Ez van – Blog – Tudatmódosítók – Salátástál – Terápia
–
Sorskönyv nélkül –
Olvasókönyv –
Képmutatás –
Kijárat...
Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
„Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
– Ez bármire igaz.
|
|
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
|
hétfő, április 04, 2011
10:33 Míg jelt nem ír hazánkra újból
...Hát, valahogy így blogoltam volna én kb. 62 (2011-es update: 66) évvel ezelőtt. Meg kell hagyni, elég izzadságszagú a fenti szöveg. Ha máshol olvasnám, akkor is jó eséllyel rájönnék, hogy a szerzőjének fogalma sincs arról, hogy háború. Olvasott róla, filmeket is látott, de nincs személyes tapasztalata. Ez van. És az is van, hogy én tökéletesen elégedett vagyok e hiányosságommal. Nem én vagyok az a valaki, akit meg kell győzni arról, hogy az egész civilizációnk gyári hibás, magyarán úgy szar, ahogy van. (Bővebben lásd: Izmael) Továbbá, noha nem éltem át az ötvenes éveket, sem az 56 utáni megtorlásokat, nem kell meggyőzni arról sem, hogy 45 után Magyarországon diktatúra volt (kemény is, puha is). Az utórezgéseit kamaszként még volt szerencsém megtapasztalni. Azt is tudom, hogy idegen hatalom megszállása alatt állt az ország; énekeltem én eleget gimnazistként, berúgva, hogy „Ellopták az oroszok a tyúkot, megbaszták a béna nagymamát...” (Apró megjegyzés: liberálisként számomra minden hatalom eleve idegen). Tudom, hogy a rendszernek nagyon sok halálos, még több mentális áldozata volt; tudom, hogy gazdaságilag tönkrement az ország (ahogy a táborban a többi barakk is). Ezt mind tudom. A mai rendszer egyik politikai alaptétele, szinte dogmája, hogy 1945-ben nem felszabadulás történt, hanem szovjet megszállás. Ocsmány és/vagy stupid kommunista bérenc, de minimálisan is „politikailag inkorrekt” aki 1945 tavaszával kapcsolatban kiejti a száján a „felszabadulás” szót. A képből csak az marad ki, hogy 1945 óta (néhány véres napot-hetet leszámítva) Magyarországon gyakorlatilag béke van. Ha máshonnan nem is, a fenti fiktív naplórészletből kiderül: a háborúban is lehet kialakítani modus vivendit. Az ember meglehetősen adaptív állat ahhoz, hogy egészen szélsőséges viszonyok között is képes legyen létezni. Mégis, én nem tudom, nem akarom egy napon említeni a háborút és az – akár erőszakkal is fenntartott – békét. Igaz, jobb a torta tejszínhabbal, mint anélkül. És jobb az ebéd tortával, mint anélkül. Sőt, jobb a nap étkezéssel, mint anélkül. Lehet lefelé haladni az igények, szükségletek hierarchiájában, egészen a vízig és oxigénig. Ebben a hierarchiában azonban – legalábbis ami az én személyes rendszeremet illeti – a béke mint állapot (ismétlem: az akármilyen béke is, beleértve akár a gondolatrendőrség által fenntartott békét is!) feltétlenül és nagyságrendekkel felülmúlja a háború állapotát. Nem akarok emellett érvelni. Lehet, hogy másoknak más szükségleteik vannak. Az viszont tény, hogy Magyarországon ma a bukott forradalmaknak (egyúttal össznemzeti vérfürdőkenk), a tartalmilag nehezen definiálható „magyarnak-lenni”-ségnek van ünnepe – annak a nagyon konkrét, kézzel fogható dolognak viszont, hogy ezen a földön évtizedek óta, tartósan békében élünk – annak nincsen. Pedig nemrég még volt. Hülyén érzem magam évek óta, minden április 4-én. Pontosabban hiányérzetem van. Nem a piros zászlókat hiányolom, nem a „felszaba-dítónk-hősine-vééét” dicsőítő énekeket és a díszszemléket. De úgy gondolom, nagyon nagy baj van abban az országban, amelyben politikai okokból nem lehet ünnepelni azon egyszerű tényeket, hogy nem kell hozzászoktatnunk magunkat az ellőtt lábú, kilőtt szemű stb. veteránok látványához; hogy az „elesett a fronton” kifejezés lassan ugyanolyan idegen és avítt már, mint pl. a „hűbéreskü” hogy nem fognak az utcán legéppisztolyozni sem engem, sem a családomat; hogy nem kell félni attól, hogy hazaérve a házunk helyén csak egy bombatölcsért találok; hogy nem fenyeget a gázkamra ... – egyszóval nem lehet nyilvánosan, teljes társadalmi konszenzussal ünnepelni és örülni a békének. Itt a blogomban, nagy titokban, pironkodva bevallom: én azért magamban ünneplem ezt, és örülök neki. És most lehet elmagyarázni a kommentekben, hogy miért hibásak az érzéseim, és miért hagyjam abba az örülést. Megosztás 
Hozzászólások:
Ugyan már Balázs! Hogy lehetsz ilyen demagóg??? Örülni a békének, hát miféle baromság ez???
