánssá teszi a határokat?

 oncogito szerint:

Talán mert vannak, akiknek az egy közösséghez való tartozásnál fontos a jogi rendezettség is.
Fontos, hogy magyarként Magyarországon vallhassa magát magyarnak.
Van ilyen.

Ettől függetlenül nem vitatom, hogy ezt a szerintem (!) jogos igényt meglovagolják saját egyéni hatalmi érdekeikért.
És engem is bosszant, amikor valaki zengi magyarságát, meg a nép "hősiességét", aztán egy történelmi dátum meghatározásánál, vagy egy klasszikus magyar vers meghatározásánál meg van lőve és csak tátog némán... :-/

Aki viszont tudja, hogy miért és hova és hogyan akar tartozni, az teljesen más kategória.
Szerintem.

 Balázs szerint:

"Fontos, hogy magyarként Magyarországon vallhassa magát magyarnak."

És ha Erdélyt Mo-hoz csatolnák, akkor az erdélyi románok hogyan vallhatnák magukar Romániában románnak? Vagy az nem ugyanolyan jogos szempont?

Az a történet jutott az eszembe, amikor a légitámadás után az emberek feljöttek a pincéből. -- Isten meghallgatta az imánkat -- mondta az egyik asszony a másikn ak --, az összes bomba a szomszéd kerületre esett.

 oncogito szerint:

Igen, teljesen megértem az ódzkodásodat.
De sokfélék vagyunk.

Egy idetelepült sváb sosem akarná, hogy az itteni lakhelye a németek határain belül legyen, mert önként jött ide.
Az Erdélyben élő nem magyar sem úgy került oda, hogy körülötte a határok változtak volna.

Nézd, lehet hogy azért más a véleményem, mert nekem édesanyám Erdélyben született. Nagyszüleimmel három éves korában költöztek a mai magyar területre, csak ezen múlt, hogy én ma magyarországi magyar vagyok.
De sok rokonom (bár igaz, ma már vér szerint is távoli) él még Erdélyben és őket is magyarnak tartom a romániai területen.

Szerinted most én Romániából áttelepült román leszármazottja vagyok, vagy Romániából áttelepült magyar, vagy Magyarországon élő magyar leszármazottja?

Tudom, sokaknak ez teljesen mindegy, (nekem is!) de van akiknek nem.
Van, akinek fontos a gyökér, fontos, hogy a hovatartozásába az ország is beletartozzon.

Lehet ezt vitatni, de szerintem nem mentális probléma, aki így vélekedik/érez.

 Balázs szerint:

Kata, apai ágon teljesen, anyai ágon felerészt székely vagyok. Miről beszélünk akkor?

"Az Erdélyben élő nem magyar sem úgy került oda, hogy körülötte a határok változtak volna."

Viszont ha változnának a határok, megszűnne az anyaországában lakni. Nem válaszoltál arra, hogy a románok érzelmi kötődése miért kevésbé értékes/érdekes, mint a magyaroké.

És ezt úgy kérdezem, hogy az egyetlen interakcióm románokkal az volt, amikor 1995 karácsonyán a román vámos leszedett a vonatról és leütött, alapvetően azért, mert magyar vagyok.

 oncogito szerint:

Balázs, nincs más válaszom, minthogy az, hogy Erdély előbb volt magyar, mint román.
A román tudta, hogy magyar földön él, miközben román volt, akkor még önként települtek oda, ahova települtek.
De aki magyar akart lenni magyar földön és hirtelen Romániába csöppent akaratán kívül a szülőházában - az megint más dolog.

Egy mostani határváltás szintén trauma lenne az ott élő románoknak.

De ha valamit ellopnak valakitől és az sokáig másé lesz, majd idővel vissza kell adni a jogos tulajdonosának, az is trauma lehet.

Igaz, nem a kisember a tolvaj, de valóban történelmi igazságtalanság történt.
Ezt orvosolni ugyanúgy trauma, mint igaztalanul hagyni.

Én személy szerint érzelmileg mégis az igazságtalanság megszüntetése mellé teszem a voksot.
És akkor is így vélekednék, ha Magyarország kapott volna idegen területet igaztalanul és azt kilencven év után vissza kellene adni.

 Balázs szerint:

Ha támogatod -- minden gazdasági következményével együtt -- azt is, hogy a fehér ember húzzon a halál f*ára Amerikából, vagy legalábbis vissza Európába, és a ketrecben (plitikailag korrektül: rezervátumban) tartott indiánoknak adják vissza az egész kontinenst, akkor tudok mit kezdeni az érveléseddel.

 oncogito szerint:

Balázs, nyitott kapukat döngetsz!
Az én igazságérzetem sem mond mást.

