Nyamm
Tegnap megjöttünk Hévízről. Végig gyönyörű április-májusi időnk volt. Nagyon kellemes volt az egész, rengeteg fürdéssel (mind a szállodában, mind a tóban), szaunával, masszázzsal, zabálással – szóval igazi very-wellness volt az egész. Ami a kaját illeti: aki Hévízre készül, feltétlenül iktasson be egy ebédet vagy vacsorát a Kocsi Csárdában. Valami elképesztően jól főznek: egészen hibátlan volt, amit ettünk. Bőséges választék, udvarias kiszolgálás. Ami számunkra mindig szempont: a pincér mindig ott van, amikor kell, de nincs ott, amikor nem kell. Ezt teljesen profi módon oldották meg.
Az utazás során volt egy másik, ugyancsak feledhetetlen gasztronómiai élményünk. Hazafelé ugyanis megálltunk Balatonfüreden, és a sors úgy hozta, hogy az ottani Park Hotel éttermébe tévedtünk be ebédelni. Hiba lett volna kihagyni. Így teljes szívemből és mély meggyőződéssel tudom ajánlani mindenkinek: akinek Balatonfüred utcáit járva valaha is kedve támad enni egy jót, és a nevezett intézmény környékére téved – az pánikszerűen meneküljön minél messzebb, kivéve, ha kifejezetten thriller-élményeket kíván begyűjteni magának. Ez utóbbihoz ugyanis minden hozzávaló megtalálható. A kockából készült húslevesen kezdve a romlott húsból készült, fagyott krumplival tálalt, száraz petrezselyemmel díszített rántott húson át a jóképű, ám töketlenségében már bunkónak mondható pincérig minden van, ami emlékezetessé tehet egy ebédet. Számomra a kulcsélmény a rántott camembert volt, amely az étlapon áfonyával szerepelt ugyan, én azonban, mivel az áfonyalekvárt nem kedvelem, inkább tartárral kértem. Ki is hozták, kis tálkában volt tartár is – a sajt pedig gyönyörűen le volt öntve „áfonyával”. Az idézőjel arra vonatkozik, hogy az a dzsuva, amivel meghintették (és ezáltal tartárilag teljesen használhatatlanná tették) az ebédemet, távoli rokonságban sem állt az áfonyával (amelyet, ha már adnak, nem a sajtra szokás tenni, hanem vagy külön edényben szervírozzák, vagy a tányér szélére halmozzák). Végül Tomival közösen sikerült beazonosítanunk, mivel is kenték össze: ugyanazzal az eper(!)öntettel, amellyel a fagylaltot szokás opcionálisan geillé varázsolni. Amikor fizetéskor mindezt elmondtam a pincérnek, a következőt fűzte hozzá:
– Hö...? – kb. olyan arckifejezéssel, mint egy mentális okokból leszázalékolt szarvasmarha.
Az asztal egyébként négy főre volt megterítve, és az evősezközökből még véletlenül sem volt két egyforma garnitúra. Tomi legmeghatározóbb élménye az volt, hogy az evőkanalak egyikében békésen elterülve hevert egy jobb sorsra érdemes pók többnapos holtteste.
Címkék: Gasztro, Nyaralás, Panaszkönyv, Sztori, Vendéglátás