Hajnali fél négyig néztem a tévét. Már amelyiket lehetett. Iszonyú volt az a pillanat, amikor az m1-en megjelent a monoszkóp, az m2-n meg sötét lett. Végtelenül el vagyok keseredve, függetlenül attól, hogy mi lesz a továbbiakban tüntetéssel, kormánnyal, választásokkal. Amit Szili Katalin mondott, az teljesen igaz: ez az ország már nem az, mint ami tegnap vagy tegnapelőtt volt. Nem vagyok az a kifejezett máriás lelkületű valaki, de volt, hogy megkérdezték tőlem, mit gondolok arról, hogy Szent István hajdan fölajánlotta Magyarországot a Szűzanyának. Én erre éveken keresztül azt mondtam, nem mint érvet, nem mint bizonyítékot, hanem csak mint körvonalazatlan jó érzést: amikor lezajlott a rendszerváltás, itt is, a környező országokban is, Magyarország volt az egyetlen, ahol ez gyakorlatilag vér nélkül ment végbe. Volt néhány tüntetés, néhány őrizetbe vétel, de nem voltak tömeges sérülések, lángoló autók és épületek.

Eddig.

Nyilván nem a tegnap éjszaka határozza meg a mariológiai állásfoglalásomat. De ez a jó érzés, ez a büszkeség a múlté. Igaz, az elmúlt években fokozatosan kirabolták, kifosztották a magyarságtudatomat, az azzal járó kisebb-nagyobb büszkeségeket. Apránként az összes nemzeti jelképet bemocskolták a melldöngető, nacionalista, kirekesztő, kereszténynek nevezett hőzöngéssel – nekem mind kevesebb maradt. Tegnaptól már az erőszak nélküliség tudata sem lehet az enyém. Lassanként a költők maradnak nekem, a verssorok – azokat nem akarják elvenni tőlem. Nem csoda – legtöbbjük valószínűleg soha nem is hallott olyasmikről, hogy „Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

„Ötvenhat! Ötvenhat!” – ordították az MTV székháza előtt, miközben törtek-zúztak mindent, amihez hozzáférhettek, bentről pedig elvittek mindent, ami mozdítható. Emlékszem, mesélte apám még sok évvel ezelőtt, hogy '56-ban ott voltak az utcán a betört üvegű kirakatok, és az emberek semmihez nem nyúltak hozzá. Vagy ha mégis elvittek pl. valami élelmiszert, az árát letették a kirakatba, az áru helyére. – Egy faszt ötvenhat! – hördültem fel.

Hogy hazudtak Gyurcsányék? Hát persze. Jelentkezzen, akinek ez új infó volt! Jelentkezzen az, aki abban a hiszemben él, hogy a poltikában (bármelyik oldalon) az igazmondás kurrens árucikk! Jelentkezzen – és somfordáljon el szemlesütve, sírjon egy sort a saját naivitása fölött. Nem az derült ki vasárnap, hogy bárki is hazudott: az derült ki, hogy valakik erről beszéltek. Ugyanaz a helyzet, mint a homoszexualitással: nem az a baj a környezeted számára, ha buzi vagy, hanem az, ha ezt kimondod, és ezzel kezdeniük kell valamit.

Néztem a tévét, a kőhajigálásokat, a védekező, csóri rendőröket, a lángokat, és azon tűnődtem: Na, szép: itt vannak az igaz magyarok, itt a keresztény oldal! És ezek után nézzek a nem hívő ismerőseim szemébe, és magyarázkodjak: igen, én kereszténynek mondom magam, de nem, ennek ellenére én nem szoktam épületeket felgyújtani; az én megoldási stratégiám között nem szerepel, hogy kővel törjem be emberek fejét. Ez nem megoldás semmire, semmikor: ha százszor, ezerszer is hazudtak akárkik, akármit.

Valami megváltozott, valami orvosolhatatlanul összetört ezen az éjszakán. És ez mindazok felelőssége, akik hetek, hónapok és évek óta tüzelték-tüzelik a népet. Mindenkiben vannak pusztító indulatok – ez hozzánk tartozik, akár tetszik, akár nem. De jaj annak, aki a nagy varázsló kisinasának szerepében az elcsent varázspálcával olyan erőket szabadít rá a világra, amelyeket aztán nem tud megfékezni.

És ez történt. Lehetett látni, lehetett sejteni – és lehetett reménykedni, hogy nem történik meg. De megtörtént.

Elkúrták. Nem kicsit: nagyon.

Címkék: Politika

---