Birtalan Balázs naplója: Falatkák villásreggelire

Ez van – Blog – Tudatmódosítók – Salátástál – Terápia – Sorskönyv nélkül – Olvasókönyv – Képmutatás – Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
„Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.” – Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szerda, május 07, 2008
10:37

Falatkák villásreggelire

Kaptam reggel SMS-ben egy dicsérő visszajelzést a tegnapi posztomra, a következő záradékkal: „Az a legaggasztóbb, hogy ezek az emberoidák valszeg a gazdasági ügyekben is hasonlóan alaposak, és így törvényhoznak.”

Hát igen. Az alaposság témájában eszembe jutott egy epizód a ~~Tom és Jerry~~ Semjén és én c. folytatásos burleszkből. Azon a bizonyos három évvel ezelőtti beszélgetésen adtam neki egy-egy példányt a Halállal lakoljanak?, ill. a „Válaszd az életet!” c. könyveimből. (Aki nem ismeri, és lusta klikkelni: mindkettő teológiai reflexió a homoszexualitás témájára.)Dedikáltam is őket, valami olyasmi tartalommal, hogy tisztelettel, meg hogy kellemesen csalódva stb. Köszönte szépen, örült nekik, mondta, hogy elolvassa őket, nagyon is kíváncsi rájuk, és szívesen elmondja majd teológiai véleményét.

Amikor legközelebb találkoztunk (az az ominózus nyolcszemközti meeting, a szivárványszínű-keresztes sarokban Berci és én, a pirosfehérzöld-turulos sarokban Semjén és Lukács), miközben helyet foglaltunk az asztal körül, Semjén megemlítette, hogy áttanulmányozta mind a két könyvet, és szép meg jó meg érdekes, blablabla – csak az volt számára furcsa, mondta, hogy a másodikban olyan furcsa, olyan szokatlan, olyan protestáns a szóhsználatom: „,keresztyén” meg „úrvacsora” meg „kijelentés”... És nem érti, miért.

Elárultam neki a nagy titkot: azért protestáns a szóhasználat, mert protestáns volt a célközönség. Ugyanakkor a beszélgetés e kezdeti pontján már némi csalódottságot éreztem. A könyv célját ugyanis egyáltalán nem valami apróbetűs lábjegyzetbe rejtettem. A könyv legelső mondata a következő: „Jelen dolgozatot azért állítottuk össze, mert tudomásunkra jutott, hogy a Magyarországi Református Egyház 2004. év tavaszán ülésező zsinata – a hazai történelmi egyházak közül elsőként – napirendjére tűzte a homoszexualitás problémáját, és döntést szándékozik hozni arra nézve, hogy a református egyház a jövőben milyen stratégiát kövessen e kérdést illetően.”

Úgy gondolom, különösebb absztrakciós képesség nem szükséges ahhoz, hogy ebből az ember egyedül is megfejtse a rejtvényt: ugyan, vajon mitől protestáns a szóhasználat? Nem, nem absztrakciós képesség kell hozzá, hanem minimális odafigyelés.

Ugyancsak ma reggel kaptam egy e-mailt, benne egy mondat, azzal, hogy „ha tetszik, vedd ajándékul, szabad felhasználásra”. Tetszik a mondat, ezennel közreadom: „Biztos tudomásom van titkos társaságokról, melyek időről időre összegyűlnek, és összeesküvés-elméleteket gyártanak.”

Jöttem befele a villamospótlóval, olvastam (két és feledik ízben) a Harry Potter 7. kötetét, de közben fél szemmel és füllel figyeltem, mi zajlik körülöttem. Megütötte a figyelmemet, hogy egy aranyos, ősz hajú néni (olyan John Anderson-feelinges), akinek már valószínűleg több a szeme, mint a foga, miközben épp lesegítik a buszról, kedvesen és némileg pöszén mond köszönetet. Nem tudott nem eszembe jutni a régi vicc:

Az öreg Piták bácsi fölszáll a falusi buszra, és – gyönge szemére való tekintettel – megkéri az őt régről ismerő sofőrt, szóljon majd neki, hol kell leszállnia. Mennek, mennek, és egy idő után a sofőr hátra szól a válla felett:
– Öreg Piták, leszállás! – Mire az első sorban két öregasszony feláll:
– Kötönjük tépen!

A metróval úgy a Forgách utca táján járhattunk, amikor azt a részt olvastam a könyv vége felé, hogy Harry elindul a Tiltott Rengetegbe. Aki ismeri, tudja, mire gondolok. És kvázi kívülről figyeltem magam: nahát, milyen érdekes a dolog; abszolút kétesélyes: vagy simán elbőgöm magam itt a metróban, a munkahelyemre menet, közel negyvenévesen, körülöttem egy csomó emberrel – vagy nem. Na, vajon mi lesz? Tényleg: mi történne, ha elbőgném magam?

