Névtelen szerint:

És mi van a túlvilággal, a halál utáni élettel? Gondolom, ez kevésbé érezhető át, ha Édesanyádról van szó... De énszerintem boldogabb és nyugodtabb lenne ő is, hogyha a hamvai helyett az odaát továbbra is élő mivoltára tudnál koncentrálni, megkeresni a saját utadat az ő másfajta létezéséhez...

 Balázs szerint:

Jé, tényleg.

 Névtelen szerint:

Bocsi,
Én valahogy nagyon taszítónak (jobb esetben nemhelyénvalónak) érzem, amikor vallásos emberek a veszteség miatt a túlvilági élettel vigasztalják felebarátaikat...(Vö. Balázs beszámolóját édesanyja halála után a "testvérrel" való találkozásról, s az előző hozzászólást is itt.) Énszerintem nincs túlvilág, de ha volna, akkor sem lehetne azt mondani annak, aki szeretteit elvesztette, hogy "ne légy szomorú, arra gondolj, hogy odaát mi van". Mert édesanyánk, édesapánk, testvérünk, gyermekünk, jóbarátunk elvesztése iszonyú és nehezen feldolgozható veszteség akkor is, ha hiszünk a túlvilágban... Engem mint nemhívőt mélyen megindított Balázs elbeszélése,s versei, s inkább nem is mondok semmit, mert tudom, hogy nem lehet igazán, szívből mit mondani erre...Csak osztozni lehet kicsit a másik ember fájdalmában.

 Névtelen szerint:

Jó, ezt megértem. Lehet, hogy csak az zavart, hogy mindez versben szerepel. Már a zsiráfos versben is zavart a "bazmeg". Lehet, hogy le vagyok maradva 100-150 évvel, de nem hiszem, hogy egy versben szükség lenne vulgáris vagy naturális elemekre ahhoz, hogy eltalálja az olvasót. Ha pedig nem az olvasónak szól, akkor talán nem is a nyilvánosság elé való. Kb. úgy, mint a "Szabad ötletek jegyzéke" (J.A.) -- érdekes lehet a kutatóknak, de nem elsősorban az átlagolvasónak szól. Szerintem nem a nyilvánosság segíthet Balázsnak, hanem ha egyáltalán kimondja ezeket; kimondani/leírni viszont belső használatú naplóba vagy pszichológusnak is lehet. A versben abszolút helye lehet a traumának, de azt valahogy desztillálni kell, ha versként akarjuk közölni. Szerintem legalábbis.

 Névtelen szerint:

Kedves X.Y.!
Az egész irodalom tele van vulgáris, trágár elemekkel - legalábbis a XX. századi irodalom. Nézd meg Joyce-t, Henry Millert, Ginsberget, Nádast, Esterházyt... Ez éntőlem éppoly idegen, mint tetőled, ámde valószínűleg van valami belső, szükségszerű oka annak, hogy a korban mindenki ezeket a kifejezési formákat találja... Az külön kérdés, hogy konkrétan Balázsnak ezen a módon kell-e átadnia nekünk, olvasóknak a saját traumáját - lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.

 Névtelen szerint:

Kedves X.Y, kedves Anonymus!

Arról, hogy a művészet valamely ágában ki-mit talál megfelelőnek közölnivalója kifejezéséhez, szigorúan magánügy. Egy blog: nyitott magánügy. Lehet olvasni; egyetérteni gondolataival; elutasítani; nem foglalkozni vele. Ám ha valaki alkotóként nyitja "magánügyeit" a világra, szerintem nem etikus megkérdőjelezni az eszközökhöz való jogait. Utasítsátok vissza, zárjátok be a naplót, de ne hivatkozzatok J.A.-ra, ahogy én is csak érintőlegesen /s kicsit szabadon/ említem Bartók Bélát ki szerint a szarnak lehet száz szinonímája, de mindnek más a szaga, a hangulata.Végül, de nem utolsó sorban: a művészetek és vallások kölcsönhatása tagadhatatlan, de nem mindegy, hogy milyen összefüggésben akarjuk látni,láttatni.
Barátsággal: béefá

 Névtelen szerint:

Anonymous: félreértettél. Nem állítottam, hogy ne lenne joga hozzá. De attól, hogy joga van hozzá, még nem feltétlen lesz jó, gyümölcsöző, hasznos vagy célravezető. Akár a szerzőnek, akár a többi olvasónak. Erre akartam csak rákérdezni, hogy miért és mennyiben lehet jó. Másnak persze lehet, hogy mindez már ebben a formában is kellően desztillált egy vershez. Nekem sajnos nem. Elnézést mindenkitől, hogy szóvá tettem.

Remélem, B.B. is ír majd még. Akár olyan verseket is, amelyek még az én avíttas, régimódi világomban is versnek számítanak. Mint az eddigi verseinek a túlnyomó többsége.