Birtalan Balázs naplója: Munka és munkahely

Ez van – Blog – Tudatmódosítók – Salátástál – Terápia – Sorskönyv nélkül – Olvasókönyv – Képmutatás – Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
„Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.” – Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szombat, január 12, 2008
11:07

Munka és munkahely

Érdekes: többen azt hallják ki az írásaimból, hgy utálom a munkámat. Valaki a minap azt írta nekem: „sajnálom, hogy kihasználnak a munkahelyeden.” Sokadik visszaigazolása ez számomra annak, hogy az emberek nem a tényekre reagálnak, hanem a tényekről kialakított saját elképzeléseikre.

A munkahelyemmel kapcsolatban semmi olyat nem írtam, hogy utálnám, hogy elegem lenne belőle. Fel se merült bennem soha a gondalata, hogy kihasználnának. Igen, volt olyan munkahelyem, ahol kihasználtak, de ez nem az. Arról írtam többször, hogy a tényleges munkám melletti programozással borzasztó sokat dolgozom, hogy leterhel, hogy kimerít. De erre senki nem kényszerített, ezt senki nem várja el tőlem: abszolút szuverén döntés volt részemről, hogy egy kritikus helyzetben magamra vettem a megoldás terhét.

Szeretem ezt a munkahelyet: mind a napi munkámat, mind a bónuszként bevállalt programozást. Szeretnek engem, megbecsülnek. A „normális” munkám általában nem nyom agyon: kényelmesen el tudom végezni az aránylag rugalmasan kezelt munkaidőmben, és közben bőséges blogolásra is futja. A főnököm pedig nem azt várja el, hogy a dolgozás látszatát keltsem, hanem hogy a munka el legyen végezve. Ha véletlenül úgy járkál az irodában, hogy a monitorom beleesik a látószögébe, és én épp golyókra lövöldözöm, nem kell kínosan-gyorsan átkattintanom egy másik ablakba. Abszolút nem zavarja, ha mással vagyok elfoglalva munkaidőben, mert tudja, hogy a munkámat megcsinálom (többnyire jól), munkaidőben vagy azon kívül. Szóval nagyjából felnőttként vagyok kezelve.

Tud mindenki a melegségemről is: ha a nyári szabadság jön szóba, nem kell titokzatos „haverokról” és nemlétező „barátnőről” hazudoznom. Ismerik és kedvelik Tomit.

Tényleg jól érzem magam itt, és bánatos lennék, sőt szoronganék, ha máshova kéne mennem dolgozni.

Az, hogy most írom ezt a programot – hát igen, rengeteget kivesz belőlem és elvesz a szabadidőmből. De ismétlem: saját döntés alapján csinálom, ráadásul: szívesen. Mivel nem vagyok programozó, sőt, alapjában véve elég technofób ember vagyok, kifejezett sikerélményt jelent számomra minden új megoldás, egy-egy esztétikusan kialakított, jól működő párbeszédpanl megalkotása, egy bonyolult logikai szerkezet szabatos lekódolása. Örülök ezeknk, és büszke vagyok rájuk.

Tegnapelőtt azt írtam a programról: kiderült róla, hogy „pont a lényegét tekintve van benne egy hatalmas lyuk, és az egész koncepcióját újra kell gondolni”. Az újragondolás megtörtént, és ez hihetetlenül jó érzés. A lyuk még mindig ott van a programban, de ez már csak idő kérdése. Tegnap alig írtam programkódot, ellenben bő két és fél órát elpöcsöltem egy logikai elágazás felrajzolásával. Gyönyörű ágrajzot készítettem, amely nyolc szintes mélységben vizsgál egy helyzetet, hogy aztán megszülessen a válasz: mit is kell csinálni. Ez azt jelenti, hogy egy adott helyzetet a program úgy fog megvizsgálni: HA az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... – AKKOR azt kell csinálni, hogy... Ez még nem programozás, mert ezt a gonolatmenetet át kell majd rakni programkódba – de az már voltaképpen aprómunka lesz. A nagy teher, ami valóban nyomasztott, az az volt, hogy ezt az elágazásrendszert szabatosan tisztázzam, elsősorban önmagam számára. És amikor kész lettem vele, bár égett a szemem, ordítani tudtam volna a gyönyörtől.

Mondhatnám: flówá tettem magam.

Azt hiszem, ha valaki ezt elmondhatja a munkájáról, arra minden kimerültsége ellenére se lehet ráfogni azt, hogy szar helyen dolgozik.

És kaptam még egy felhívást keringőre: egy következő posztban majd leírom, hogy mit tudok és gondolok a „regressziós hipnózisról”.

Címkék: Felmutatható, Kapcsolatok

Hozzászólások:

Névtelen szerint:

Kedves Balázs!

Ezt a blogot nagyon jó volt olvasni :)
Az ember a munkahelyén úgyszólva a fél életét leéli, úgyhogy igazán fontos, hogy jól érezze magát ott. Bevallom, kicsit irigykedtem is, ahogy most olvastam ezt a blogodat :) Nekem ugyanis még sosem volt olyan főnököm, aki "felnőttként" kezelt volna.
Kivéve persze a jelenlegi nagyfőnökömet, a héthónapos kisfiamat, akivel jelenleg itthon vagyok :)

A regressziós hipnózissal kapcsolatos írásodat már előre is nagyon várom!

szombat, január 12, 2008 11:16:00 du.

