Unknown szerint:

A történet vicces, de azért pár dolgot szeretnék megjegyezni.

Egyrészt a második bekezdés első mondata fényében nem értem, mi szükség van még mindig arra, hogy egy terápiás módszer avagy terapeuta a freudi analízishez képest határozza meg önmagát, keresse a helyét a világban/piacon stb. (Kis kitérő piacilag: az analízis óradíja nem magasabb, mint más egyéni terápiáké, tehát maga az "elfoglaltság" nem jövedelmezőbb, legföljebb - az ülések gyakorisága miatt - kevesebb kliens szükséges ugyanahhoz a bevételhez. Szakmailag azt sem árt tudni, hogy egy teljes jogú analitikusnak egy adott pillanatban legalább négy kliense kell, hogy legyen. Tudtommal más módszerek ill. egyesületek ilyesmit nem írnak elő.) Más szavakkal, és előre bocs a brutalitásért: az Integratív Egyesület kongresszusán tényleg az analitikusok rugdosása okozza a legnagyobb örömet?

Másrészt az analitikusok jelentős része már jó ideje nem a freudi módszerrel dolgozik, és most nem a díványra gondolok. A standard analízisnek is egyre inkább a terápiás kapcsolat áll a középpontjában, noha a közös munka megnyilvánulásai (szabad asszociációk, értelmezések stb.) továbbra is a kliensre fókuszálnak. Az absztinencia előírásának fényében furcsa is lenne, ha a terapeutára fókuszálnának :D

Harmadrészt: vannak módszerbeli különbségek. A "bátor" analitikusnak 30 óra kell ahhoz, ami egy rogers-i terapeuta első kérdése lenne. Jó esetben viszont ez utóbbi sosem fogja megkérdezni, hogy mit álmodtam, és nem fog meséltetni arról, hogy milyen volt a kapcsolatom gyerekkoromban a szüleimmel. A legtöbb módszer egyáltalán nem foglalkozik a "szó előtti tartomány"-nyal, azaz a preverbális korral, amely egyébként az implicit memóriában tárolódik, és adott esetben mozgással előhívható. A mozgás- és táncterápián ill. a pszichodrámán kívül jelenleg nem tudok elismert terápiás módszerről, amely a mozgást mint terápiás eszközt jelentősebb mértékben alkalmazná. Így tehát ez a két módszer kiröhöghetné az összes többit, amiért csak ülnek és dumálnak (és utaznak stb.).

A "virágozzék ezer virág" elve alapján én azt tartom, minden módszernek megvan a maga helye, és az a jó, ha sokféléből lehet választani. Előbb-utóbb mindenki megtalálja a neki való módszert és terapeutát. A jungi terápiában pl. rögzített kontraindikáció a 100 alatti IQ, vagy mondjuk ágyban fekvő betegekkel elég nehéz mozgásterápiát csinálni. Épp ezért, meg úgy általában a mentálhigiénés kultúra emelése végett is, fontos lenne valamiféle kölcsönös elismerés, tisztelet az egyes módszerek, és azok művelői között. (Ahogy a pszichodráma kiképzőm mondta: "Azért az nem egy betegség, hogy valaki analitikus. De mi itt most drámát vezetni tanulunk.") Persze szabad nevetni más módszerek általunk vélt ügyefogyottságán, de jó (hát tulajdonképpen kötelező) tisztában lennünk azzal, hogy mitől is "sikít a lelkünk a gyönyörűségtől" egy-egy sztorin.

Értem én, hogy van némi személyes érintettséged (elfogultságod) az analízissel szemben, de ez szerintem nem az analízis problémája:)

 Krisztián szerint:

Először is sajnálom, hogy nem voltam ott.