Talán az indiánokkal kapcsolatban annyi az ellenvetésem, hogy ők sajnos már nagyon kevesen vannak, náluk a teljes visszafordíthatatlanság tulajdonképpen megvan. Egy egész kontinensen hogy csak ők lézengjenek, az nem lenne jó senkinek.
De hogy tisztességes, saját maguk választotta területen és megbecsülésben kellene élniük rehabilitálás után, az számomra nem vitás.

 Balázs szerint:

Sajnos ezen a ponton jön be az az általad nem kedvel téma, hogy a naprendszer 3. bolygója nincs hitelesítve 6,5 milliárd Homo sapiens nevű főemlős huzamosabb ideig történő elviselésére. Egyszerűen nem erre lett kitalálva. A nálam okosabba azt mondják, hogy max. 1 milliárd ember lenne az a mennyiség, ami fenntartható módon tudna létezni a földön.

 oncogito szerint:

Nem látom kristálytisztán, hogy ez most hogy jön a témához?
Szerintem a túlnépesedés egy külön probléma. Végülis minden egyéb téma betorkollhat ide, de akkor kár is elkezdeni bármit... :-/

Ismétlem, én hiszem, hogy Isten akarata nélkül nincs semmi.
Ha túl sokan vagyunk, mindig lesznek gyógyíthatatlan betegségek, járványok, természeti katasztrófák, háborúk és még ki tudja mi minden, ami előtt az ember csak tehetetlenül áll.

Ha egy természeti katasztrófa elől kell menekülni akár egy országrésznek más kontinensre, az is más, mert bármennyire is nehéz és konfliktusokkal teli, mégis saját döntés egy valódi kényszerhelyzet hatására. Ahol élet-halál kérdése a tét és nem politikai sakkjátszma eredménye. Mert ez utóbbi változtatható, az előbbi nem annyira. Az utóbbi ellen lehet harcolni, az előbbit csak elviselni lehet.

Aztán meg a világunk nem örök időkre teremtetett, volt kezdete és lesz vége. És nem az ember miatt, hanem Isten terve miatt.
De ebbe nem mennék bele, te nálam sokkal jobban ismered a Bibliát.
Én meg hiszem az igazságát, és nem betű szerint, hanem szellemében.

Hiszem, hogy a világot nekünk már nem kell megváltani, mert az már megtörtént. Mi csak annyit tehetünk, amit közvetlen környezetünkért tenni tudunk és felelősségünk annyi, hogy azt megtesszük-e legjobb tudásunk és képességünk szerint. A kisember kevesebbet tehet, akinek hatalma van, az többet.
És itt jön be annak a bölcsességnek a fontossága, hogy mi az, amibe beletörődni kell tudni és mi az, amiért harcolni kell.
Ebben nekem vezérvonal elsősorban az igazságérzet, ezért vitatom az alaptémában, hogy a végleges beletörődés a legjobb megoldás.

Bár amikor a magam igazságérzetéről beszélek bármilyen őszintén is, benne van a pakliban, hogy Isten szerint más az az igazság, (akár az indiánokkal, akár a határon túli magyarokkal kapcsolatban) hiszen én sok mindent nem tudhatok tervéből, sok minden ok és miért számomra nem ismert.

De a világ sorsának alakulása nem az ember kezében van. A saját sorsának alakulása is csak igen kis mértékben.

Persze, mindez szerintem, mindezt én így hiszem.

Tudom, neked erről alapjaiban más a véleményed - de úgy kerek a világ, ha minden van benne.
Úgy vélem, ez utóbbi "bölcsességben" talán egyetértünk.

 Balázs szerint:

Az utóbbiban feltétlenül.

Abban azonban, hogy az emberiség menthetetlen, és kisemberként úgysem tudunk semmit csinálni, nem értünk egyet. És ezt nagyon veszélyes gondolatnak tartom. Az már mellékszál, hogy fatalizmusnak is, ami -- az én bibliaismeretem szerint -- ellenkezik azzal, amit a keresztények kinyilatkoztatásnak neveznek.

 oncogito szerint:

Jaj Balázs, hol mondtam én olyant, hogy az ember menthetetlen???

Én azt mondom, hogyha a vég jön, akkor az nem az ember hibája, hanem Isten tervének egy mozzanata.
És ha jól értelmezem a Bibliát, akkor Isten tervében az ember megmentése szerepel...

