Röviden a hétvégéről:

A bécsi szelet finom, de drága.
A bécsi szelet nem szeretem, főleg ha az eső is esik.


Hosszabban ugyanarról:

Tomival és Steóval Bécsben töltöttünk egy hosszú hétvégét. Nyilván sokan vannak, akik számára egy ilyen mondat izgalmassági faktora egyenértékű azzal, hogy „vacsorára vettem magamnak tíz deka párizsit”, de az élményeit mindenki a maga mércéje szerint méri. Tomi utoljára 1999-ben járt Bécsben (történetesen Steóval), én 1995-ben voltam ott egy hetet, és mivel vendég voltam, akire gondosan ügyelnek, kalauzolnak, hoznak-visznek, ez az élményem meglehetősen kevéssé autonóm. Gyakorlatilag alig van emlékem azokról a napokról; mondhatni, most voltam ott először úgy, hogy saját benyomásokat legyek képes kialakítani.

Amilyen marha nagy világjáró vagyok, Bécs a második európai főváros, amit látni volt szerencsém, úgyhogy összehasonlítási alapként állandóan Róma lebegett a szemem előtt. (Lásd itt, itt és itt.) Talán a legnagyobb különbséget úgy tudnám megfogalmazni, hogy amíg Rómából úgy jöttem haza, hogy majd’ megszakadt a szívem, és visszavágytam oda, Bécsből úgy, hogy „oké, jó volt”.

Rómában állandóan azt éreztem, hogy körülvesz a múlt, minden szépségével és minden borzalmával. Bécsben azt éreztem, hogy Budapest vesz körül, csak épp tisztább, szabályozottabb, drágább, külföldiül vannak a feliratok, és nehezebben igazodom el. Mindkét városban vannak monumentális építmények. Rómában ezt autentikusnak éreztem, Bécsben hivalkodónak és manírosnak. A Schönbrunn kertje gyönyörűen rendben van tartva: gyönyörűbben, mint ami az én ízlésemmel találkozik. A lépcső tetejéről látni egy-egy fasort balra és jobbra. A fák lombkoronája a fasortól kifelé eső oldalon szép, egészséges, gömbölyű; a fasor felé eső oldalukon valamilyen munkagéppel leborotválták, dermesztően egyenesre és függőlegesre. Tökéletes a kilátás a fasor teljes hosszában, kétségtelen. És körülbelül annyira természetes látványt nyújt, mint egy rizsporos paróka. A fasor előtt egymástól centiméterre azonos távolságban (nem mértem le, de biztos vagyok benne) sorakoznak az antik jeleneteket idéző szobrok. Minden precíz, minden a helyén van, és az egész – szemben a Róma minden tenyérnyi darabkájában lüktető eleven tűzzel – valahogy teljesen élettelen. Ha egy szóban akarnám megragadni a két város közti különbséget, azt mondanám: az egyik klasszikus, a másik klasszicista.

Az összbenyomásom az, hogy Bécs olyan, mint egy élemedett korú, a kispénisz-komplexusát túlkompenzálni igyekvő, kényszerneurotikus férfi. Nem csoda, hogy innen indult világhódító útjára a pszichoanalízis.

Bécsben minden korrekt. (Legalábbis minden, amit láttunk.) Nincs lehúzás, nincs ügyeskedés, nincs lábtörlő-használati díj (egy láb letörlése 60 cent, mindkét lábé – akciósan – 1 EUR). A lehúzás magukba az árakba van beépítve: egyszerűen megfizethetetlenül drága minden, legalábbis a mi pénztárcánknak. A sima kávé átlagára 2 EUR; a legolcsóbb kávéval egy kínai gyorsétteremben találkoztunk: 1 EUR volt; átszámolva ez is 275,– Ft. (Róma egyik legjobb kávézójában 80 centért kávéztunk.) A bécsi fizetésekhez képest ez persze nem sok, én pedig már évekkel ezelőtt megfogalmaztam a Birtalan-féle közgazdasági alaptételt, amely szerint az áru annyiba kerül, amennyiért megveszik, vagyis teljesen értelmetlen dolog azon rinyálni, hogy valami „szemérmetlenül drága”. Ha nem vennék meg annyiért, nem annyiba kerülne. Valószínűleg megtalálják a gazdájukat azok az (egyébként igen ronda) órák is, amelyeket egy kirakatban láttunk, és átszámolva 15 millió forintba kerülnek. És valószínűleg nem a mi személyünkben találják meg a gazdájukat. Az viszont kétségtelen, hogy olcsón ennünk sehol nem sikerült Bécsben. Igaz, rosszat sem ettünk sehol.