Névtelen szerint:

Csak helyeselni tudok ivett elözö megjegyzése kapcsán. Az olyan munkahely ahol szeretnek és megbecsülnek, az bizony manapság ritka mint a fehérholló. Felbecsülhetetlen kincs! Már-már pedig azt hittem nincs is ilyen. Köszönöm, hogy megtudhattam, van mégis! Ez némileg újra hitet és eröt ad.

vasárnap, január 13, 2008 10:42:00 du.

Névtelen szerint:

Nekem meg mindig ilyen munkahelyem volt (mint amilyenről Balázs ír), nagyon meg is becsülöm, hogy kb. nem is tudom, mi a munkahelyi stressz (vagy ha mégis, akkor az a stressz nem az emberi kapcsolatokból, hanem az elkerülhetetlen feladatokból adódott). Naiv csodálkozással hallgatom, mikor kiderül, hogy a világ azért nem mindenki számára ilyen.

hétfő, január 14, 2008 11:56:00 de.

Névtelen szerint:

Nem titkolom, azt vártam, hogy többen fejezik majd ki ilyen-olyan tapasztalataikat jó-rossz munkahely ügyben. A médiából, ismerősöktől, innen-onnan hallott vélemények alapján azt hittem inkább sújtás, mint áldás, inkább kényszerű taposómalom, mint idilli beteljesülés,.... De persze lehet tévedek :-(

csütörtök, január 17, 2008 10:20:00 du.

Névtelen szerint:

OK, Sttefanó, kifejezem jó és rossz tapasztalataimat. Most nagyon jó munkahelyem van, kivételesen jó munkatársi közösség, különösen rossz, de javuló munkakörülményekkel.
Ezelőtt nagyon rossz munkahelyem volt, kivételesen rossz munkatársi közösség, jó, de romló munkakörülményekkel, egy nagyon barom főnökkel, aki addig piszkált, amíg jó munkahelyet nem találtam.

szombat, január 19, 2008 8:52:00 de.

Névtelen szerint:

Kedves Sztefanó!

Nem tudok ellenállni az invitálásnak én sem, ami a munkahelyi tapasztalatokról való írást illeti.

Őszintén szólva én éveken keresztül jártam úgy dolgozni, hogy a főnököm szigorú volt és igazsgátalan, a munkatársaim egy része lusta és/vagy kötözködő és/vagy a főnök "segge-vége" volt. Ritkán találtam olyan embert/embereket egy-egy munkahelyen (eddig 5 munkahelyem volt), akikkel igazán jól, és tartalmasan el tudtam beszélgetni, vagy akikkel valóban jól éreztem magam. Ezeken túlmenően, amint egy-egy munkahelyen kiszagolták, hogy szeretek dolgozni, egyből igyekeztek minél több terhet pakolni a vállamra, majd cukkolni azért, hogy nehezen bírom a terhet. De mindezek mellett minden munkahelyemen szerettem dolgozni, mert szerettem a munkámat. (Kivéve talán a legelsőt, de az valójában nem tartott tovább két hónapnál...)
Többnyire akkor álltam odébb egy-egy munkahelyről, ha már úgy éreztem, hogy a teher, amit rám pakolnak, már tényleg több a soknál, vagyis mondhatni, már a magánéletemet mérgezi meg.

A jelenlegi munkahelyem (ahova a GYED után visszamegyek) az egyetlen ahova gyomorgörcs nélkül tudtam bemenni dolgozni.
Valójába akkor tudatosult bennem igazán, hogy mennyire voltak romboló hatásúak az életemre az előző munkahelyeim, amikor először tapasztaltam azt, hogy még egy év munkaviszony után is gyomorgörcs nélkül megyek dolgozni.

De azt elmondhatom, hogy még ezen a jelenlegi munkahelyemen sem volt olyan főnököm, aki "felnőttként" kezelt volna... Ettől függetlenül mégis szerencsésnek érzem magam azért, hogy ezt a munkahelyet sikerült kiérdemelnem.

Illetve "szerencsésnek" érzeném magam, ha hinnék a véletlenekben. Mivel azonban a véletlenekben nem hiszek, azt gondolom, hogy a korábbi munkahelyeim is, és a jelenlegi is valamilyen célt szolgál az életemben.

Az első és második munkahelyem a csalódást tanították meg számomra. Azt, hogy nem minden arany ami fénylik... (ez két könyvelőiroda volt)

A harmadik munkahelyem az emberi szenvedésekbe engedett betekintést (ez a baleseti sebészet volt), és amellett elültette bennem a valódi tolerancia csíráit.

A negyedik munkahelyem megtanította velem, hogy hogyan lehet a humor "fegyver" az ostoba és rosszindulatú emberek ellen (ez a véradó állomás volt).

Az ötödik, és egyben jelenlegi munkahelyem (statisztikai hivatal) a bizalmat tanította meg a számomra.

Úgyhogy egyiket sem bánom, mert úgy érzem, hogy mindegyikre szükségem volt a lelki fejlődésemhez.

Jelenleg itthon vagyok GYED-en a lassan 8 hónapos kisfiammal.
Ő azt hiszem, hogy még többre tanít, mint amire az eddigi munkahelyeim együttvéve tanítottak.
Kezdem azt hinni, hogy a gyermeknevelés a lelki fejlődés magasiskolája lehet, ha az ember tényleg szívvel-lélekkel csinálja!