Másodszor tényleg vicces és hihetetlen a történet amit írtál.
Én szakmabeli vagyok, de én is meglepődtem.
Ami egyébként ebből a tanulság lehet minden nem szakmabelinek, az az, hogy a pszichoterápia, és a pszichológiai tanácsadás az nem egyenlő a kötetlen beszélgetéssel, hanem kő kemény szabályok szerint zajlik. Ez kívülről persze nem feltétlenül látszik, de eközben a terapeuta, akármilyen irányzatot is képviseljen, számos szabályt és keretet be kell, hogy tartson.
Ezeket néha hihetetlenül nehéz betartani.
Pölö sokszor igen érdekes dolgot említenek a páciensek, amely nagyon érdekel, de a terápia szempontjából érdektelen. Ilyenkor erre nem szabad rákérdezni, hiszen az illető nem azért üldögél ott, hogy az én kíváncsiságomat kielégítse, így nem megengedhető egyéb irányú elkalandozás az én kíváncsiságom miatt.
Más szintű önkontroll az, amikor a megoldás nyilvánvaló a terapeuta számára, mégsem mondhatja ki, mert egyrészt az ellenállás miatt ezzel éppen az adott megoldás lehetőségét szüntetné meg.

Egyébként a hosszú analitikus kezelések ideje alapvetően lejárt.
Saját tapasztalatom szerint is a páciensek konkrét problémákkal érkeznek, arra keresnek megoldást.
Ha néhány hónap múlva nincs megoldás vagy javulás, akkor abbahagyják a folyamatot.
Sőt sok esetben akkor is ha csak elkezdődött a javulás, mert onnantól úgy érzik, hogy már önállóan is tudnak haladni. Amennyiben ez tényleg így van, akkor helye is van a terápia abbahagyásának és az "önállósodásnak".
Egyébként a terapeuták szemlélete is hasonlóképpen változott.
Magam sem tudok mit kezdeni terapeutaként azokkal a helyzetekkel, amikor már nem konkrét probléma van amiben változtatni szeretnénk, hanem csak olyan támogató jelleggel "jó lenne még tovább járni Önhöz".
A társadalom, a kultúra is változott, a gyors megoldásokat keresik az emberek, így inkább éppen az a probléma, hogy 2-3 alkalomtól várják a teljes változást. A másik fele pedig az, hogy a terapeutától várják a javulást, és nem akarnak érte tenni semmit sem.

Ezzel együtt biztosan van helye még hosszú pszichoanalízisnek.
Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy aki 10 éven keresztül heti 3-4-5 alkalommal jár pszichonalízisre, az mikor él, mikor van a párjával stb.

Mindezzel együtt azt gondolom, hogy a pszichoanalitikus gondolkozásnak, szemléletnek nagyon is helye van a terápiában, még ha ez nem is 10 éves analíziseket jelent.
Valóban, ahogy az előző kommentelő is jelezte, a pszichoanalízis már sok éve nem a freudi analízist jelenti, hanem sokban mást.

 Balázs szerint:

Krisztián: A félreértések elkerülése végett, én nem az analitikusan orientált terápiának mentem neki. Még csak nem is a pszichoanalízisnek "mentem neki" -- mivel szerintem egyáltalán nem mentem neki, csupán továbbadtam egy történetet.

A kerettartást én is nagyon fontosnak tartom, mind a kliens, mind a terapeuta érdekében. Csak hát itt (is) felmerül az a kérdés, ami a Jézus korabeli zsidóságnál felmerült: vajon az ember van a szombatért, vagy a szombat van az emberért? És hát van olyan, hogy valaki a saját játékszabályai integritását többre tartja, mint a játékban részt vevő embert. Erről a jelenségről szólt általánosan a posztom, jóllehet kétségtelen, hogy e jelenség illusztrálására valóban az analízist hoztam fel.

