Ez volt a blogom 7. éve. Eddig minden év végén (na jó, egyszer átcsúszott év elejére) írtam egy Retró című összegző posztot, amelyben havi bontásban átnéztem a saját posztjaim alapján, hogy mi is történt velem, illetve a világban az elmúlt évben. Ezt most ebben a formában kihagyom – és erre több okom is van.

Az első, hogy – amint ezt sokan szóvá is tették – az utóbbi időben a blog enyhén szólva is csökkentett módban üzemelt. Ha a politikai borzalmak oly mértékben öntötték el az agyamat, hogy az meghaladta egy Facebook-állapotfrissítés vagy megosztáshoz fűzött komment terjedelmét, azt is megírtam. Ha íródott új vers, kiposztoltam. Ezeket leszámítva alig-alig írtam ide – és ennek is több oka van.

Egyik az, hogy a blogom „klasszikus” témái közül egy néhány kikerült az érdeklődésem közvetlen fókuszából. Ahogy szakítottam a kereszténységgel, úgy haltak el fokozatosan a vallási témák. Korábban még fontosnak tartottam, hogy nyilvánosan „igazoljam” világnézetváltásomat – ma már nincs bennem ilyen kényszer. Az Izmael-téma (ökológia, a világ megmentése stb.) továbbra is érdekel, de a mozgalmi lelkesedés, mit tagadjam, alábbhagyott bennem. Ez sem véletlen.

Amíg életem nagy része azzal telt, hogy egy közjegyzői irodában gyártottam az aktákat mázsaszámra, addig – hadd ne szerénykedjek – az intellektuális kapacitásomnak meglehetősen nagy része maradt kihasználatlanul. Volt energiám arra, hogy megmentsem a világot, hogy fölfedezzem magamnak az EMK világát, hogy megírjak két könyvet, és emellett még pszichológiával, terápiával is foglalkozzak egy keveset.

Amióta – lassan két éve – fő elfoglaltságom, hogy terápiát tartok, a helyzet megváltozott. A munkára fordított nettó időm kevesebb, ám mivel azzal foglalkozom, amivel világéletemben szerettem volna, ez szinte teljes mértékben leköti a szabad vegyértékeimet. Azon kapom magam, hogy az életem jószerével semmi másról nem szól, csak a terápiáról, hogy képzésről képzésre, konferenciáról konferenciára járok, hogy pszichológiai irodalmon kívül alig veszek könyvet a kezembe... Nem állítom, hogy ez így optimális, de jelenleg ez a helyzet.

Na már most, ha a gondolataim a pszichológia körül forognak, érthető, hogy a kezem alól kikerült írások zöme ugyancsak pszichológiai témájú. Az ilyenekre viszont már tavaly ősszel rendszeresítettem egy új blogot, a Sorskönyv nélkül címűt. Úgyhogy ez okból a jelen oldalon a pszicho-cuccok is kiesnek a képből.

Ez tehát a blog meglassúbbodásának az első oka: az általam körülszaglászott témák számának radikális megzuhanása. Van még kettő. A második az elsőből következik: terapeutaként enyhén szólva se szerencsés, ha az ember kirakatban éli a magánéletét. Ideális esetben a kliens a számára ismeretlen terapeuta személyében egy tökéletesen tiszta projekciós felülettel találkozik. Ez a helyzet ragyogóan kedvez az indulatáttételnek, ami a terápia egyik legfontosabb (bár korántsem egyetlen) hatótényezője. Ha nincs ez a jótékony homály, hanem a kliens naprakész információkat birtokol a terapeuta aktuális hasfájásairól, hisztijeiről, konfliktusairól és egyebekről, akkor... Nos, a terápia attól még működik, de a pakliból ki lett keverve egy nagy értékű lap.

Persze erre is mondható, hogy aki kurvának megy, ne sírjon, ha basszák. Miután melegmozgalmárként, költőként, valamint – nem utolsósorban – bloggerként hosszú ideje a nyilvánosság előtt zajlik az életem, a fent leírt ideális állapot elérése csak úgy volna lehetséges számomra, ha alávetem magam plasztikai műtétnek és nevet változtatok. Ha ezt nem teszem meg (márpedig eszemben sincs ilyesmit művelni), marad a kármentés: amit lehet, ezentúl igyekszem megtartani a privát szférámban. Ennek útja pedig sajnálatos módon az, hogy a blogomban szignifikánsan ritkábban adok hírt a személyes örömeimről, kudarcaimról, vívódásaimról, a párkapcsolatomról (beleértve a nyári élményeket és éttermi kalandtúrákat), családi kapcsolataimról és egyéb interakcióimról. A klienseim előtt nem szoktam titkot csinálni abból, hogy sokszor nagy marha vagyok, de nem okvetlenül szükséges, hogy ezt lépten-nyomon meg is erősítsem bennük. Nekem nem kényelmes, nekik meg nem használ. (Bár a szakmai véleményem az, hogy valójában kevesebbet árt, mint azt a pszichoterápiás mainstream gondolja.)

A visszaesés harmadik oka a Facebook. Ez nagyon snassz, de akkor is így van. A FB előtti világban a webkettő számomra elsősorban a blogolást jelentette. Ma már, ha látok, hallok, olvasok valami jót, és meg akarom osztani a világgal, van más lehetőségem is, mint hogy írjak róla egy önálló posztot. Ha meg két mondat erejéig gyomorszájon talál az aktuális megvilágosodás, vagy épp mindenki bánatára eszembe jut egy újabb borzalmas szóvicc, arra is ott a FB, nem kell saját poszttal bíbelődni.

Nem fog leállni a blog a jövőben sem, legalábbis nem tervezem. De egyelőre nem valószínű, hogy visszagyorsulna a pár évvel ezelőtti tempójára. Amiről úgy gondolom, hogy megosztásra érdemes és alkalmas (és nem pszicho-téma), azt továbbra is itt fogom közzé tenni. De látszat-posztokkal a jövőben nem szeretném felhígítani a blogomat, amibe sok munkát, sok szeretetet fektettem, és amin keresztül nagyon sokat kaptam másoktól, tőletek.

Nos, ez volt az egyik oka annak, hogy nincs a szokásos év végi Retró.

A másik a politikai helyzet. Ami Magyarországon történt 2011-ben, arra nehezen találok szalonképes szavakat. Ha visszatekintést írnék, annak nagy része politikai eseményekről szólna, s mint ilyen, dühöngéssel elegy öklendezés lenne. Ennek nem látom értelmét.

A Magyar Köztársaság még valamivel több mint 7 óráig áll fenn. Ami a jövőt illeti, éjfélkor figyeljünk oda jól a petárdaropogásra: nem árt, ha szoktatjuk a fülünket az efféle hangokhoz.

Boldog 1949-et mindenkinek!


Megosztás

Címkék: Politika, Pszicho, Számvetés, Virtuál

---