Amint korábban jeleztem, lesz még egy római poszt: tételes élménybeszámoló. Ez a mostani poszt az. Önmagamnak van rá szükségem, hogy utólag visszanézve felidézhetővé váljék számomra az, ami most még eleven emlék.


Csütörtök

Este 8-kor indult a fapados WizzAir-gép Ferihegy 1-ről, és fél 10-re értünk Rómába, a fiumicinói repülőtérre. A megbeszélt transzfer ott várt ránk, és kb. félóra alatt a Szent István Házba értünk. Megjegyzendő, hogy a transzfer így fejenként 15 euró volt, ami szemérmetlenül sok ahhoz képest, hogy a vonatjegy Termini – Fiumicino viszonylatban mindössze 5,5 euró.

A szállás aránylag rendben volt, bár Tomi megjegyezte, hogy az alatt az idő alatt, amíg a bejárattól felértünk a 3. emeletre, több Szent István portrét látott, mint egész addigi életében. Imponált, hogy a házban elhelyezett magyar nyelvű feliratok (a hűtőn, a kávéautomatán stb.) helyesírása tökéletes, beleértve a központozást is. Megdöbbentő volt számomra, hogy Rómáig kell elmennem, hogy egy olyan feliratot lássak, amelyen egy ilyen mondatban, mint „A hűtőben elhelyezett ételekre, kérjük, írják rá a nevüket és a szobaszámot!”, a „kérjük” szó elé és mögé is kiteszik a vesszőt. (Elutazás előtt aztán megnyugodott a lelkem: a káponában elhelyezett táblán fölfedeztem a következő mondatot: „ÁLLÍTATTA A NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA”.)

Amúgy érkezéskor (meglepő módon) sötét volt, nem sok mindent láttunk se Rómából, se a ház körüli parkból. Másnap láttuk, hogy nagyon szép és gondozott. Amíg a kocsi kanyargott velünk fölfelé a dombra, a házhoz, teljesen kétségbe estem: innen órákig tart majd, amíg lekeveredünk.


Péntek

Hozott anyagból reggeliztünk, Éva néni sütött mindenféle finomakat, meg volt tepertő és némi szalámi. Továbbá Laci vett egy jó nagy adag száraz kolbászt, amit sikeresen otthon is hagyott, úgyhogy az iránt csak vágyakoztunk. Az automata frissen őrölt kávéból készült mindenféléket ad, és ízre teljesen rendben voltak.

Elindultunk, és kiderült, hogy az előző esti aggodalmam alaptalan volt: létezik egy shortcut lefelé, egy olyan meredek utca, amely már-már függőleges. Ezen levergődve ültünk be egy kávé erejéig az előző posztban említett pékségbe, majd elindultunk Tivoli felé. Ami a közlekedést illeti: négy napunk volt Rómában, ezért első napra vettünk mindenre jó napijegyet, másnaptól pedig az ún. Roma Pass-t, amely háromnapos jegyet tartalmaz, egy térképet, továbbá ingyenes belépőt két múzeumba.

Tivoli egy Róma környéki kisváros. Azért írom ide, mert hátha van, aki nem tudja, amint én sem tudtam. Ottani úticélunk a Villa d'Este volt, amelynek szökőkútjairól Liszt Ferenc méltán írta híres darabját. A rengeteg kisebb-nagyobb szökőkút látványa önmagában is lenyűgöző, de mindez egy csodaszép, hatalmas, több teraszból álló parkban helyezkedik el, és igazi barokk pompát nyújt. Emellett csak hab a tortán, hogy itt láttam először igazi, narancsokkal teli narancsfát – február elején!

A park után maga a ház már csak ráadás volt, utána pedig Tivoliban mászkáltunk. Na, ekkor azért már kezdett megcsapni a mediterrán hangulat, és ezt csak tetézte életem első igazi olasz pizzája, amelyet egy igazi olasz donnától vettünk, akit magamban gyorsan el is neveztem Mamma Rosának, mert úgy nézett ki. Megnéztünk két templomot, egy régit és egy újat, aztán nagy nehezen megtaláltuk a vonatot, és vissza Rómába. Ott elég hosszas kavargás után bevásároltunk vacsorára meg reggelire (eközben elmentünk a Coming Out nevű melegbár előtt), és minden eltévedésre irányuló próbálkozásunk ellenére is sikerült megtalálni a buszt, amivel hazaértünk.


Szombat

Vatikán, egész nap.

9:15-kor kezdődött az angol nyelvű idegenvezetés a Szent Péter Bazilika alatti ásatásoknál, amelyről korábban már írtam. Laci részéről óriási bravúr volt, hogy ezt megszervezte nekünk, mert hónapokkal ezelőtt le kellett levelezni angolul az egészet. Az ásatások megtekintése nem alanyi jog, hanem kiváltság, amit a Szentszék engedélyez, de ha úgy van kedve, meg is tagadhatja.

Az ásatás végén egyszer csak ott találtuk magunkat II. János Pál sírja előtt, ahol nagy tömegben térdeltek a zarándokok. Majd következett maga a bazilika, amelyről sokat nem akarok írni, mert a sok is kevés lenne. Nagy. Nagyon nagy. Baromi nagy, és ez hol felemelő, hol zavaró. (Amikor a Szent Péter építésével kapcsolatos terveiről faggatták, Michelangelo szerényen annyit válaszolt: „A Maxentius bazilikára rá akarom tenni kupolaként a Pantheont.”) Mindenesetre a sok bunkó turista (köztük mi négyen) által produkált zsibvásár lehetetlenné tesz minden fajta áhítatot. Azaz minden fajtát nem, mert művészi áhítatra van lehetőség, csak imádkozásra nemigen. Bár az egyik, függönnyel leválasztott oldalkápolnában ki volt téve szentségimádásra az Eucharisztia, és mondjuk jó is volt egy kicsit elcsöndesülni előtte. Persze van valami pikáns abban, hogy egy szigorú gorillán kell magadat átverekedni ahhoz, hogy lehetőséged nyíljék szentségimádásra, aki vesébe hatoló tekintettel igyekszik megállapítani rólad, hogy bvalóban imádkozni akarsz-e, vagy esetleg – aljas módon – csak gyönyörködni a látványban.