Az elfogultság vádja teljesen jogos (túl azon, hogy elméletileg mit gondolok a kérdésről és mit nem). Valószínűleg kevésbé lennék elfogult, ha 1992-93-ban, amikor négy hónapig klasszikus díványos analízisben volt részem, az analitikusom nem csinálta volna azt, hogy miközben gyönyörűen tartotta a kereteket, a milliónyi cry for help-em dacára simán benézte, hogy szuicid krízisben vagyok. Az első tényleges kísérletem, csak készületlenül érte, meglepte, megdöbbentette. A másodikra való szándékomat konkrétan bejelentettem neki az óra elején, azzal, hogy ma este meg fogom tenni. Szegény vergődött, mint egy csapdába esett kismadár, hogy jajistenem, jajistenem, micsinájjakmagával, micsinájjakmagával -- de az 50 perc nem volt elég neki arra, hogy konkrétan megállítson, és az 50 perc után elengedett azzal, hogy kétségbeesetten szavamat vette, hogy este 7-ew visszamegyek hozzá. Aznap este volt a második szuicid kísérletem, utána jött a négy és fél hónap bentfekvés a pszichiátrián.

A hölggyel azóta nem találkoztam, csak azt tudom, hogy amikor apám este nem talált, és nála is keresett, hogy tud-e rólam valamit, hímezve-hámozva hajlandó volt átlépni a kereteken, és elmondani, hogy hogyan jöttem el tőle. És ismét teljesen meg volt lepve és kétségbe volt esve, hogy az isiben tanult technika (az ideiglenes védelmi szerződés) csődöt mondott, és hogy úristen, mégis megcsináltam.

Bár lehet, hogy a kétségbeesése annak is szólt, hogy esetleg apám meg találja fojtani puszta kézzel.

Igen: kétségkívül elfogult vagyok azzal, amikor a módszer fontosabbá válik az embernél.

Ugyanakkor, ismétlem: az analitikus orientációval semmi bajom, sőt.

 Unknown szerint:

Milyen látványosan próbálod negligálni a kommentjeimet, ez szórakoztató:) Lehet, hogy egyszerűbb volna, ha letiltanál erről a lehetőségről :D Vagy utólag törölnéd a kommentjeimet. Ja, de nem, az nem fér bele a játékszabályaidba... Ejnye, hát mi legyen?... Én meg itt húzgálom az oroszlán bajszát... Ja, az oroszlán nem is te vagy, te legföljebb atipikus oroszlán lehetsz :D :P
Ádám

 Balázs szerint:

Nem tudok kommentelőket letiltani, fogalmam sincs, hogy kell. És nem is egyezik az elveimmel. Amint a moderálás sem, amíg nem spam és nem flood. Ezen az elvemen nem áll szándékomban változtatni.

 Eszter szerint:

A történet jópofán figurázza ki a kerettartás problémáit. Én nagyon szeretem a pszichológusos vicceket és sztorikat. Nekem a kedvencem, amikor a pszichológust mindennap leköpi a liftben a szomszédja, és mikor a döbbent házmester egy fél év múlva megkérdi, miért tűri az attrocitást, a pszichológus azt feleli "Kérem, ez az ő problémája, nem az enyém!"

De ha az eredeti sztoriban nem a poént nézzük csak, hanem a valódi terápiás eseményt, akkor érdemes megkérdezni, hogy a kuncsaft vajon miért nem szólalt meg 30 órán át? A terapeutáról ui. tudni véljük (keretek, szakmai szabályok, a helyzet kontrollálásának igénye), és a páciens/kliens? Mi volt ez, ellenállás? A terapeuta provokációja? A keretek kontrollálására/átírására való törekvés? Játszmára hívás? Vagy mi? Vagy tényleg annyira szomorú volt, hogy ha akart volna, akkor sem tudott volna megszólalni? Vagy jólesett neki, hogy talált kereteket a békés sírásra?

(Okos) viccként nem érdemes magyarázni, de ha a sztorit terápia-béli valódi történetnek tekintjük (minthogy úgy látom, az), akkor nagyon sok az érdekes és érvényes kérdés, bármi legyen is az ember pszichológus szakmai preferenciája.

 Balázs szerint:

Amennyire ki tudtam hámozni a (per tangentem előadott) történetből, a sztori vége az lett, hogy erre a kérdésre viharsebesen kialakult a raport (tíz év után szép teljesítmény), és valódi, pozitív változás történt a kliens életében. Többet nem tudok a dologról.

