Ez a poszt egy barátom történetéről szól, aki eladta a lakását. Az ő engedélyével írom le a történteket.

A sztori megértéséhez tisztázni kell hozzá a foglaló fogalmát. Ez a jogintézmény már a római jogban létezett, és azt a pénzösszeget jelenti, amelyet a leendő vevő az adásvételi szerződés megkötésekor azért ad az eladónak, hogy az ne adja el másnak az ingatlant (vagy tehenet stb.) addig, ímg ő össze nem kaparja a teljes vételárat. Ha aztán a vevő mégsem akarja megvenni azt, amit lefoglalózott, akkor az nem jár neki vissza: bukta a kérdéses összeget. Ha viszont az eladó áll el a biznisztől, vissza kell adnia a foglalót, plusz még egyszer annyit. Ez a „plusz még egyszer annyi” egyrészt a szopatási pótlék, másrészt a vevő kártalanítása: elvégre ha én meg akarok venni akármit, akkor az egy csomó járulékos kiadással járhat nekem. Következésképpen: akinek komoly a vételi szándéka, az akkora foglalót adjon, amely(nek a duplája) fedezi minden kárát abban az esetben, ha mégsem jön létre a bolt.

Még egy infó: jogszabály alapján az eladónak átadott pénz akkor és csak akkor számít (duplán visszakövetelhető) foglalónak, ha van a történetben adásvételi szerződés. Ennek hiányában legfeljebb gentleman agreementről lehet szó.

Nos, fent említett barátom el akarta adni a lakását, és azt csinálta, amit ilyen esetben az emberek általában szoktak: megbízott egy ingatlanügynökséget az eladással. Ez azt jelenti, hogy az ügynök hozza sorra a vevőjelölteket, aztán ha valamelyikkel végül megköttetik a tényleges adásvételi szerződés, akkor a vételár X százaléka az ügynököt illeti.

Mit ad Isten, barátom lakása körül két ügynök is elkezdett szorgoskodni, némi családi keresztbeszervezés következtében. Ebből lett a gubanc. Az első ügynök ugyanis előállt egy vevővel, aki ajánlott egy elfogadható összeget. A barátom igent mondott. És e ponton történt egy jogilag ezer százalékosan elbaszott aktus: a vevő (egy fiatal csaj) szülei, valamint a barátom ügynöke találkoztak egy plázában, és aláírtak valamit, amit ők „foglalós előszerződésnek” neveztek, azzal, hogy majd valamikor hamarosan megkötik a rendes szerződést. Tehát hogy érthető legyen: sem az eladó, sem a vevő nem írt alá semmit, akik pedig aláírtak bármit is, azoknak kurvára nem volt semmilyen érvényes jogosultságuk(meghatalmazásuk) ehhez. Az ügynök pedig átvett „foglaló” címen 100.000 forintot, amit aznap este át is adott a barátomnak.

100.000.– Ft-os foglaló természetesen viccnek is kevés, amikor az ingatlan értéke 12 millió körül van. Ezzel együtt nem is lett volna semmi baj. Igen ám, de jelentkezett a 2. sz. ügynök, és hozott egy vevőt, aki jóval többet kínált a lakásért. Barátomnak gyors döntést kellett hoznia, és hozott: úgy döntött, hogy a második vevővel fog szerződni. Ez nem szerelem, hanem pénz kérdése. (E barátom egyébként nem ingatlanüzér, hanem egy fiatal srác, akit a családja teljesen elcseszett körülmények között belehajszolt pár éve egy teljesen elcseszett lakásvásárlásba, és most szabadulni akart, hogy végre a saját lábára állhasson. Ehhez pedig pénz kell.) Meg is köttetett a szerződés, a 2. sz. vevő lefoglalózta a lakást, méghozzá úgy, hogy az tényleg foglaló legyen: kb. egymillió forinttal.

Mi a helyzet jogilag egy ilyen esetben?

1.) Adásvételi szerződéstől mindenkinek jogában áll elállni, vállalva a jogkövetkezményeket. Ha van érvényes szerződés, a foglaló duplán visszajár a peches vevőjelöltnek. Ha nincs, akkor annyi jár neki vissza, amennyit kifizetett, egy kanyival se több.

2.) Továbbá a (végül befuccsolt) ingatlanügynök lehet, hogy nagyon számított arra a pár százalékra (néhány százezer forint; állítólag egy ingatlanügynök többet keres egy lakás eladásán, mint az a mérnök, aki megtervezte a lakást), de ha mégis olyan vevő vitte el az ingatlant, akit nem ő szervezett be, akkor megszívta. Ennyi.

Ez a jog.

Barátom azonban úgy volt vele, hogy más a jog és más a becsület. Ezért úgy döntött, hogy

ad 1.) az első vevőnek nemcsak a százezret adja vissza, hanem 200 ezret, mintha a jogszabálynak megfelelő foglaló lett volna (holott kicsit sem volt az);

ad 2.) az első ügynöknek, aki tényleg nagyon lelkiismeretesen dolgozott addig, ad fájdalomdíjként 50 ezer forintot. Csak úgy.

És akkor mi van a jelen poszt fenti címével? A következők történtek:

Az első vevő nekiállt ordítozni, hogy be fogja perelni a barátomat (hogyan? milyen jogcímen? nevetséges: egyértelműen blöffölt), merthogy neki micsoda vesztesége keletkezett, ugyanis felbontotta a lekötött betétjét, hogy kifizethesse a vételárat. (Járulékos infó: ez a vevő, helyesebben az apja, merthogy ő verte a tam-tamot, építési vállalkozó – szóval nem egy szegény, naiv pechvogel.) Az illető folyamatosan zaklatta a barátomat SMS-ben, telefonon, követelőzött, fenyegetőzött; ez így ment napokon keresztül.

Ezenközben az 1. sz. ügynök (akinek jogilag egy fillér nem járt volna), még mielőtt a barátom a fájdalomdíjat megemlíthette volna, elkezdett követelőzni, hogy márpedig a barátom fizessen neki (mire föl?), továbbá erkölcstelennek bélyegezte (milyen alapon?), és ő is napjában százszor zaklatta tlefonon, a végén már olyanokkal, hogy a barátomnak, ha máskor nem, majd a halálakor el kell számolnia ezzel a súlyos, emberileg tisztességtelen tettével (no comment).

Hát így történt. És hogy mennyire drága mulatság a sakálkodás? A barátom úgy döntött, hogy egy nagy faszt fog hülyét csinálni magából.

A fenyegetőző vevő megkapta postán a százezrét (a tervezett kétszázezer helyett).

A moralizáló ügynök (szemben a tervezett ötvenezres fájdalomdíjjal) nem kapott egy fillért sem.

Hát így történt.

Címkék: EMK, Jog, Kommunikáció, Sztori

---