Könyvkölcsön(nem)adósdi

Egyes lakásokban a könyvespolcokon (már ahol előfordul még ilyen bútor; egyre ritkább) a következő epigráfia díszeleg:

KÖNYVET MÉG NEKED SEM ADOK KÖLCSÖN!

A mellékelt fotót a Vaterán találtam, a következő szöveg kíséretében: „Minden nagy könyvtárral rendelkező embernek ajánlom, ajándékba is. Ez egy nagyon vicces de egyben igaz szöveg, ha az embernek sok könyve van.”

Eltekintve attól, hogy kevés kínosabb dolog van, mint amikor valaki meg akar győzni valaki mást valaminek a vicces voltáról, úgy gondolom, a „sok könyve van” kitétel nem írja körül kellő pontossággal azt az esetet, amelyben a fenti – a Modoros blogba illő – felirat ténylegesen elő szokott fordulni. Noha nem végeztem kutatásokat e tárgyban, én úgy képzelem, hogy a mondatot gyakran ki lehetne egészíteni az alábbi bevezetővel: „az illető azt hiszi magáról, és arra áll föl neki, hogy...”, és szinte minden esetben az alábbi függelékkel: „...és azokat szín- és méret szerint rendezve tartja.” (Vagy ha nem, akkor csak azért, mert a sznobériája ettől visszafogja.)

A helyzet az, hogy a magánkönyvtárak kényszeredett védelme értelmetlen. Az ugyanis, hogy bármilyen gondos őrizet mellett egy könyvgyűjtemény sértetlensége a végtelenségig megőrizhető, óriási tévedés. Röpke néhány (száz) milliárd év, és a világegyetem, sitty-sutty, megsemmisül (vagy megáll a tágulás, elkezd összehúzódni, aztán magába omlik, mintegy fordítottjaként az ősrobbanásnak, vagy a hőhalál áll be, a maximális entrópia – a tudósok még nem döntöttek a végleges forgatókönyvről), de már ezt megelőzően a Föld be fog csapódni a Napba. Mi lesz akkor a könyvtárakkal?! Mi több, még ezen esemény bekövetkezte előtt jó esélye van a Homo sapiensnek arra, hogy végérvényesen kiírja magát az Evolúció című szappanoperából. Ki fogja akkor olvasni ezeket a könyveket?! De ha ez nem is történik meg belátható időn belül (amit kétlek, bár ez most más kérdés), a könyvgyűjtemények büszke tulajdonosainak sorsa igen-igen nagy valószínűséggel előre jelezhető: meg fognak halni. Nem kicsit, nagyon. Ami pedig a halottakat illeti, ők még azon horrorfilmekben is, amelyekben mégis élnek, leginkább csak hörögni és gyilkolni szoktak – olvasni nem igazán.

Márpedig a könyv elvileg két dologra való. Vagy arra, hogy olvassák, vagy arra, hogy olvashassák. Majd egyszer, valamikor. Számos olyan könyvem van, amit nagy lelkesen megvettem évekkel ezelőtt, és azóta, hogy fölraktam a polcra, kézbe se vettem. De ez nem baj: sok évnyi tapasztalatom van arra nézve, hogy a polcon lévő, olvasatlan, szinte már észre se vett könyvek tudnak olyat csinálni, hogy egyszer csak leugranak a helyükről, bele egyenest az ember kezébe. Pont akkor, amikor szükség van rájuk.

„Az vagy, amit megeszel” – mondják, és ez igaz az olvasásra is. Az vagy, amit elolvasol. S hogy ne legyél mérhetetlenül magányos... (Na jó, ezt így nem vállalom fel; átváltok egyes szám első személybe.) Szóval: hogy ne legyek mérhetetlenül magányos, elemi igényem, hogy az olvasmányélményeimről tudjak beszélgetni másokkal. Lehetek amúgy bármilyen hörcsögtermészetű (vagyok is), e késztetésemnél erősebb, hogy mindazt, ami engem épített, gazdagított, fellelkesített, meghatott, megnevettetett, elgondolkodtatott, földhöz vágott (stb., stb.) – hogy mindezt megosszam azokkal, akik fontosak számomra. Ebből pedig szinte szükségszerűen adódik, hogy időről időre kölcsönadok másoknak számomra kedves könyveket.