 Eszter szerint:

Ha nincs több info, akkor én inkább egy olyasféle viccnek tekintem, mint a lifteset, vagyis meglehetősen jó viccnek, de nem terápia-történetnek.

Biztos, hogy időnként át kell lépni a kereteket (mármint a terápiásakat, illetve a terápiásakat IS), de nagyon nyomós ok kell rá. Velem már történt, hogy megtettem és nagyon megbántam (szakmai hibaként ismertem fel, és azóta másoknak tanulságul tanítom, hogy ezt így ne), és volt olyan is, mikor megtettem, és nem bántam meg (szakmailag nagyon is jogosnak és üdvözítőnek tartottam, és azóta is tanítom, hogy így pl. lehet).

Érdekes, olyan még nem volt, hogy nem sértettem terápiás keretet és megbántam volna...

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez nem véletlen, mert hogy a keretek tán többnyire inkább jók (védelmezők), és meg-nem-sértésük kevesebb kockázattal jár, mint megsértésük. De talán csak nem láttam még eleget.

Abban viszont elég biztos vagyok, hogy mindenkinek olyan keretet kell választania, amely keretek jobban védik, mint amennyire korlátozzák, amelyek között hitelesen tud működni, és nem érez (túl gyakran) kísértést a keretsértésre, és így nem bánja meg (túl gyakran), ha nem sérti meg azokat.

Szerintem pl. ha az ember gyakran játszik a gondolattal, hogy megcsalná a férjét, akkor az adott házasság mint hiteles keret kérdőjeleződik meg. Ha nehéz a hűség...arra érdemes odafigyelni.

 Balázs szerint:

"Érdekes, olyan még nem volt, hogy nem sértettem terápiás keretet és megbántam volna..."

Kácsándi nagyon kongruensen adott elő egy olyan történetet, amelyben megsértette a keretet, és utólag is úgy gondolja, hogy nem volt más vállalható választása, azaz megbánta volna, ha ott és akkor ragaszkodik a kerethez.

 Jgy szerint:

Mattia: Nem akarok sem Balázs helyett, sem a helyében gondolkozni, sem válaszolni. A magam fejével azt gondolom, hogy ha egy kommenttel - az adott szituációban - nincs mit kezdeni, az még nem jelenti a komment negligálását. Sőt, esetleg egy tök neutrális (ezért meglehetősen híg) "Aha" vagy egy gunyorosan ható "Biztos így van, ha te mondod" rosszabb lehet a hallgatásnál.
Hogy az adott szituációban miért nincs mit kezdeni egy kommenttel, ennek (példával élve) oka lehet, hogy a bejegyzésben a blogger arra panaszkodik, hogy kukacos almába harapott. Ha a kommentelő nem növényvédő szert ajánl, hanem a körteevést javasolja, akkor...

 Eszter szerint:

Jaja, ebben nincs is ellenvetésem, egyebek mellett ezt is mondtam (az előző kommentben): "volt olyan is, mikor megtettem (ti. akeretsértést), és nem bántam meg (szakmailag nagyon is jogosnak és üdvözítőnek tartottam, és azóta is tanítom, hogy így pl. lehet)"

Csak eljátszottam a gondolattal, hogy a leheteséges verzió (előfordult/nem X megbántam/nem bántam meg) közül melyik fordult velem elő, és az milyen volt.

 Eszter szerint:

Persze amit írtam, Balázs kommentjéhez fűztem hozzá. És ezzel sajnálatosan ignoráltam Jgy ignorálásról szóló bejegyzését, bocs, ez nem volt szándékos.

