A héten kétszer moziban voltunk, jövő héten kétszer moziban leszünk. A Tabánban olasz, ill. francia újhullámos filmeket játszanak. Amit eddig láttunk, az Fellini Országúton, ill. Resnais Szerelmem, Hiroshima c. filmje volt. Ez utóbbit másodszor láttam, a La Strada-t legalább harmadszor, de inkább negyedszer. Megrendítő volt hallani a film előtt (amolyan filmklubos a dolog; előtte kiselőadás, utána fakultatív beszélgetés), hogy az országban egyetlen kópiát őriznek a mostt 55 éves filmből; egyszer csak lesz olyan generáció, amelyik már nem láthatja. DVD-n persze létezik, de ez volt az eleven tapasztalat, hogy mennyire más a mozi. A Resnais-film pedig újult erővel hozta fel bennem azt a tapasztalatot, hogy milyen mértékben kiszorítjuk a tudatunkból azt, hogy 1945 augusztusában két ízben is megtörtént valami, amiről azt hisszük, hogy egyértelműen a múlthoz tartozik, pedig jó eséllyel a jövőnkhöz tartozik – pont e hitünk miatt.

Péntek délután egy beszélgetés során ismét szóba jött, milyen elképzelések kavarognak a fejemben a civilizáció sorsáról. Beszélgetőtársam azt mondta, reménykedik, hogy nem lesz igazam. Azt tudtam csak mondani: én is reményekedem, csak sajnos nemigen tudok józan ésszel elképzelni más forgatókönyvet.

Furcsa belegondolni abba, hogy a világunkban mit is tartunk fontosnak. Tegnap (szombat) este főműsoridőben véletlenül láttam, hogy az egyik legnagyobb nézettségű tévében celebek más celebek külsejével kapcsolatban sütnek el hihetetlenül humortalan, ám annál alpáribb szó- és egyéb „vicceket” – tekintet nélkül arra, hogy nyelvköszörülésük áldozata él-e vagy már halott. A Wikipédián az egik aktuális forró, parázs vitákat szító téma, hogy élő személyek életrajtzában a születési dátum után szerepeljen a kötőjel. Engem pedig a ma délutáni szendergésemből egy rémálom rántott ki: az utcán csináltam nemtommit, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy elmegy egy repülő, aztán egy másik, aztán egyre több, aztán nagyon hangos volt minden, meg remegett a föld, és ahogy körülnéztem, láttam, hogy távolabb lakótelepi házak állnak lángokban. Láttam a mi házunkat (álmomban ez az óbudai tizenöt emelets volt, harminc évvel ezelőttről); ott tornyosult, fenyegetően sértetlenül, végtelenül kiszolgáltatottan. A lakásra gondoltam álmomban, a könyveimre, mindarra, ami számomra az életet, az otthont, a biztonságot jelenti. Ez a gondolat pörgött bennem tovább ébren: hogy mennyire természetesnek vesszük általában azt, ami van, ami körülvesz bennünket; adottságnak tekintjük, hogy nincs háború, hogy nem lőnek, nem bombáznak, hogy amikor este hazamegyünk, a házunkat a helyén találjuk. Adottságnak, amely a kozmosz berendezéséből eleve jár nekünk, ami másként nem is lehetne. Természetesnek vesszük, holott érdemtelen kiváltság csupán, amelynek pillanatnyi birtoklásával az emberiség csekély hányadához tartozunk.

És semmi garancia nincs arra, hogy e kiváltságunknak holnaputánra már nem csak az emléke marad számunkra.

Az asztalon viszont tulipán van, Tomi hozta magunknak ma délelőtt.

Címkék: Film, Pszicho, Tavasz, Világ+ember, Virtuál

---