Méghozzá azért, mert úgy fordult az életem, hogy elkezdtem drámázni. Pszicho. Magyarán: hétvégén végre elindult az a pszichodrámacsoport, amelybe már tavasszal jelentkeztem, ilyenformán a szombatom és vasárnapom intenzív lelkizéssel telt, mindkét nap reggel 9-től este 6-ig. Nem mondom, hogy nem baromi fárasztó, tekintve, hogy baromi fárasztó. A csoportban kilencen vagyunk (plusz a két vezető), és záros időn belül rá kellett jönnöm a döbbenetes tényre, miszerint nemcsak nekem, hanem a csoport minden tagjának van saját élete. Beleértve a saját sorsot, a vidám vagy elbaszott gyerekkort, a sajnos halott (vagy épp sajnos élő) szülőket, a boldog vagy boldogtalan (eggyel tágabban: létező vag ynem létező) párkapcsolatokat...

Mindez nem azért ment újdonságszámba, mert úgy gondoltam, hogy csak nekem van lelki életem. De más valamivel adatszerűen tisztában lenni, és megint más átélni, megtapasztalni, méghozzá úgy, hogy nincs lehetőséged kilépni a szituációból. Más dolog tudni a harmadik világ éhezőiről, és más köztük létezve megélni az éhséget. Más az, ha valaki két mondatban elmondja, hogy az élete ezen és ezen a ponton deficites – és más az, ha ugyanezt a pontot eljátsszuk egy-másfél órán keresztül, újra meg újra, addig nyüstölve az adott élethelyzetet, kapcsolatot, konfliktust stb., hogy az illető már zokog, vagy éppen ordít valamelyik játékostársával (aki az ő instrukciói alapján játssza el X. vagy Y. szerepét).

Más az, ha valakiről tudod azt a (véleményem szerint cseppet sem egyedi) infót, hogy kölyökkorában gyomorgörccsel ment reggelenként iskolába („szegény, hát, igen, nehéz az élet...”) – és más az, ha neked kell eljátszanod a gyomorgörcsöt, és hátulról átölelve szorítanod a gyomrát, miközben olyasmit súgdosol a fülébe (az ő előzetes instrukciója alapján), hogy „itt vagyok veled, nem engedlek el, megkínozlak, csak azért is tönkre teszlek, nem szabadulsz tőlem.” És eközben vagy utána válaszold meg magadnak azt a kérdést is, hogy a csoportból vajon miért épp téged szemelt ki az illető a gyomorgörcs szerepére.

Szóval fárasztó. Tegnap végignéztem nyolc másik ember gyerek- és jelenkorát kb. száz fényképen, részt vettem 9 db, emberekből álló szoborcsoport megalkotásában (a feladat: jelenítsd meg szoborként a saját jelenlegi családodat), és a nap folyamán legalább negyvenszer fordult elő, hogy „hangot adtam” valakinek. Ez azt jelenti, hogy miközben nézem a megjelenített szituációt, önkéntelenül is azonosulok valamelyik szereplővel (aztán egy másikkal, egy harmadikkal, vagy épp megint az elsővel stb.), átérzem azt (vagy legalábbis azt hiszem, hogy azt), amit ő átérez; odalépek az illető szereplő mögé, a vállára teszem a kezem, és kimondom azt a gondolatot/érzést, ami épp a fejemben/szívemben van. A játék főszereplője pedig ezzel vagy tud mit kezdeni („hűha, lehet, hogy a feleségemnek tényleg ilyenek járnak a fejében, amikor...?”) vagy sem.

Fárasztó az önfegyelem is: a pszichodráma szabályai előírják, hogy mikor mit lehet. Van, amikor van helye olyasminek, hogy „nekem is volt olyan esetem, amikor...”, de van, amikor ez tilos. Van, amikor szabad (sőt: elvárt) visszajelezni arra, amit a másik mond (hogy nagyon megérintett, hogy elgondolkodtatott, hogy lepergett rólam), de van, amikor kötelező csöndben maradni, és csak belül szabad forgatni az élményeket.

És természetesen mindaz, ami ott zajlik: csoporttitok. Nem abban az értelemben csoporttitok, ahogy ez a szó bizonyos közegben használatos (vagyis alig várjuk már, hogy a barátoknak jól elújságoljuk, és közösen nagyokat csámcsogjunk rajta), hanem azt jelenti, hogy teljes kuss. A dráma világában minden elképzelhető és elképzelhetetlen megtörténhet: valaki behozhatja, hogy baltával megölte az apját, más valaki azt, hogy szeretné megölni az apját, a harmadik a soha ki nem mondott pedofil vágyait, a negyedik, aki boldog párkapcsolatban él, eljtászhatja az ún. mintha-térben azt, hogy mi lenne, ha mégis szakítana... Mindezen játékokban félelmetes energiák szabadulhatnak fel – illetve félelmetes energiáktól szabadulhat meg a játékos, ami által a valós élete élhetőbbé, kiegyensúlyozottabbá, egészségesebbé (alkalmasint: boldogabbá) válhat. Ennek azonban lehetőségi feltétele, hogy a csoport valóban olyan „fekete zsák” legyen, amiből semmi nem kerül ki. E tudat maximális biztonsága teheti csupán lehetővé azt, hogy a pszichodráma mélyebbre hatolhasson a hétköznapok megszokott lelkizésénél, az ezerszer körüljárt (nem működő) megoldások ezeregyedszerre való újracsócsálásánál.

A mi mostani csoportunk 180 órára szerződött; egy kétnapos hétvége 20 órát jelent. Kéthavonta találkozunk, folytatás januárban.

Várom.

Címkék: Pszicho

---