Empatikusan megérteni a tömeggyilkost?
Azt írja Ákos, Eszter pedig egyetért vele:
amikor súlyos törvényi hátrányok okozása ellen tiltakozunk, akkor nem lehet elvárás az empátia, megértés és méltányosság az intoleranciával szemben.
Azon töprengtem, hogy én vajon egyetértek-e ezzel a mondattal. Aztán rájöttem, hogy a mondat (azaz a vastagon kiemelt része) több állítást is kifejez, nyíltan vagy bennfoglaltan. És van, amivel egyetértek, van, amivel nem értek egyet.
1.) A múltkoriban írtam arról, hogy egyetlen dolog van, amit kifejezetten nem akarok tolerálni: ez az intolerancia (amely az én szótáramban, ezt is leírtam, nemigen különbözik a fasizmustól). Abban tehát egy véleményen vagyunk, hogy „nem lehet elvárás a méltányosság az intoleranciával szemben.” Hozzáteszem: nemcsak hogy nem lehet elvárás, hanem károsnak is tartom.
2.) Azzal a mondatkezdettel, hogy „nem lehet elvárás az empátia...”, ugyancsak egyetértek, méghozzá fenntartás nélkül: az empátia senkivel szemben nem lehet elvárás. Az empátia egy képesség, amely hitem szerint mindenkiben ott lakozik, kiben ragyogó elevenséggel, kiben mély, téli álomba süppedve. Kinek-kinek a saját sorsa és élete kontextusa teszi érthetővé azt, hogy a (bármilyen jellegű) emberi kapcsolataiban mennyire képes (és mennyire motivált) kiaknázni e képességét. Tehát megismétlem: az empátia elvárása bárkitől is, bármilyen helyzetben: képtelenség. Ez olyan, mint annak az elvárása, hogy valaki képes legyen tiszta hangon énekelni. Van, aki tud, van, aki nem tud (bár annak, akinek egyébként egészségesek a hangképző szervei, jelen van a képesség, ha nincs is kibontva).
3.) Abból a megfogalmazásból, hogy „nem lehet elvárás az empátia, megértés (...) az intoleranciával szemben”, függetlenül a fent írtaktól, azt a ki nem mondott véleményt is kihallom, hogy „az empátia és megértés nem megengedhető, kártékony az intoleranciával szemben.” Ezzel kapcsolatban viszont kifejezetten más a véleményem (még ha a tegnapi sakál-posztom ezt nem is támasztja alá), mégpedig a következők miatt:
4.) A fenti 3. pontban írt, bennfoglalt állítás egy további állítást foglal magában, mégpdedig: „valakit empatikusan megérteni ('A') egyúttal azt is jelenti, hogy egyetérteni az illetővel és helyeselni a cselekedeteit. ('B')” Ez az állítás viszont, hogy „A=B”, logikailag egyszerűen hamis állítás.
Ha valakit empatikusan megértek, az nem jelenti azt, hogy egyet is értek az illetővel, és hogy helyeslem a cselekedeteit. Az ellenkezőjét sem jelenti. A világunk úgy van felépítve, és valamennyien úgy lettünk kondicionálva, hogy stabil értékrendet alakítottunk ki jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. És elvárásnak tekintjük mind önmagunkkal, mind mással szemben, hogy a helyes cselekedeteket meg kell jutalmazni (legalábbis egyetértéssel), a helytelen cselekedeteket meg kell büntetni (legalábbis bírálattal). Ezzel a kategorikus állítással eleve nem értek egyet (mert szerintem senki nincs birtokában az ehhez szükséges abszolút tudásnak), de ez csupán egy személyes vélemény, és nem kell vele egyetérteni.
Azonban: az nem személyes vélemény, hanem fogalomtisztázás, hogy az empátia nem értékítélet. Se pró, se kontra. Nem az. És ezt talán könnyebb megérteni, ha más példát is hozunk erre. Pl. egy fogászati kezelést. A fogorvos teljes szakmai tudásával és elkötelezettségével turkál a páciens szájában, és semmi más nem létezik számára, csak a száj, az íny, a fogak. Ettől függetlenül meglehet a meggyőződése arra nézve, hogy „aki állandóan cukorkát szopogat, az megérdemli, hogy szarrá rohadjanak a fogai” – de a kezelés szempontjából ez a meggyőződése irreleváns. Lehet, hogy a páciens rokonszenves neki, lehet, hogy ellenszenves. Lehet, hogy régi haragosa. A kezelés szempontjából ez is irreleváns. Ahogy írtam, egyedül a száj, az íny és a fog létezik számára. Abból, hogy mennyire körültekintő, hogy mennyi fájdalomcsillapítót ad be (vagy épp nem ad be), nem lehet következtetést levonni arra nézve, hogy milyen személyes viszonyban van a pácienssel.
Ilyen az empátia is. Nem állásfoglalás, nem egyetértés (és nem cáfolat), nem helyeslés – hanem jelenlét. Ahol nem a száj, az íny és fogak léteznek (kizárva minden mást, pl. a személyes rokon- vagy ellenszenvet), hanem egyetemes emberi szükségletek, valamint autonóm érzések léteznek (kizárva minden mást, pl. a személyes rokon- vagy ellenszenvet).