 Névtelen szerint:

Balázs, bocsánat, hogy ide írom be és talán offolok, de szinte sokkot kaptam az alábbi írástól... Ez lenne a szép, új jövő? Mert az alábbiak alapján már egy normális, életszerű filmet sem lehet majd levetíteni... Jön a házasság és család-propaganda? Félelmetes...! Én már nagy izgalommal várom, hogy nézhessem a többgyerekes családos filmsorozatokat. Rosszabb lesz ez mint a Ratkó-korszak?... Üdv.: Seagull

Vége a rombolásnak, törvényi védelmet kaphatnak a családok
http://www.mno.hu/portal/710317

 Krisztián szerint:

Mindenek előtt Balázs azt hiszem, hogy nem az én írásomra reagáltál "Krisztián: " kezdettel, hanem Mattia írására. Nem gond, csak feltűnt, hogy én nem jeleztem, hogy úgy látom, hogy elfogult lennél :-)

De nem ezért írok.

Kíváncsi lennék valamire:
Látom, hogy nagy erőkkel képződsz pszichológiai, illetve leginkább terápiás vonalon.
Arra lennék kíváncsi, hogy a szuicid szituációban, amiről azt írtad, hogy egy klasszikus cry for help helyzet volt, akkor mi lett volna a megfelelő lépés a pszichológustól szerinted?
Úgy értem, hogy mivel segíthetett volna Neked?

Egyrészt ott akkor abban a helyzetben mire vágytál, hogy mi történik, illetve így a távolból, terápiás elméleti és gyakorlati háttérrel mit tennél ugyanebben a helyzetben a másik oldalról?

Mind emberileg mind szakmailag kíváncsi vagyok a gondolataidra ezzel kapcsolatosan.

 Balázs szerint:

Az első megjegyzésre: valószínűleg részint igazad van, és bocs a konfúzióért.

Ami a kérdéseidet illeti. Egyrészt én ott és akkor valóban azt éltem meg, hogy meghalni akarok, és engem ne mentsen meg senki. Úgyhogy paradox helyzet volt: e szükségletem kielégítését segíteni semmilyen szakmai norma alapján nem lehetett volna. Természetesen csapdahelyzetbe állítottam az analaitikusomat, egy "Ments meg, ha tudsz" jellegű játszmával, amibe ő szépen bele is gyalogolt.

Hogy mi lett volna ott és akkor a helyénvaló megoldás, azt nem tudom -- szerintem akkor már nem volt jó lépése. De a történet nem is ott kezdődött, hanem korábban. És e ponton tudnék átváltani abba, hogy én mit csinálnék hasonló helyzetben.

Azt hiszem, a kulcsszó a védelmi szerződés. Ha olyan ember kérné, hogy dolgozzunk együtt, akinél gyanítható, hogy fennáll a szuicidium veszélye, a munka elkezdésének feltételéül szabnám, hogy nem fog mindaddig, amíg tart a munkánk, nem fog öngyilkossági kísérletet elkövetni, és ez esetben a szerződést (vagy annak legalábbis ezt a pontját) írásban is rögzíteném.

Ugyancsak a szerződés része lenne ilyenkor két másik dolog: egy kontaktszemély megadása elérhetőséggel, ill. annak kikötése, hogy a szuicidiummal való közvetlen fenyegetés esetén (erre vonatkozólag) mentesülök a titoktartási kötelezettség alól. Tehát értésére adnám a (leendő) kliensnek, hogy nem játszunk zsarolósdit, és ha ilyen helyzet adódna, akkor jogomban áll mind a mentőket, mind a rendőrséget értesíteni, névvel, személyleírással, bárhogy.

Továbbá elképzelhető, hogy ilyen esetben szorgalmaznám a heteroanamnézist is -- ami az én történetemben konkrétan meg is valósult, még mielőtt elkezdtük volna a munkát...

Ezek azok a preventív lépések, amelyekről úgy gondolom, hogy az egyébként empatikus, kongruens és elfogadó terápiás klímában meg lehet lépni, és éppen hogy nem ásná alá a raportot, hanem elmélyíthetné, miután egyértelmű, hogy a kliens érdekében történik mindez.