Még egy valamit említenék, mert számomra sokatmondó a három város (Budapest, Bécs és Róma) összehasonlításában. Ez pedig a zebrán való átkelés mikéntje.

Budapesten többnyire megvárjuk a zöldet – kivéve, ha nem. Az autósok a zebra előtt nem lassítanak – kivéve, ha igen. Ha tilosban készülünk átmenni, körülnézünk, hogy van-e a környéken rendőr, aki ezt nehezményezné. Aki akár pirosban, akár zöldben átmegy, az csöndben vagy hangosan anyázik, ha épp el akarják gázolni; az őt elgázolni igyekvő ugyancsak anyázik – függetlenül, hogy a gyalogos szabályosan vagy szabálytalanul lépett le elé.

Bécsben azt láttam, hogy autósok is, gyalogosok is a pirosnál állnak, a zöldnél mennek. Éjszaka is, üres utcán is. Az egyszeri járókelő kötelességtudóan áll a járda szélén, és noha égen-földön sehol egy autó, megvárja a zöld jelzést. Így tesz, mert így kell tenni.

Rómában nincs KRESZ, vagy ha van is, hát nemigen foglalkoznak vele. Aki át akar menni, az határozottan lelép a járdáról, az autós pedig úgy áll meg vagy megy tovább, hogy ne üsse el, és mindketten biztonságban érezhessék magukat. Autósok és gyalogosok nem a szabályokra figyelnek, hanem egymásra.

A schönbrunni állatkert mindezen averzióim ellenére óriási élmény volt: az óriáspanda, a koala, a hangyász, a fókák, a császárpingvinek, és mindenek fölött a két és fél hónapos afrikai babaelefánt felejthetetlen. A Práterben életemben először (és utoljára) felültem egy olyan szörnyeteg masinára (nevezetesen egy hullámvasútra), amely át is fordított, fejjel lefelé. A menet első húsz másodpercéről őrzök vizuális emléket, utána csak annyi van meg, hogy Tomival fogjuk egymás kezét, és szorosan zárt szemmel versenyt ordítunk a halálfélelemtől.

Hosszas tűnődés és egyeztetés után úgy döntöttünk, hogy bár fejenként 8,5 EUR nagyságrendekkel több, mint amit megengedhetünk magunknak, egyszer élünk, úgyhogy mégis felülünk a Bécs jelképéül is szolgáló óriáskerékre. Aztán még egy kicsit tűnődés és egyeztetés után arra jutottunk, hogy éjjel, tök sötétben ennek az égvilágon semmi értelme nem volna, úgyhogy ilyenformán ezt a programot skippeltük.

Utolsó nap már nemcsak hűvös volt, hanem kifejezetten hideg, az eső is esett, és az utolsó centjeinket számolgattuk, hogy vajon akkor futja-e még arra, hogy valahová beüljünk a cudar idő elől úgy, hogy mindhárman tudjunk kávézni. Végül a tervezettnél egy két órával korábbi vonattal jöttünk haza. Szerencsére a helyjegy átírása zökkenőmentesen (és ingyen) ment.

Eredendően proletár szívem összbenyomása az, hogy Bécs olyan város, ami rendben van, ami élhető, sokaknak nyilván szerethető is – de számomra nem vált szimpatikussá. Lehet, hogy életem során járok még ott, de nem gondolnám, hogy a szívem fog visszahúzni.

Címkék: Nyaralás

---