– Úristen! – kiáltott Anyu, mikor a két mentős becsöngetett, egyikük kezében egy véres tornacipő, a másik ölében Laci, kinek szőke haja alól könnyes, koszcsíkos arca világolt. Bal kezével a mentős nyakát karolta, a jobbal melléhez szorítva néhány orgonaágat tartott.
Május első vasárnapja volt.
Letették az ágyra, elmondták a teendőket, és elmentek. Laci már nyugodt volt. Az otthon biztonsága megnyugtatta.
– Anyák napjára hoztam – nyújtotta a virágot, mikor Anyu visszajött.
Az orgonát mindig loptuk. Az orgona csak akkor szép, ha lopják. Amit a piacon adnak, az már olyan rendezett, meg nem is friss. Az orgonát lopni kell. Ölre valót. Kell a szerzésével járó izgalom, a kaland. Az orgonának az ad külön rangot a virágok között. Aki orgonát hoz, kockázatot vállalt, veszélyt egy perc örömért, míg átadja valakinek, amikor az a valaki arra a percre elfelejt mindent.
Az orgonán látszott, hogy Laci órákkal azelőtt törte. Magával vitte a kórházba is. Megfizetett érte.
– A cipőm... a cipőm elszakadt a kerítésen... – szája lefelé görbült –, én csak orgonát akartam Anyunak... Megcsúsztam a kerítésen... – de nem tudta folytatni, keservesen sírni kezdett. Igaziból.
Anyu kezében tartva vizsgálgatta a cipőt.
– Meg lehet varrni... ne sírj, meg lehet varrni...
(Birtalan Ferenc: Versek regénye, Budapest, Hungarovox, 59. o.)
|