Ha empatikusan megértem a tömeggyilkost, akkor ugyanúgy nem foglalok állást azzal kapcsolatban, hogy mi az értékítéletem a tömeggyilkossággal kapcsolatban, mint ha betömöm a lyukas fogát. Ismétlem: ez nem az én személyes véleményem, hanem fogalomtisztázás. Legjobb ismereteim szerint az 'empátia' szót a pszichológiában ebben az értelemben alkalmazzák (nem pedig 'helyeslés' értelemben).
Így, remélem, érthető, miért nem értek egyet azzal a (bennfoglalt) állítással, hogy „az empátia és megértés nem megengedhető, kártékony az intoleranciával szemben.” Számomra ez ugyanolyan értelmezhetetlen, mint az a fiktív állítás, hogy „nem megengedhető, kártékony dolog az intoleráns (vagy akármilyen) ember fogát betömni.”
Miután leírtam, hogy nem tartom károsnak, ha egy intoleráns embert empatikusan megértünk, csak a kérdés maradt hátra: vajon semlegesnek vagy épp hasznosnak tartom?
A válaszom egyértelműen: hasznosnak tartom. Rengeteg okból, és e rengeteg között van egy jó pár csöppet sem altruista, hanem nagyon is önző, pragmatikus ok. Ezeket nem fogom tételesen felsorolni, csak egy-két példát említek.
(a) Ha empatikusan megértek egy embert, aki ártott nekem, abból az következik, hogy képet alkotok arra nézve is, hogyan jutott ő abba az élethelyzetbe, amikor az ártás és nemártás közül az előbbit választotta. Ezt a tudásomat aztán adaptálhatom más emberekre, más helyzetekre is.
Az adaptáció egyik előnye, hogy (ha olyan munkakörben dolgozom, pl. szülőként, nevelőként, tanárként, ügyfélszolgálatosként stb.), az ok-okozati összefüggéseket felismerve hatékonyan vehetek részt abban a tevékenységben, amelynek eredményeképpen a következő generáció emberei – remélhetőleg – kevésbé lesznek intoleránsak.
Egy másik, lényegesen kézzelfoghatóbb, jelen idejű előny: az intoleráns ember empatikus megértése révén szerzett tudásom alkalmassá tehet arra, hogy időben felismerjem az intoleráns viselkedés veszélyére utaló jeleket embertársaimnál. Időben: azaz azt megelőzően, hogy e viselkedés teljes pompájában megnyilvánulna az illetőnél. Mondjuk, mielőtt a kést a hátamba döfné.
(b) Az intolerancia nem genetikusan, hanem memetikusan kódolt. Amíg egy A vércsoportú emberről (a tudomány mai állása szerint) biztos, hogy semmilyen beavatkozás hatására nem lesz belőle B vércsoportú, addig abszolút nem biztos, hogy az a valaki, aki ma egyértelműen intoleráns és fasiszta eszméket vall, holnaputánra nem változtatja meg a világ- és emberképét. És ha történik ilyen változás, akkor abból én (mint buzi, zsidó, cigány és nyomorék) csakis profitálhatok: az ő megváltozásával az én életem lesz napfényesebb.
Na most: oylanról még nem hallottam és olvastam soha, hogy miután egy rohadt fasisztának valaki a pofájába vágta (durván vagy szofisztikáltan), hogy „te egy rohadt fasiszta vagy!”, az illető megrökönyödve azt mondta volna: „Hú, basszus, tényleg! Hogy erre hogy nem jöttem rá?! Akkor holnaptól toleráns ember leszek!” Ezzel szemben olyanról már hallottam nem egyszer, hogy miután valaki (adott esetben olyan, aki leélt már jó pár évtizedet) megélte azt, hogy valaki (alkalmasint életében először) empatikusan megérti őt, ez a tapasztalat olyan megrendítő – és vonzó – erővel bírt rá nézve, hogy az egész személyisége elkezdett átstrukturálódni. A „gengszterből derék ember” című megtéréstörténetek sokaságának jelentős része értelmezehtő úgy is, ha kikapcsoljuk belőle a vallási faktort. Az ilyen történeteket újraolvasva kiderül: mindig megjelent az illető bűnöző életében valaki (egy hús-vér ember), aki, amikor kommunikált az illetővel, valóban vele kommunikált, nem a „bűnöző” címkéjű szerepszemélyiségével. A legelemibb példa erre tlaán Jean Valjean története (amelyben, mondanom se kell, a plébános nem helyeselte a lopást mint olyat) – de tele van ilyennel a vallásos és nem vallásos irodalom.
[...]
Nagyjából ennyi. Mivel azonban ismerem azt a szocálpszichológiai jelenséget, hogy a benyomás kialakulása során a később mondottak teljesen felülírhatják a korábbiakat, úgy gondolom, sok kommentet megtakaríthatok másoknak is, magamnak is, ha emlékeztetőül idemásolom a fenti 1. pontot, amelynek tartalmát nem kívántam relativizálni a később írtakkal. Tehát:
A múltkoriban írtam arról, hogy egyetlen dolog van, amit kifejezetten nem akarok tolerálni: ez az intolerancia (amely az én szótáramban, ezt is leírtam, nemigen különbözik a fasizmustól). Abban tehát egy véleményen vagyunk, hogy „nem lehet elvárás a méltányosság az intoleranciával szemben.” Hozzáteszem: nemcsak hogy nem lehet elvárás, hanem károsnak is tartom.
Címkék: EMK, Kommunikáció, Világ+ember