Ha igaz, harmadszor idézem itt a blogomban Marshall Rosenberg válaszát arra a kérdésre, hogy egy zsiráfnak szabad-e időnként sakálul fogalmaznia: „Szabad, de minek, ha egyszer egyértelműen azt tapasztalja, hogy az nem hatékony?”

Gondolom, ha még egy néhányszor leírom, esetleg eldúdolom magamnak altatóként elalvás előtt, akkor talán én magam is megértem és elhiszem végre. Vagy ha szerzek nagyon intenzív sajátélményeket a két kommunikációs módszer hatékonyságának hatalmas különbségéről. Amint ez történt ma.

Ma ugyanis sikerült tisztázni egy bő egy hónapja magam előtt görgetett munkahelyi konfliktust egy kolleganőmmel, amely a nyaralásomat is intenzíven és folyamatosan mérgezte. A konfliktust magát nem akarom részletezni, és azt sem, hogy a kolleganőm hogyan kommunikált benne. Az az ő sztorija, blogolja le ő, ha majd egyszer nekiáll tudatosan és szisztematikusan reflektálni a saját kommunikűációjára (meg ha majd lesz blogja). Számomra az érdekes most, ahogyan én kommunikáltam egy hónapja, illetve ma.

Ami a kommunikáció formáját illeti, abban volt e-mail, SMS, beszéd, hallgatás, cselekvés – vagyis minden, ami a csövön kifér. Ebből a hallgatás durcás nem köszönés volt, a gesztus pedig egy ajtóbevágás. Tartalmilag: a fenti módszerekkel közöltem a kollegámmal, hogy megsértett engem, hogy bunkóság volt, ahogy viselkedett, hogy igazságtalan és méltatlan volt, amit csinált, és ezek után jogos vártam volna el tőle, hogy..., hiszen igazam volt.

A kiemelések, ha valaki nem ismerte volna fel, tipikus sakál-megnyilvánulások. A másik fél sakálkodásait, mint már jeleztem, nem akarom csokorba szedni, azonban a hatékonyságot jelzi maga a tény, hogy az egy hónapja történt eset mindmáig éreztette hatását. Ma azonban elszántam magam, hogy tisztázni fogom a dolgot, mert elegem van belőle, és megkérdeztem, ráér-e megbeszélni a dolgot. Ráért.

Szeretném hangsúlyozni: nem azzal ültem le beszélgetni, hogy akkor én most kurvára zsiráf leszek. És a folyamat nem is a formális zsiráftánc kínosan szabályos 2×4 lépésének ismételgetéséből állt. Azonban, ha visszagondolok a beszélgetésre (amely kölcsönös békepuszival végződött), mégiscsak az erőszakmentes kommunikáció lépései mentén zajlott. Mégpedig azért, mert – úgy látszik – bizonyos helyzetekben az EMK már tud nálam készségszinten működni. Öntudatlanul is igyekeztem úgy irányítani a beszélgetést, hogy mindkettőnk megnyilvánulásai megmaradjanak a tényeknél (1. lépés: megfigyelés); a magam álláspontját ítélkezés nélkükl fogalmaztam meg, tényleg arra koncentrálva, ami bennem lejátszódott (2. lépés: érzés); vállalva a felelősséget azért, hogy ezek az érzések belőlem fakadnak, az én igényeimről árulkodnak (3. lépés: szükséglet); és hogy a párbeszéd valóban párbeszéd legyen, ismételten apró kérésekkel fordultam a kolleganőmhöz: olyan apróságokkal, hogy „mondd el a te szempontodból...”, „jelezz vissza, hogy jól értettelek-e...” stb. (4. lépés: kérés). Párhuzamosan figyeltem arra, amit ő mond, azzal a kiinduló attitűddel, hogy az ő narratívája pontosan ugyanúgy „jogos”, mint a sajátom. E narratívából pedig (ami azért meglehetősen kevéssé volt mondható összeszedett és jól felépített beszédnek, ellenkezőleg, csapongott ide-oda, mint általában a szóbeli megnyilvánulások) igyekeztem azt kimazsolázni, ami az ő érzése, szükséglete, és próbáltam kihallani mindebből, hogy mit is szeretne tőlem.

A történetben jól megfigyelhető az erőszakmentes kommunikáció három sajátossága. Az egyik a zsiráf makacssága. Visszatérő vád/aggodalom az EMK-val kapcsolatban, hogy a zsiráf valójában nem tesz mást, mint behódol, és eljátssza a klasszikus vicc poénját, miszerint „sőt, az én kurva anyámat”. Erről szó sincs: a zsiráf makacs, és ha kell, nagyon szilárdan megveti a lábát, nem megy arrébb. A kolleganőm többször jelezte, hogy szerinte ez az ügy túl volt ragozva, én azonban újra meg újra visszatértem a témához, és ahelyett, hogy befelé fordított fülű sakál módjára ráhagytam volna, hogy „igen, igazad van, tényleg, ne is beszéljünk róla többet”, konokul jeleztem azt, hogy számomra márpedig fontos a történet (és az ilyen történetek) meg- és kibeszélése. Nem azért, mert „így helyes”, hanem mert én így működöm; szükségem van rá, és kész. És nem tágítottam, amíg úgy nem éreztem, hogy most már ami kimondatlan maradt, az bátran maradhat is úgy. Persze ez csak úgy történhetett meg, hogy ő végig partner volt ebben; ő pedig csak úgy tudott partner lenni, hogy folyamatosan kértem (és kaptam) a visszajelzést arról, hogy igen, részéről is rendben van, hogy még egy kicsit továbbcsócsáljuk a témát.

A másik jellegzetessége az EMK-nak, hogy nem megoldás-orientált. Most sem született „megoldás”, egyikünk sem kért például bocsánatot a másiktól, vagy szabadkozott a hibái miatt, nem adtunk ki a végén közös közleményt – a párbeszédet mégis „eredményesnek” gondolom, és az eredmény éppen az, hogy volt párbeszéd: egymásra tudtunk figyelni, el tudtuk fogadni a másikat, a maga másságával együtt. Benne tudtunk lenni egy közös jelenben, megélve egymás valóságát. És az EMK lényege.

A harmadik jellegzetesség: az EMK-hoz nem szükséges, hogy a partner is alkalmazza. Ez a kolleganőm vélhetőleg soha életében nem hallott olyanról, hogy zsiráfnyelv, ellenben sokszor jutott eszembe akkor, amikor gondolatban példát kerestem arra, hogy milyen is a sakálviselkedés. Ő volt az (egyik) utolsó, akiről el tudtam volna képzelni, hogy vele lehet zsiráfozni. Márpedig lehetett, mégpedig egy nagyon súlyos konfliktushelyzet feloldásában.

Igaz, ennek megvalósulásához nélkülözhetetlen elem az a tény, hogy a kolleganőm nem rossz ember.

Másfelől azonban ne felejtsük el, hogy ez nem az ő specialitása. Hiszen az EMK világfelfogásában nem létezik olyan, hogy „rossz ember”. Ezért szeretem ezt a világfelfogást. Mennyivel könnyebb és vidámabb élni egy olyan világban, ahol biztonságban érezhetem magam, mert tudom, hogy nincsenek körülöttem rossz emberek!

Címkék: EMK, Kommunikáció, Sztori

---