A teológián annak idején úgy tanultam, hogy a csoda lényege nem a természetfölöttiség, a megmagyarázhatatlanság, a lehetetlenség; nem: csoda az, ami csodálkozásra késztet. Hogy azért, mert az illető esemény – mellesleg – „lehetetlen”, vagy mert lehetséges ugyan, de szubjektíve döbbenetes az időbeli egybeesése valami számomra jelentős dologgal (következésképpen az adott eseményt rajtam kívül senki más nem értékelné csodának), vagy bármi más okból – e szempontból teljesen mindegy. Csodák márpedig vannak, és én vasárnap egy csoda részese voltam.

A valóság megörökítése – illetve nem létező valóságok teremtése – terén, ha jól számolom, öt nemzedékre visszamenően mindenkinek kijutott életében egy-egy csoda.

Ükszüleim generációja volt az, amelynek tagjai először találkozhattak azzal a döbbenetes jelenséggel, hogy megállnak egy állványra szerelt, fekete doboz előtt, aztán hatalmas villanás történik – és hamarosan kézbe kapnak egy vastag papírlapot, amin ott vannak ők: fekete-fehérben ugyan, de határozottan felismerhetően.

Dédszüleimnek (legalábbis többségüknek) a fénykép már a mindennapok része volt: ha nem is százas meg ezres nagyságrendben, de azért csaknem minden háznál akadt néhány családi fotográfia vagy egy portré a katonafiúról. Ám egyszer csak elterjedt a hír: a szomszéd város egyik színháztermében valami csoda készül: állítólag megmozdul a kép! Emberi ésszel felfoghatatlan: a mozgás nemcsak szimbolikusan, hanem realisztikusan megörökíthető!

Olvastam egy filmtörténeti írásban, hogy amikor a nézők felé először indult el a vonat a vásznon, pánik tört ki a teremben, és sikoltozva menekültek ki. Amikor pedig először találkoztak a premier plánnal, gyilkossággal vádolták a rendezőt, mivel nyilvánvaló, hogy levágta a színész fejét. Idő kellett, amíg az emberek megszokták a filmnyelvet, a filmben rejlő lehetőségeket, a trükkök világát.

Nagyszüleim minden bizonnyal már rutinos mozilátogatók voltak: rendszeresen (ha nem is túl gyakran) élvezhették a teremben megszólaló zongora hangjával kísért néhány perces bohóckodást a vásznon, de lassacskán hozzászoktak ahhoz, hogy a film nemcsak apró, kacagtató vagy édesbús jelenetek, hanem komplex cselekmények elbeszélésére is alkalmas: a filmszínész közelről mutatott arca olyan sokatmondó lehet a leghátsó sorban ülő néző számára is, amilyen a színházban soha. Amit pedig mimikával, gesztussal, montázzsal és ügyes műtermi trükkökkel nem lehet kifejezni, azt elmondja néhány gondosan megválogatott felirat. És mindeközben továbbra is szólt a zongora.

Aztán ismét csoda történt: nagyszüleim füle hallatára megszólalt a film! Noha ekkorra a rádió már a hétköznapok része volt, a kép és a hang szinkronja olyan új világot tárt fel, ami korábban elképzelhetetlen volt – és persze meg is osztotta az embereket. Sokan az – addigra már kánonjogot nyert – filmművészet haláláról beszéltek. Nem lett igazuk.

Szüleim kisgyerekkorukban már hangosfilmeket néztek a moziban. Ám – noha a színestechnikát már születésük előtt kifejlesztették valahol messze, Amerikában – 1953-ig (nyolc-kilenc éves korukig) kellett várniuk, hogy életükben először – hosszú sorban állás után – beülhessenek egy színes filmre, amit aztán elkerekedett szemmel és szájjal bámulhattak. Ugyanabban az évben indultak Magyarországon az első kísérleti televízió-adások, és négy évvel később megkezdte a rendszeres műsorsugárzást a Magyar Televízió.

Én még bőven láttam fekete-fehér filmeket a moziban, de úgy nőttem fel, hogy mind a színes film (a moziban), mind a (fekete-fehér) televízió életem része volt. A színes tévére nem úgy tekintettem, mint csodára, hanem mint a gazdag emberek privilégiumára, egészen tizenhárom éves koromig, amikor is egy „két lakásért egyet” jellegű lakáscsere, valamint a felújítás után a pénzkülönbözetből megvettük életünk első színes tévéjét. Nagyon örültem neki, persze, szerettem – de csodának nem tartottam, amint az olyan úri huncutságokat sem, mint a képmagnót, majd – sok évvel később – a DVD-t. Arra történetesen emlékszem, hogy ez utóbbiról mikor hallottam először: kilenc és fél éve, 2000 nyarán mondta Joe, hogy majd az új gépében lesz DVD-lejátszó is. Visszakérdeztem, hogy mi az, mert nem értettem a betűszót, ő meg kedvesen kiröhögött, hogy mit nem lehet ezen érteni; nem meglepő: egyrészt kölyök volt még, húszéves, másrészt akkor jött vissza egy év kinti munka után New Yorkból, ahol más világ van.

A csodára – noha azóta már eléggé hardcore internet-felhasználó is vagyok – mindazonáltal most vasárnapig kellett várnom.

Vasárnap este Tomival megnéztük az Avatar című, 3D-s filmet. Aki látott már ilyesmit, annak nem kell magyaráznom. Aki nem, az is valószínűleg találkozott már hologrammal. Nos, bár technikailag a kettőnek valószínűleg sok köze nincs egymáshoz, a film olyan volt, mintha bő két és fél órára magába nyelt volna egy mozgó hologram-világ. Bámultam csak, és bár a jól edzett szkepticizmusom derekasan küzdött, az első félóra után átadtam magam a varázslatnak, és hagytam, hogy lenyűgözzön, hogy teljesen beszippantson ez a szinte tényleg kézzel fogható világ. A film során kétszer is hátrahőköltem, amikor valami (már nem emlékszem: azt hiszem, egy lövedék) mintegy kirobbant a vászonból, teljes bizonyosságát keltve annak, hogy nulla másodpercen belül a képembe csapódik. A hihetetlen színeket és formákat, a finom csillanásokat és árnyékokat, a hátul zajló cselekmény előterében a falevelek és fűszálak rezzenését olyan ámulattal, olyan értetlenkedve, olyan ártatlan egyszerűséggel néztem, mint...

...mint szüleim az első színes filmjüket,

...mint nagyszüleim az első hangos filmjüket,

...mint dédszüleim az első filmjüket egyáltalán,

...és mint ükszüleim önmagukat az első fényképen, amelyet hitetlen fejcsóválások közepette forgattak a kezükben.

Ezt mindenképpen meg akartam örökíteni a vasárnap esténkről – függetlenül az Avatartól mint filmtől.

Arról is van mondanivalóm, de az már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

Címkék: Emlék, Film, Kommunikáció

---