Kérdések és válaszok. Nem akarok unalmas lenni, de továbbra is hangsúlyozom: a válaszok nem a zsiráfguru, hanem a kereső ember pozíciójából.

„Az amúgy üdvös zsiráfnyelv nem rejt-e egyfajta szolipszista csapdát. A "nem a filmet érzem, hanem magamat" nem vezethet-e (hangsúly a feltételes módon!) oda, hogy "az egész külvilág csak káprázat"?”

Úgy gondolom, hogy ez a veszély nem áll fenn. Az erőszakmentes kommunikáció nem ismeretelméleti kérdésekre ad ismeretelméleti válszokat, hanem egy szebb, élhetőbb, gazdagabb világot szeretne megvalósítani. Eközben nem tesz fel olyan kérdéseket, hogy pl. „létezik-e a világ?” vagy „eljuthat-e az ember a kétségbevonhatatlanul igaz ismeretre?” Ezek (számomra) fontos filozófiai kérdések, de kívül esnek a nagyon is gyakorlati EMK hatáskörén: még akkor is, ha a szóhasználata látszólag érinti őket.

„...nem lehet-e visszaélni a zsiráfnyelvvel? Hogy nem lehet-e akármekkora cumit lenyomni a torkodon, mondván, ez nem cumi, csak úgy érzed.?”

Ha az EMK csupán egy módszer lenne, egy technika – akkor természetesen lehetne vele visszaélni. Sőt: ha valaki az EMK-ból kipecázza az eszközöket, és azokat használja, de nincs mögötte a tényleges zsiráfszemlélet, akkor nemcsak lehetne, hanem lehet is visszaélni vele. Csak éppen nem hatékonyan. Egy példával: ha valaki utál főzni és nem is tud, akkor beveheti ugyan magát a konyhába, és eljátszhatja a mesterszakács szerepét, fölveheti a szép fehér ruháját, lekoppinthatja az összes gesztusát – az elkészült étel nem lesz igazán finom.

„Nyilvánvalónak látszik számomra, hogy a zsiráfnyelve nem egyszerűen egy nyelv, hanem mögötte egy komplex gondlkdási- vagy attitűd-rendszer húzódik meg.”

Erről van szó. Az erőszakmentesség erőszakmentességet jelent: nem az erőszak látszatától való mentességet. Van egy ismert mondás: „Diplomata az, aki úgy küld el a picsába, hogy te alig várod, hogy végre elindulhass.” Az EMK nem ezt jelenti. Nem azt, hogy a róka hatékonyabban és kevesebb fáradsággal énekli ki a sajtot a holló szájából. Nem azt, hogy a Pásztorok einstand helyett szelíd fellépéssel manipulálják úgy Nemecseket, hogy ő önként odaadja a golyókat.

Az EMK nem a „meggyőzés hatékony eszköze”. Az EMK lényegét tekintve egy markáns ember- és világkép, amelynek gyakorlati kihatása van a kommunikációra.

Az EMK ember- és világképe (mondhatni: axiómája) szerint a világ jó hely, és az emberek képesek arra, hogy még jobbá tegyék. Az EMK szerint az ember nem „embernek farkasa”, hanem az élet gazdagodásának forrása. Minden emberre „OK vagyok, OK vagy” tekint. A konfliktusok okát nem abban keresi, hogy ki cselekedett „jól” vagy „rosszul”, hanem abban, hogy a különböző emberek szükségletei milyen módon nem tudnak harmóniába kerülni egymással. Ha pedig ezt feltárta, akkor valamennyi fél szükségletét igyekszik kielégíteni. Ennek oka azon alapvető szemlélet, amely szerint senki nem lehet boldog valaki más rovására. Zsiráfként egy konfliktusban számomra az és csak az lehet az elfogadható megoldás, amelyben a te érdekeid pontosan ugyanannyira érvényesülnek, mint az enyémek. Ha zsiráfként vagyok veled együtt (és nem „állok veled szemben”), akkor a te érzéseid és szükségleteid épp oly fontosak számomra, mint a sajátjaim. Tehát nem úgy teszek, mintha fontosak lennének, hanem valóban azok. Enélkül a zsiráfozás nem zsiráfozás.

Az Elvevő társadalom – az életközösségben példátlan módon – létrehozta a hierarchiát. Nem mellesleg: ez a lényege. Az ideológiai alapja ennek az a hit, hogy birtokában vagyunk a „jó és rossz tudásának”. Ennek alapján bizonyos emberek „jók„ (ők vezetik a társadalmat, ők határozzák meg annak normáit, hogy mi erkölcsös, mi helytelen, és nem mellesleg: náluk van az élelemraktárak kulcsa), a többiek pedig „rosszak„. Ezt a világrendet olyan kulcsszavak működtetik, mint „kell”, „kénytelen”, „megérdemel”, „méltó”, „dicséret”, „büntetés”, „tilos”, „muszáj” „helyes”, „helytelen”, „jogos”, „igazságtalan” stb.

