Egyszer már leírtam, de most megint majd felrobbanok, úgyhogy leírom még egyszer: Privatizálni az egészségügyet, amilyen gyorsan csak lehet!

Ahhoz, hogy megkapjam a kibaszott Nexiumomat, ami ahhoz kell, hogy normálisan létezni tudjak (rekeszsérv-, reflux-, nyelőcsőfekély-téma), félévente meg kell jelennem a szakorvosi ellátáson. Így tudok 90%-os támogatással hozzájutni a gyógyszerhez. A féléves kontroll arra való, hogy meggyőződjenek, nem vagyok-e TB-csaló: elvégre ha az eltelt 6 hónap során meggyógyulok mondjuk Lourdes-ban, Medjugorjéban vagy a Hit Csarnokában, és a rekeszizmom elkezd normálisan záródni – akkor simán megtehetem, hogy a kedvezményesen megvásárolt gyógyszerrel üzérkedek az aluljáróban, hát nem logikus? Maga a kontroll abból áll, hogy a tanár úr megkérdezi, hogy jól-e vagyok („Hát, mikor hogy...”), letaperolja a hasamat, hogy nem-e fáj-e („Ott nem... ott igen...”), aztán „várjak egy kicsit”, amíg a Margó megírja a vizsgálati lapot. A Margó ötven körüli nő, telezsúfolt asztal előtt ül, állandóan ügyintéz telefonon, a szótárából a köszönésre vonatkozó kifejezések hiányoznak, és rendszeresen lebassza a beteget azért, hogy azok a világon vannak, miközben neki milyen sok dolga van.

Ezek a találkozások időre vannak megbeszélve: múlt kedden reggel 9-re mentem, és valamikor 11 után jöttem el. És ez mindig így van; félévvel ezelőtt felturbózva azzal is, hogy akkor volt egy laborvizsgálat, amihez természetesen éhgyomorra kellett mennem. Akkor is 9 órára voltam hivatalos, és 12 előtt nem sokkal vették le a vért.

Múlt héten, minekutána panaszkodtam egy más jellegű nyavalyámra is, a tanár úr azonmód egyeztetett nekem egy időpontot egy kollegájával ma reggel 8 órára, egy gyors vizsgálatra. Tegnap este, amikor a beutalót kézbe vettem, láttam, hogy azon 8:30 szerepel: a Margó nyilván elírta – vagy nem, úgyhogy most mikorra menjek?! Biztos ami biztos, odamentem 8-ra. A portán kérdeztem, hogy merre van az arra, mutatták, hogy merre. Bementem: se ablak, se pult, se semmi: ilyenkor mi van? A folyosó úgy 30 méter hosszú, ajtók mindenhol vannak, de a főorvos úr nevét nem látom sehol kiírva. Szaladgálok hát össze-vissza, hogy elkapjak egy fehérköpenyest, ha véletlenül kilép a folyosó valamelyik végén, valamelyik ajtón. Nagy nehezen ez sikerült is: mondtam, hogy kihez és miért, mondta, hogy hol várjak. Engedelmesen leültem és vártam, mígnem a másik várakozó mondta, hogy a kérdéses ajtó mögött kurvára nem az az orvos van, akihez be vagyok utalva. Újra szaladgálás, fejforgatás, téblábolás: megint mutatták, hogy hol, merre... Be akarok kopogni, erre vagy nyolc várakozó nekem támad, hogy ők is időre jöttek. Várakozok hát, közben (műsoron kívül) elkap egy közepes epegörcs, leülnék, de a váróban minden szék foglalt. (Némelyik előtt bőrönd is áll, ezt nem értem.) Közben fél 9-re jár az idő... Ismét felbukkan egy fehér köpeny, és amikor mutatom a beutalómat, kérdezi, hogy befekszem-e. Isten őrizz, felelem, és közben megértem a bőröndöket. Úgyhogy a beutalómat nem veszi el, most akkor mi van, kérdem, nem tudja, várjak. Várok. Elmegy, bemegy, semmi, semmi, semmi, kijön, most akkor mit csináljak, várjak, várok, elmegy, bemegy, semmi, semmi... 3/4 9 van. Megint elkapok egy fehérköpenyt, kezdeném, hogy a beutaló... hogy a főorvos úr... Aszongya, a főorvos úrhoz ő most csak időpontot tud adni. Ezen a ponton azt a szükségletet fedezem fel magamban, hogy valakit nagyon megüssek, csak nem tudom, ki az alkalmas célszemély. Ám mielőtt ezt hosszabban mérlegelni tudnám, már meg is oldódik a helyzet (olajozottan mennek itt a dolgok): kegyesen közlik velem, hogy a főorvos úr a járóbeteg szakrendelésen található, ugyanez az épület, csak menjek ki és újra jöjjek be, mert oda oldalról van a bejárat. Kimegyek, bemegyek: ember sehol, csak betegek (akik a jelek szerint nem emberek). Itt nem 30 méteres folyosón, hanem nagyjából kocka alakú térben kell ajtótól ajtóig szaladgálni; nagy nehezen felbukkan egy néni, mondja, hogy jó helyen vagyok (igen, ezt szinte érzem is, gondolom magamban), aztán bemegy, és a beutalómat még mindig nem veszik el a kezemből. Azt, hogy melyik ajtó előtt dekkoljak, továbbra sem tudom, úgyhogy fel-alá járok továbbra is, mint az ordító oroszlán az 1. Péter-levélben, csak éppen én befelé ordítok.

Aztán végre 10 óra előtt két perccel behívnak, 10 óra után 6 perccel kint is vagyok. A gyógyszertárban kifizetek durván négyezer forintot, abban a boldog tudatban, hogy két hét múlva mehetek kontrollra, és kezdődik az egész processzus elölről.

Csapó. Snitt.

Amikor az Optik-Med klinikára megyek a szemműtétem utáni kontrollra (nota bene: a műtét ára magában foglalta az összes majdani kontroll díját is), akkor az van, hogy 9-re odaérek (ahogy azt hónapokkal azelőtt fixáltuk), és 9 óra 10-kor már az utcán vagyok (ha a két-három perces várakozást hosszúnak találom a váróterem párnázott ülésein, addig is elfoglalhatom magam az internetsarokban), kezemben a vizsgálati lappal, rajta a fél évvel későbbi kontroll negyedórára pontosan egyeztetett időpontjával – úgy, hogy közben még egy (kifejezetten finom) kávét is ittam az ingyenes automatából.

Tehát: Privatizálni az egészségügyet, amilyen gyorsan csak lehet!

Q.E.D.

Címkék: Panaszkönyv, Politika, Szomatik, Sztori

---