J’accuse

J’accuse 2013. május 6-án déltájban, miután a kolonoszkópiáról hazaértem – tehát az új időszámítás első óráiban –, fittyet hányva közhelyességnek, teatralitásnak, a fenti címmel akartam verset írni, beleordítva mind a bennem fortyogó masszát: döbbenetet, dühöt, pánikot és kétségbeesést; tételes lista lett volna mindazokról, akik valaha bántottak, megaláztak, egyértelműen felelőssé téve őket a hasamban növekvő szörnyetegért. A vers nem hagyta megírni magát: közbejött CT, szövettan, mellkasröntgen, vérkép, végül a konzultáció, mikor is a sebész a szakmai alaposság jegyében közölte: bár elvileg kiszedhető, nem véletlenül hívják a tényleges felnyitást az igazság pillanatának. Aztán a műtét és folyományai: katéter, szonda, drain, branül, a gerincbe adagolt morfium által mérsékelten differenciált napszakok, s mialatt az ország apraja-nagyja hordta, csak hordta a homokzsákot a gáton, hogy megállítsa a közös pusztulást, majd szétvetett a boldog büszkeség, mikor ágyam mellett pipiskedve egyedül – bár az infúziós állványt nem eresztve – megtettem csaknem másfél lépést, mintegy demonstrálva: saját pusztulásom, íme, megállt. Majd a tanár úr kiszedte a varratokat (azt az egyet, amit benne felejtett, Tomi operálta ki itthon körömollóval, kis változatosságot víve addig is magának a hosszú hetekig tartó „Mi újat lehet még elővarázsolni fűszer és zsiradék nélkül csirkemellből, krumpliból és sárgarépából?” projektbe), s ezzel el is érkeztünk a kemoterápiához, mely a maga „kéthetente péntektől vasárnapig, előtte EKG, labor” rituáléjával kérlelhetetlenebb struktúrát vitt életembe, mint korábban bármi, beleértve érettségit, felvételit, kispapságot és közjegyzői irodát. Mindeközben – értsd: 2013. május 6-án déltájtól kezdődően – ömlött a tengernyi hasznos és haszontalan infó, néha kérve, gyakrabban kéretlenül: mit muszáj enni-inni, mit tilos; ki élte túl, ki nem, és mitől; valamint a kérdések, úgymint: hallottam-e róla, próbáltam-e azt, hogy, eszembe jutott-e már, nem gondoltam-e még – továbbá mindezek ellenkezője, egyenként és/vagy tetszés szerinti kombinációban. E jól szervezett szép új világban, melyben többet tudtam meg stádiumokról, statisztikákról, prognózisokról és multifaktorialitásról, mint valaha reméltem, az önvizsgálatnak jutott ugyan hely – feltárva valós és vélt emlékek özönét, összefüggésbe hozva bármit bármivel, gerjesztve új s újabb bűntudatokat, hogy kivel, mikor, mit rontottam el –, tanultam szép számmal életbölcsességeket is, de a „Vádolok!” a maga kezdeti hevületével már sehogy nem akart passzolni a képbe. A mai vérvétel után a boltban egy flegma tyúk akut múzsámmá lett hirtelen, s lassan két év után újra fölmerült: mégis össze kéne írnom azt a listát, kezdve azzal, hogy... Nekiveselkedtem, s lett belőle ez, beleverve orrom újból a régi leckébe: hogy a vers, bár ócska kurva, mégsem hagyja egykönnyen megbaszni magát, s a költő, ha már amúgy is a megalázás témáján rugózik, az újabb dózist elkerülendő, jobban jön ki a végén, ha kizárólag a sajátjával játszadozik.

Címkék: Pszicho, Szomatik, Vers

---