A főhajó padlóján, mint köztudott, be van jelölve, hogy a Szent Péterben elhelyezve az apszistól számítva meddig tartanának a világ nagy bazilikái. Mint egy igazi fütyiméregető verseny az óvodában – borzasztó visszataszító. Egyszer az Apostoli Szentszék megtagadta az engedélyt egy katedrális felépítésére, mert az nagyobb lett volna, mint a Szent Péter. A szöveg az volt, hogy azért nem engedélyezik, mert ez a templom, úgymond, nem Isten dicsőségét szolgálná, hanem az emberét. Na ja, persze.

A Szent Péterben található műalkotások legnevezetesebbike nyilvánvalóan Michelangelo Pietàja, amely valóban tetszetős darab – de itt például az volt, hogy maga a tény, hogy látom, annyira megrendítő volt, hogy elfödte előlem a tényleges látványt.

A bazilika után Tomival fölmentünk a kupolába, Laci addig lent maradt Éva nénivel, akinek a hetvenéves lába már nincs ilyen túrákra hitelesítve. A bazilika tetejéig lift visz fel, onnan viszont, ha jól emlékszem a kiírásra, 323 lépcsőfokot kell megmászni, a végén már ívben meghajlított törzssel, olyan szűk a hely. A kiltás viszont csodaszép. És ha a vasárnapot meg a hétfőt előre vettük volna, akkor valószínűleg egy csomó mindent föl tudtunk volna ismerni madártávlatból.

15 órára szólt az előre váltott jegyünk a vatikáni múzeumokba. Ezt is Laci intézte. Némi többletköltsége volt az elővételnek, de így nem kellett sorba állnunk jegyért. Sőt, jó háromnegyed órával előbb ott voltunk, és nem mondták, hogy várjuk ki a három órát, hanem beengedtek. Viszont ez a csaknem négy óra sem volt elég a múzeumok végigjárására. Sőt, kifelé jövet megállapítottam, hogy valószínűleg egy élet is kevés lenne hozzá. Egyszerűen képtelenség ugyanolyan nyitottsággal befogadni a háromszázadik festményt is, mint az első tizenötöt, és a négyszázkilencvenedik ókori epigráfia már teljességgel hidegen hagyja az embert. Pedig a múzeum termeinek is csak egy kis részében jártunk.

Csak nagyon hiányos felsorolását tudom itt visszaadni mindannak, ami a látottakból fontos volt számomra. Raffaellótól a Krisztus színeváltozása, a Disputa és Az athéni iskola. Ezekkel mind úgy voltam, hogy hát ez biztos nem is velem történik, hogy látom őket. Guido Renitől a Szent Máté és az angyal. (Eléggé el nem ítélhető módon fogalmam nem volt a festőjéről, most kukáztam ki a nevét a netről, és nagyon megörültem, hogy megtaláltam.) A Laokoon-csoport. Csak úgy, mellékesen, berakva egy nyitott udvar félreeső sarkába. Egy hatalmas ókeresztény mozaik, amit véletlenül vettem észre, lenézve valahonnan valahová, egy emelettel lejjebb. És persze a Sixtus-kápolna Michelangelo freskóival, amelyekről inkább nem is írok semmit.

A múzeumból eljövet még egyszer megnéztük a Szent Péter teret (Bernini műve), és ismét megállapítottam, amit már reggel is: zseniális alkotás. Reggel ugyanis, amikor mentünk a bazilika felé nyílegyenesen vezető Via della Conciliazionén, zavartan kérdeztem Lacitól, hogy most akkor hogy is van? Ez itt a bazilika oldala lenne? Vagy én vagyok a hülye? Mert homlokzatnak néz ki ugyan – de nem kéne itt lenni egy világhírű térnek is? Térnek híre-pora nem volt ugyanis. Aztán kiderült, hogy nem én vagyok a hülye. A teret úgy építette Bernini, hogy amíg egészen oda nem ér hozzá az ember, addig nem látszik. Aztán egyszerre csak ott van, váratlanul, teljes valójában, és menthetetlenül magába szippant. Tényleg hihetetlen, és ezt egyetlen fénykép vagy filmfelvétel sem tudja visszaadni.

Amikor hazaindultunk, nagyon kellemes este volt, aztán csöpögni kezdett az eső. Aztán egy kicsit jobban csöpögött. Aztán elkezdett esni, úgyhogy megálltunk, hogy elővegyem az esernyőt. Na, ezt nem kellett volna tennünk. Ezalatt ment el a 870-es a busz (egy életre megjegyeztem a számát), amely a baromi távoli Szent István Házba vitt. Írd és mondd, tíz másodperccel maradtunk le róla. Ekkor rákezdte, és akkora felhőszakadást kaptunk a nyakunkba, mint talán még soha az életben. Az esernyő semmit nem ért, beállóhely sehol, a 870-es félóránként járt. Mire hazaértünk, a gatyánkból is csavarni lehetett a vizet, ami hagyján, de a zokninkból is. Megnéztem a másfél éve vett cipőmet, hogy vajon hol ereszt. Nem volt nehéz megtalálni: simán végig volt repedve a talpa.

Ebben a cipőben mászkáltam aztán még két napot Rómában, de az már egy következő poszt lesz.

Címkék: Nyaralás

---