 Balázs szerint:

A Bibliával csak az a baj, hogy az elefántok megmentése nem szerepel benne. :-/

 oncogito szerint:

Ja, és azt sem írtam, hogy a kisember nem tud mit csinálni.
Csak annyit, hogy kevesebbet a világ megmentésénél...

 kklóóór szerint:

Az indiános ellenvetésre csak azt tudom mondani, hogy a kérdéses területeken a magyarság aránya is nagyon kicsi.
Nem hiszem, hogy lehetne "igazságot tenni" azzal, hogy e területeket Magyarországhoz csatolnák. Nem is érzem jogosnak ezt a követelést/kívánalmat. Különösen nem úgy, hogy a legtöbb szomszédos ország EU-tagállam, ily módon gyakorlatilag határok sincsenek. (Ez persze most nem sokat segít a szlovákiai magyarokon, ugyanúgy, ahogyan nem segít rajtuk a magyar kormány kettősállampolgásrság-víziója, sem a Trianon-emléknap.)

 oncogito szerint:

klór, ismersz összehasonlító statisztikát a létszámmal kapcsolatban...?

 oncogito szerint:

Még valami.
Országhatárok éppenhogy gyakorlatilag vannak és inkább csak elvileg nincsenek az EU tagállamok között.
Mert attól még, hogy különösebb gond nélkül át lehet azokat lépni, minden ország saját szuverén jogokkal rendelkezik.

 Jgy szerint:

Édeseim, ez így reménytelen. A mond valamit, B válaszol rá. A folyamatosan a magáét mondja, pedig B mindig konkrétan válaszol. Tiszta Kazohinia.

 Névtelen szerint:

Amúgy kötelező a gyász? Nem emléknap? Én nem érzem, hogy rám lenne kényszerítve bármi olyan érzelem megélése, amit nem érzek magamtól. Vidámmá mondjuk nem tesz, amikor eszembe jut a nagymamám szeme, ahogy akkor nézett rám, amikor szóba került a szülővárosa, Szabadka. De azt sem érzem, hogy itt feldolgozni való lenne. Bár lehet, leegyszerűsítem a dolgokat, de az aradi 13 miatt sem kell méla depresszióba zuhanni, nem? L

 Balázs szerint:

A gyászmunka elvégzése annak fontos (de persze nem "kötelező"), aki szubjektíve veszteséget él meg. Aki nem, annak nem.

 Névtelen szerint:

Ezt én is így gondolom, a kérdésem arra vonatkozott, hogy azt írtad, hogy: "De aki el van keseredve, az is legyen szíves elfogadni, ha én meg nem vagyok. És ne akarja az én életemet is megkeseríteni a saját keserűségével." Vagyis szerinted van, aki meg akar keseríteni Téged is? Miért gondolod ezt? És ki az, aki nem fogadja el, hogy Te nem vagy elkeseredett Trianon miatt? Persze nyilván nem ezen áll vagy bukik a világ boldogsága, csak ez a rész engem nagyon meglepett. Köszönöm, hogy válaszoltál, Lili.

 Balázs szerint:

Trianon nálam nem szerepel az életem első ezer legfontosabb problémájának listájában. És volt már, hogy amikor ennek hangot adtam (pl. itt, a blogon), akkor tartalmilag szívtelen kutyának neveztek.

 Jgy szerint:

Lili: nézz körül, ki számít ma "nemzetárulónak".

 Névtelen szerint:

Jgy: például én. Megvilágító erejű javaslat volt, köszönöm. Lili

 Jgy szerint:

Még valami. Balázs, ha jól értem, azt teszi szóvá, ha valaki letolja (de nem is akárhogyan, hanem morális alapon), ha nem osztozik az illető gyászában.
Ehhez én annyit tennék hozzá, hogy - ahogy elnézem - a leghangosabban azok trianonoznak, akik messze nem érintettek a dologban, vagy ha érintettek, akkor sem csak a saját nevükben trianonoznak. Ez pedig nem más, mint egy mém (eszme, gondolat, történelmi tény) meglovaglása politikai (=hatalmi) céllal.

 Névtelen szerint:

Az amerikai indiánokat olyan rezervátumokban tartják, amelyeket az USA egyfelől lassanként független államként kezel (a 300 milliós nagyhatalom egyenrangú félként tárgyal a kis 2000 lakosú rezervátummal, mikor lakosai azt szeretnék, hogy az összes fehérek húzzanak el a rezervátumból, másfelől bárki bármikor bármilyen hosszú időre kimehet belőlük, végül pedig az USA-tól kapnak bazinagy jóléti segélyeket...akkor is, ha nem dolgoznak, hanem piálnak egész nap. Mindezt azért, mert az USA-nak lelkiismeretfurdalása van azért, ahogy az indiánokkal a múltelőtti században bánt...Kíváncsi vagyok, hogy ha a szlovákok és a románok mesterségesen próbálnák "visszatenyészteni" a magyar népcsoportokat, tömnék őket pénzzel, és mindezekután tökéletes autonómiát is biztosítanának nekik a magyarrezervátumban, hány revizionista, irredenta lenne ...