A hétvégén pszichodráma volt, két napon keresztül. Szombat este úgy mentem haza, hogy érzelmileg teljesen bevonódtam, holott nem is volt saját játékom, sőt szerepem se sok. Az „érzelmileg teljesen bevonódtam” kifejezés jelen esetben azt jelenti, hogy felszínre tört bennem a gyermek: aki szeretetre éhes, bújni akar, bevackolódni az ölelő kar akolmelegébe. Ehhez képest úgy alakult, hogy az estém jórészt egyedül telt: Tomi későn ért csak haza. Úgyhogy Megasztárt néztem – és mit tesz Isten, az is rátett még egy lapáttal a hangulatomra. Ha valaki nem ismerné a műsort, akkor annak röviden annyit, hogy minden forduló végén kiesik valaki a versenyzők közül, a többiek pedig elbúcsúztatják egy borzalmasan szirupos dallal. Persze az, hogy „borzalmasan szirupos” csupán a reflektáló tudat által kialakított címke. Amikor valaki vértezetlenül áll, csupasz érzelmeivel, a szirup könnyen a nyakába ömlik. A giccsnek nem véletlenül lehet akkora piaca, főleg háborús időkben.

Hányingerrel, torokfájással és köhögéssel feküdtem le, és rengeteg forgolódás után kb. négy órát sikerült aludnom. Közben pörögtek a fejemben a műsorban elhangzott dalok, és valami felszínes lázálom-szerűségben, új és újabb elrendezéssel és castinggal milliószór lejátszottam magamban a búcsúzást, az elválást, az elszakadást. Nem erősségem a kapcsolatok lezárása és a gond nélküli továbblépés képessége, és az elválás puszta gondolata is képes borzalmasan megviselni. Ez pompásan kiderült ebből a se nem alvó, se nem éber lidércnyomásból.

A vasárnapi drámázást aztán végigköhögtem és -öklendeztem. Szerencsére tudom, hogy a heveny szomatikus reakciók igen gyakran velejárói a pszichodrámának, úgyhogy ennek megfelelően úgy döntöttem, hogy dafke végigcsinálom a napot. És úgy hozta a sors, hogy délután játékom is volt.

Az „anyám halála” témát, ha jól számolom, korábban négy alkalommal próbáltam már eladni a csoportnak, de nem voltak rá vevők. Most, ötödszörre sikerült. A játék egészét nem akarom leírni, de két momentumot szeretnék megörökíteni.

Az első részben beállítottam szereplőnek egy nemtommicsodát, aki számos néven jelen volt és van az életemben, és aki állandóan megmondja nekem a tuti frankót. Az egyik neve, ahogy hajdan ismertem, az az, hogy Vallásos Moralizálás. Egy másik neve, ahogy napjainkban jelen van az életemben: Intellektualizálás. Ez egy baromi erős szereplő (a végén, a szerepvisszajelzésben az őt játszó csoporttag elmondta, hogy hihetetlenül izmosnak érezte magát a pozíciójában), és egyik jellegzetessége, hogy előttem áll. Bárhogy fordulok, előttem áll, s következésképpen eltakarja előlem a valóság jó részét. Annak idején ez úgy jelentkezett, hogy gyönyörű, kívánatos vallásos képeket festett a szemem elé, ezzel eltakarva előlem anyámat és apámat. Mára ezt az eszközt már kiütöttem a kezéből, de továbbra is hatékonyan képes megtagadni tőlem az érzelmekhez való hozzáférést.

A játék második része a János Kórházban játszódott, tizennyolc évvel ezelőtt, és a dráma terében megtörtént az, ami a valóságban nem történt meg: odaültem anyám ágya szélére, szembenézve azzal, hogy meg fog halni, és elmondtam neki mindent, amit ezzel kapcsolatban elmondanom kellett, s elfogadtam tőle is mindazt, amit ő mondott.

Ez talán mechanikusnak tűnik, így leírva. De arra, hogy ilyenkor valóban beindulnak a mélyben bizonyos folyamatok, elég ékes bizonyíték számomra, hogy amikor hazamentem, hullafáradt voltam. Este 8-kor lefeküdtem aludni, és reggel 8:30-kor keltem, amikor a mobilom ébresztett. Tomi pedig azt mondta, hogy (tőlem szokatlan módon) egész éjjel beszéltem, motyogtam álmomban.

Szóval így kezdem a hetet.

Címkék: Emlék, Pszicho, Szomatik

---