Ha a könyvtár tulajdonosa nem simán análisan fixált, hanem ténylegesen olvasó ember, akkor könyveinek természetes létmódja, hogy kölcsönben vannak valakinél. Habent sua fata libelli. Vagy visszakapjuk (és -adjuk) őket, vagy nem. A számomra fontos könyvek előbb-utóbb valahogy mindig visszakerülnek. Valószínűleg azért, mert fejben tartom őket; mert a hiányukat ugyanúgy megérzem, mint annak az ujjamnak a munkából való kiesését, amelyik épp be van kötve. És van olyan, hogy egy könyv eltűnik. Évekkel, olykor évtizedekkel később jövök rá (néha egy régi cetlit megtalálva): hoppá, hiszen ezt kölcsönadtam X-nek! Ilyenkor többnyire bánatosan felsóhajtok; egyrészt a felismert nettó veszteség miatt, másrészt azért, mert ezek az X-ek ekkorra többnyire már rég kipörögtek az életemből (és így esélyem sincs arra, hogy az adott könyvet visszakapjam). Ez esetben vagy beletörődöm a veszteségbe, és kisebb-nagyobb gyászmunka elvégzése után túlteszem magam rajta, vagy pedig ha tényleg nélkülözhetetlen az a könyv, akkor beszerzem újból, a föld alól is.

Az újbóli beszerzésnek más esete is előfordulhat. Volt már nem egyszer, hogy valakinek a kezébe nyomtam egy könyvet: „Tessék, vidd el; ha tetszik, akkor a tied, ajándék; ha nem, akkor alkalomadtán hozd vissza.” Ez nyilván akkor fordul elő, ha én szeretném, hogy a másik elolvassa az adott könyvet, méghozzá annyira, hogy áldozni is hajlandó vagyok rá (annyit, amennyibe az új példány majd kerül nekem).

Ha pedig kölcsönkérnek tőlem valamilyen könyvet, az esetek túlnyomó többségében nem mondok nemet. Vigyék – aztán ha nem adják vissza, ha elfelejtem, kinél van, hát megérdemeltem.

Amikor nemet mondok, annak leginkább két oka lehet. Az egyik az, hogy az adott könyv különösen becses számomra, és pótolhatatlan veszteség lenne, ha nem kapnám vissza. Ilyenek elsősorban is a dedikált könyveim, másodsorban azok, amelyeket gyakorlatilag nem lehetne ismét beszerezni. A másik ok az lehet, hogy az adott könyv – ténylegesen vagy szinte – kézikönyvéként funkcionál számomra. Ez azt jelenti, hogy tapasztalataim alapján bármikor, a legváratlanabb helyzetben is előfordulhat, hogy bele akarok nézni, akár csak mert egy mondatot keresek, akár, hogy egy félórát bújjam. És ha nincs a kezem ügyében, akkor tehetetlenül vergődöm, mint a partra vetett hal. Amikor valaki egy ilyen könyvemre pályázik, szörnyű kínban vagyok. Megesik, hogy ilyenkor is kölcsönadom, de az biztos, hogy fokozott energiákat mozgósítok az emlékezetemben arra nézve, hogy kinél is van az adott könyv.

A könyvek cserélődnek a könyvtáramban. Van olyan könyvem, amit én felejtettem el visszaadni, vannak – a fent leírt esetek kapcsán – újravásárolt könyvek (nem beszélve arról, amiről egyszer már írtam a blogomban: hogy kamaszkorom végén egy meggondolatlan pillanatban sok, számomra kedves könyvön túladtam azzal, hogy „kinőttem belőlük” – ezeket mostanság próbálom ismét felhajtani), és persze vannak többé vagy kevésbé bántó hiányok is: valaha régen – ki tudja, kinek – kölcsönadott könyvek, amelyek egyszer aztán vagy visszatérnek hozzám, vagy nem. Ez utóbbi kategóriából pillanatnyilag a leginkább érezhető sebek a következők:

• Agatha Christie: Gyilkosság meghirdetve
  
• Dan Greenburg – Marcia Jacobs: Hogyan legyünk boldogtalanok
  
• Noszlopi László: Sorselemzés és kísérleti ösztöndiagnisztika. A Szondi-féle ösztönlélektan teljes ismertetése
  
• Arthur Ransome: Téli szünidő és Galambposta
  
• Oliver Sacks: Az ember A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét

Ha valaki történetesen tud bármit a fenti könyveim hollétéről, és hozzásegít, hogy visszakapjam őket, hálásan köszönöm.

Ha ugyanis nem jutnak vissza hozzám, hogy adjam kölcsön őket másoknak a jövőben?

Címkék: Kapcsolatok, Könyv

---