Balázs! Köszönöm, amit írtál.Nekem nincs blogom, a kézzel írt naplómban írtam le:sokáig ezt a napot ünnepeltük.Csináltam a műsort,diákkoromban szerepeltem a műsorban,koszorút tettünk a fekete szoborra (a mi városunkban így hívtuk a szovjet hősök emlékművét).Ma felidéztem magamban azt a korszakot, amikor hol A piros fejfákat, hol a Lenin poémát tanítottam.Most Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. versével készülünk október 23.napjának ünneplésére,de én személy szerint nem érzem magam szabadabbnak,mint anno Illyés Gyula.Azért annak örülök,hogy nem lakom pincében,és nem kell bujkálnom.   szerint:
Lehet,hogy elkiabáltad?? http://negymadar.blog.hu/2011/04/01/onvedelmi_torveny#comments Örzse néne szerint:
Egyetértek Veled Balázs. Már évek óta mondogatom: kultúrbotrány, és a kötelező (?) kollektív amnézia éktelen bizonyítéka, hogy nincs ünnepe a világháború végének. Értem én, hogy mér van ez, de mégsem értem.
abszolút egyetértek a bejegyzéssel. igaz, hogy kicsit túl sokáig maradtak Szásáék, de a háborúnál minden jobb... én is hiányolom az ünnepeink közül a háborúk végét ünneplők emléknapokat.
A bejegyzéssel is, a kommentekkel is egyetértek. Egyetlen apró, a lényeget talán nem is érintő kötözködésem: az elhurcolt családért kiálló házmester valóban meglehetősen életszerűtlen.
Szerintem olvasd újra a mondatot, hogy ki kivel és kiről beszél. ;)
Elsőre is figyelmesen olvastam, és teljességgel úgy jött le, hogy a lelőtt házmester számol be a dologról. Akutagava Rjúnoszuke, Hrabal és Örkény után nem volt miért fönnakadnom. (Most már persze, világos.) szerint:
Na szép, hát tégedet nem bánt a gondolat, hogy ágyban, párnák közt... ? :D szerint:
Erich Fromm-tól ismerem a különbségtételt a valamiRE való szabdság és a valamiTŐL való szabadság között.
Ez is eszembe jutott a békéről:(Részlet egy ötödikes kisfiú fogalmazásából)-Nem volt elég eszük se a vörös ingeseknek, se a Pál utcai fiúknak.Ha lett volna,akkor leülnek tárgyalni a grundról.Megbeszélik, hogy hétfőn ti játszotok itt, kedden pedig mi,és a többi napot is beosztják ügyesen, akkor Nemecsek Ernő élhetett volna sokáig. szerint:
Egyetértek, a háború végét ünnepelni még most is indokolt lenne, de kzsofi kb. mindent leírt már, amit a témáról gondolok. Leszámítva, hogy a Himnuszban semmi sem SZENT, ezért megszentségteleníteni sem lehet. És már gyerekkorom óta várom, hogy végre legyen igény ebben az országban arra, hogy lecseréljék ezt a borzalmat valami tisztességes himnuszra... szerint:
"liberálisként számomra minden hatalom eleve idegen" szerint:
őőő...egy demokratikusan megválasztott hatalom, ami nem önmagát, hanem az adott országban élőket szolgálja, az ellen nem szoktak lázadni... << Vissza |
|
|
látogató 2005. január 10-e óta |