A zsiráfnyelvben mindez értelmezhetetlen. Az erőszakmentes világban az ember nem azért tesz valamit, mert kell, mert előírták, mert erkölcsös – hanem azért, hogy az nekem is, a világnak is javára váljék.

„Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni,
gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.” (Weöres Sándor)

Az erőszakmentességben ismeretlen a „kell” szó (meg az összes többi a fenti gyűjteményből). Ha valamit teszek, akkor azt azért teszem, mert úgy döntöttem. Azért döntöttem úgy, mert valamely szükségletemet ki akarom elégíteni. Ez a tettekért való tökéletes felelősségvállalás világa. Nem kell munkába járnom, hanem azt választom, hogy munkába járjak. Nem tilos 50-nél gyorsabban hajtani, hanem azt választom, hogy max. 50-nel megyek. És ha mégis gyorsabban hajtok, azt is én választom: nem a forgalom „kényszerít” rá, nem a fontos úticélom miatt „vagyok kénytelen” gyorsabban menni. Minden cselekedetem kényszertől mentes, autonóm döntés eredménye (még ha a döntés konkrétan nem is tudatos); a háttérben pedig kivétel nélkül az áll, hogy valamilyen szükségletemet ki akarom elégíteni. Ez persze a sakálokra is igaz: nekik sem „kell” csinálniuk semmit – csak ők ezt nem tudják, mert elfelejtettek szólni nekik.

Az erőszakmentes világban nem lehet „kiérdemelni” a javakat: a zsiráf nem azért akarja gazdagítani a másik embert, mert az jó, mert megérdemli – hanem mert ez a fenti axióma egyenes következménye. És nem olyan alapon kér valamit a másiktól, hogy az „jár neki”: az EMK világában semmi nem jár senkinek, minden ajándék. Nincs követelés, csak kérés van, adás és hálás elfogadás. Ugyanezért hiányzik a zsiráfnyelv szótárából a „büntetés” és a „dicséret” is: mindkettő erőszakot fejez ki. Ezt a büntetésről könnyebb belátni, a dicséretről valószínűleg nehezebb. Ha az EMK a szelíd hasbaakasztás technikája lenne, akkor volna helye benne dicséretnek. Ha megdicsérlek téged, valójában azt közlöm veled: „Ezt jól csináltad, és ezzel kiérdemelted, hogy jó embernek tartsalak.” Ha a másik embert jónak, okosnak, ügyesnek, becsületesnek stb. minősítem, az pontosan ugyanúgy minősítés (tehát erőszak a másik felé), mintha negatív jelzőkkel erőszakolom meg a személyét.

A zsiráf nem dicsér (vagyis nem kinyilatkoztatja, hogy valami jó), hanem az adott dologgal kapcsolatos érzését fejezi ki. Örül valaminek, elégedett valamitől, megnyugtató számára valami stb. Marshall Rosenberg egyik (számomra) legnehezebben emészthető példájában a matektanár nem azt mondja a diáknak egy feladat megoldására, hogy rossz, hanem: „Nekem nem ennyi jött ki. Elmondanád, hogy te hogyan gondolkodtál?” – Egy Elvevő társadalomban edződött sakálfülnek ez botrány vagy ostobaság. Holott a vége ugyanaz lesz: a diák újraszámolja a példát, és vagy az derül ki, hogy valahol pontatlan volt, vagy az, hogy valamit nem ért, és ezzel lehetőséget kap arra, hogy bőívítse a tudását. Ami kimarad ebben a paradigmában: az, hogy a gyerek kénytelen butának érezni magát.

„Ha jól gondolom, akkor a következő kérdésem az, hogy ebbe a gondolkodásrendszerbe belefér-e, és ha igen, milyen módon a szilárd véleményalkotás. Belefér-e, hogy egy filmről azt gondoljam, hogy igénytelenül vágták, rosszul szinkronizálták. Belefér-e, hogy egy fogadóról azt mondjam, hogy ez olyan, mint a szenbékkállai? Belefér-e, hogy egy emberről azt gondoljam, hogy durva és agresszív? Hányszor szabad egy embernek durva és agresszív megnyilvánulásokat mutatnia, hogy a zsiráf még mindig csak azt gondolja róla, hogy ekkor és ekkor és ekkor és ekkor is durva megnyilvánulást tett? Van-e olyan, hogy annyiszr nyilvánul meg valaki durván, hogy már a zsiráf is azt mondja, hogy ez egy durva ember? Vagy kérdezem másképp. Szerinted sakál módra kommunikál-e az, aki egy emberre a fenti körülmények közt azt mondja, hogy durva?”