Ezt a szerződést akkor nem lehet csak megkötni, ha a kliens olyan tudatködös állapotban van, hogy nem tud felelősséget vállani a szavaiért és tetteiért. Ebben az esetben viszont értelemszerűen szó sem lehet arról, hogy én dolgozzam vele, mert ez messze meghaladja az én kompetenciámat.

Mindez arra vonatkozott, amikor vannak előjelek. (Nálam voltak: úgy gondolom, hogy egy pár héttel korábbi kísérlet meglehetősen kimeríti az előjel fogalmát).

Ha nincs előjel, hanem egy olyan kliensem fenyít be teljesen váratlanul az aznap estére tervezett szuicid szándékával, akivel korábban teljesen jól működő kapcsolat volt, és hasonlóra számítani sem lehetett -- hát, igazság szerint erre nics konkrét forgatókönyvem, hogy mit csinálnék, s mivel e fiktív helyzet ipso facto egyedi, nem is lehetséges rá pontos forgatókönyvet írni. Ha tényleg egyértelműen éles lenne a helyzet, akkor valószínűleg meglépném a fent taglalt védelmi lépéseket, végső soron (ha nyilvánvalóan nem működik együtt) a mentők és a rendőrség értesítésével, mert az élet védelmét minden egyéb szakmai etikai előírásnál előbbre valónak tartom.

Hát, valami ilyesmi. Mi a véleményed? Mi a te megoldásod?

 Krisztián szerint:

Köszönöm a részletes választ!
Látom átgondolt részedről ez a téma és ez a szituáció.

Jogos a kérdés, hogy én mit tennék.
Egyrészt én konkrétan megjelölt témákban fogadok pácienseket (most ezt nem említem, hogy legalább az anonimitás illúziója megmaradjon számomra, nem feléd, hanem egyébként), tehát depresszióval vagy szuicid gondolatokkal alapvetően nem fogadok senki, hanem továbbirányítom már a kapcsolatfelvétel során más szakemberhez.

Persze ezzel együtt menet közben is előfordulhat bármikor lehet ilyen eset.
Erre nincs előre kész forgatókönyvem.
Ha kellően megalapozott a kapcsolat, akkor az emberek egy részénél el tudom képzelni, hogy provokatívan visszakérdezek, hogy mi a célja annak, hogy ma idejött? Ezzel arra késztetném, hogy találjon valami számára is hihető indokot arra, hogy van más célja is az öngyilkosságon kívül. Persze ezt nem lehet mindenkivel és minden helyzetben megtenni.

Nyilván minden helyzet más, alapvetően azt gondolom, hogy ilyen helyzetben fontos a megértés és az elfogadás.
Mindenképpen adnék valami intenzív házi feladatot, ami más irányba viszi a gondolatait.

De ezek csak ötletek, ez tényleg nagyon az adott helyzettől függ, a másik ember személyétől, az addigi folyamattól.
Azt gondolom, hogy ha van terápiás előtörténet, akkor könnyebb látni, hogy mivel lehet segíteni az adott személynek.

Mindezzel együtt azt gondolom, hogy tovább irányítanám amint van annyira stabil, hogy egy másik szakemberrel el tudja kezdeni a munkát.
Mert a depresszióhoz nem értek, és így nem kezdenék bele ezzel foglalkozni, csak ameddig ez szükséges, hiszen ha velem alakult ki személyes kapcsolat és bizalom, akkor egy krízis helyzetben nem küldhetem máshoz, de annak elmúltával viszont igen.

Egyébként érdemes odafigyelni, hogy kéznél legyen ajánlható pszichiáter ilyenkor. Nem vagyok egy gyógyszerpárti, nagyon nem, de bizonyos esetben sokat segíthet egy ilyen időszakot túlélni a megfelelő gyógyszer, amely a terápiát is lehetővé teheti, és így megteremti a letehetőséget a gyógyszer elhagyásához.

 Balázs szerint:

Köszönöm a te verziódat!
Pszichiáter- és gyógyszertémában egyetértünk. :)