Természetesen nem történt semmi; nyeltem egyet-kettőt. De a kérdés megmaradt: Mi történne? Valószínűleg semmi az égvilágon. Hülyén érezném magam, és végtelenül zavarban lennék. A körülöttem állók szintén zavarban lennének, és hülyén éreznék magukat. Ennyi.

Az a helyzet – gondoltam tovább, miközben a Városkapunál leszálltam – hogy egy olyan világban vágyom élni, ahol egy közel negyvenéves férfi akár munkába menet a metrón, akár máshol megengedheti magának, hogy sírjon, ha sírásra érez késztetést. Abban a tudatban, hogy ettől se neki, sem a környezetének nem kell zavarba jönnie és hülyének éreznie magát.

Kevés dologra mondom az utóbbi időben, hogy biztos vagyok benne, de meggyőződésem, hogy egy ilyen világban sokkal kisebb lenne a szív- és érrendszeri, ill. a daganatos megbetegedések aránya. A háborúról és a családon belüli erőszakról nem is szólva.

Aztán beértem a munkahelyemre. Most itt vagyok; gyorsan megírtam ezt a posztot. És nekiállok dolgozni: várnak a közjegyzői okiratok: a személytelenség, a kiszolgáltatottság és az intézményesített bizalmatlanság manifesztumai.

Címkék: Életkor, Emlék, Felmutatható, Humor, Kapcsolatok, Könyv, Melegség, Politika, Pszicho, Sztori, Világ+ember

Hozzászólások:

Névtelen szerint:

Én nem szoktam magam zavartatni ha "érzelmi kitörésről" van szó, akár buszon vagyok akár nem.
Volt már olyan is, hogy a munkahelyi stresszemet a buszon bőgtem ki (mert nem akartam hazavinni), de olyan is, hogy egy könyvet olvastam, ami nagyon szíven talált, és azon kezdtem sírni.
Persze, igaz, hogy én nő vagyok...
Mindenesetre a "vajon mit szólnak az emberek ha így és így viselkedem" gondolatokon már túlvagyok. Azt gondolom, hogy megéltem már annyi mocskot, hogy jogom van sírni vagy hangosan felröhögni, vagy bármi olyat tenni, amivel senkinek kárt nem okozok, ha a helyzet úgy hozza.
Amikor a hidakat magam mögött felégettem, akkor eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok gombócot érezni a torkomban, és nem nyelem le a gombócot, mert az megfekszi a gyomromat. Sosem felejtem el, hogy amikor 18 évesen kirúgtak otthonról, ahogy ültem az újdonsült albérleti szobámban, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nem fáj a gyomrom. És akkor tudatosult bennem, hogy egész gyerekkoromban görcsölt és fájt a gyomrom, mert valami emészthetetlen dolgot nyeltem le, és ahogy elmenekültem otthonról, akkor éreztem először, hogy milyen az, amikor minden emészthető... Fura érzés volt ezt először tapasztalni... Egy kicsi megvilágosodásféle... Azóta ragaszkodom ahhoz, hogy emészthetetlen dolgokat nem nyelek le. Gondoljon bárki bármit, ha sírnom kell, akkor sírok.
Igaz, azóta a felégetett hidakat újraépítettem, de csak azért, hogy ha valaki a múltból jönni akar utánam, az megtehesse, én már visszafelé nem lépek...

Hú, elkalandoztam... lényeg a lényeg, szerintem nem kell szégyellni, ha sírsz. Az lehet, hogy valaki zavarba jön emiatt, de ne gondold, hogy három másodpercnél többet törődnek a dologgal. Az emberek sietnek, nem érnek rá mások érzéseivel törődni (főleg a városban, és legfőképpen Pesten, szerintem az a legsietősebb város Magyarországon... amikor százévente egyszer arra járok, mindig megállok a Nyugati előtt, és nézem, ahogy az embertömeg pörög előttem, és azon morfondírozom, hogy talán olyan filmet nézek, amit valaki előre akar pörgetni, mert nem érdekli más, csak az, hogy mi lesz a végén... és ezen nem tudom, hogy sírjak-e, vagy nevessek, végül kínomban mosolyogni szoktam egyet... és soha nem fogom megérteni, hogy hova sietnek azok emberek). De ha nagyvonalúan átsiklassz a "vajon mit gondolnak mások" gondolatokon, akkor szerintem sokkal könnyebbé és élvezhetőbbé teszed ezzel az életed!

vasárnap, május 11, 2008 9:26:00 du.