Marshall azt mondja: nagyon könnyű megtanulni zsiráful beszélni; ami nagyon nehéz: elfelejteni sakálul beszélni és gondolkodni.

Bármilyen minősítés vagy értékelés kívül esik a zsiráfnyelv értelmezési tartományán. Nem azért, mert a zsiráf a minősítést jónak vagy rossznak minősíti (fura is lenne!), hanem mert tapasztalatai szerint az nem hatékony. Persze, szabad egy filmet hosszúnak, egy vágást igénytelennek, egy szinkront rossznak, egy embert durvának mondani. Miért ne lenne szabad? A kérdés az: Mi a célunk ezzel a minősítéssel? Lesz-e ettől szebb és jobb a világ? Gazdagodik-e ettől valaki bárhogyan is? Kielégül-e valamilyen szükségletem? – Szemben az előző kettővel, ez utóbbira feltétlenül igennel válaszolnék: Hogyne: amikor minősítek, kielégülnek azon roppant lényeges szükségleteim, hogy magamat jónak és kompetensnek tartsam, hogy elismerést, vagy legalábbis odafigyelést vívjak ki magamnak. Én ennyi különbséget látok csupán az „Ez a film rossz” és az „Ez a film nekem nem tetszik” között.

Ami az emberek minősítését illeti. Hallott-e valaha valaki olyan történetet, amelyben valakinek beleverték az orrát a saját szarába, teszem azt egy rasszistára ráolvasták, hogy „te rasszista vagy!”– és ettől ő megváltozott? Ugyanez a kérdés feltehető nemcsak rasszistára, hanem fasisztára, kommunistára, homofóbra, tovajra, erőszakosra, gonoszra stb. Fel tud mutatni akárki akár csak egyetlen példát arra, hogy a címkézés pozitív változást eredményezett? Én a magam életéből (de a közéletből sem) nem tudok példát hozni erre – pedig sakálkodtam már eleget életemben. Nincs tapasztalatom arra, hogy a „te egy vad, erőszakos, agresszív állat vagy!” jellegű felkiáltásra bárki is változtatott volna a viselkedésén. Arra viszont bőven van tapasztalatom, hogy a felvállalt érzéseimet (pl. fájdalom, szomorúság stb.) respektálták, és ez a respektus konkrét viselkedésváltozásban nyilvánult meg.

Tehát egy zsiráfnak is szabad sakálként kommunikálnia – de minek? Ez ugyanolyan, mint ha egy tíz ujjal gépelő titkárnő azt kérdezné: szabad-e neki két ujjal pötyögnie. Persze, mért ne lenne szabad...

„Nem lehet, hogy a társadalom csak bizonyos érzések kimutatásáért "büntet"? Éppen a felsorolt cimkék halmaza sugallja, hogy az agresszív indulatokat a társadalom - ebben a kontextusban maradva - "jutalmazza", legalábbis "díjazza".”

Úgy gondolom, hogy az agresszió nem érzés, hanem viselkedés. A társadalom pedig nem „jutalmazza”, hanem nem tud védekezni vele szemben, eszköztelen, és ezért gyakran behódol az agresszornak. Az agresszió mögötti érzésekre azonban a társadalom nincs felkészülve. Az agresszió hátterében többnyire frusztráció, csalódottság, kétségbeesés, félelem húzódik. Mindezek igen könnyen veszik magukra a düh álarcát. A dühöt (mérget, haragot stb.) az EMK nagyon fontos dolognak tartja – de nem tekinti önálló érzésnek, hanem oylasvalaminek, ami nagyon élesen jelzi egy súlyos érzés, egy ki nem elégített szükséglet jelenlétét.

„Kitartóan kérdezlek, a gyakorlatban mennyire hatékony a zsiráfnyelv?”

Hadd kérdezzek vissza: mennyire hatékony egy naplemente, egy zenemű vagy egy rózsa illata? Mennyire hatékony az istenhit vagy az ateizmus? – Ha a zsiráfozást módszernek tekintenénk, akkor értelmezehtő lenne a kérdésed. A fentieket elolvasva talán megérted, miért húzódozom az explicit választól (noha az implicit válasz ott van a szövegben).

Címkék: EMK, Kommunikáció, Világ+ember

---