Egy barátomnak említettem, hogy Agatha Christie egy bizonyos könyve benne van nálam az AC Top 10-ben. Ő ezek után teljesen jogosan visszakérdezett: hogy néz ki nálam ez a topten? Zavarba jöttem, mert valójában soha nem állítottam még össze. De egyben tetszett is a feladat, úgyhogy íme a lista (update: a könyvek megjelenési sorrendje szerint), kis – spoiler-mentes – megjegyzésekkel. (Az illusztrációul szolgáló képek lehetőleg azon kiadások borítóit ábrázolják, amelyikben én magam olvastam az adott könyvet.)

	Az Ackroyd-gyilkosság Emlékszem, amikor a végén kiderült, aminek ki kell derülni, hosszú percekig csak hápogni tudtam magamban. Emocionális csúcsélményeim egyike, nem csak krimi-kategóriában. A belőle készült David Suchet-filmet nem szerettem: beleraktak a végére egy olyan akciójelenetet, amitől tizenkettő egy tucat lett belőle. A döbbenetes hatásból mindenesetre semmi nem maradt meg. A könyvhöz kapcsolódó érdekesség, hogy szinte a műfaj – a kitalálós krimi, a whodunit – prototípusává nőtte ki magát: hatalmas vitákat váltott ki annak idején; a műfaj barátai és ellenségei egyaránt szívesen példálóznak vele.
	Gyilkosság az Orient expresszen A szerző egyik leghíresebb könyve. Kicsit tán túl van írva, kicsit inkább sportteljesítmény, mint klasszikus értelemben vett krimi, mégis bravúros történet. A Sidney Lumet rendezte filmadaptációról tudom, hogy valóságos sztárparádé; sajnos olyan régen láttam, amikor ezt még nem tudtam értékelni.
	Miért nem szóltak Evansnak? A könyvből készült filmet ma este adja az M1, a Miss Marple-történetek egyikeként. Ami vérlázító, tekintve, hogy a regényben nincs se Miss Marple, se Poirot. Két rokonszenves fiatal bénázza végig a történetet, és deríti ki végül sok egyéb mellett azt is, hogy az első oldalakon az ismeretlen, haldokló férfi miért tette fel – utolsó lélegzetével – egy vadidegennek a könyv címében szereplő kérdést. Alaposan megbonyolított, de nagyon szerethető mese.
	Az ABC-gyilkosságok Izgalmasan, sok humorral megírt könyv, mellesleg az átverés netovábbja. A könyvben Poirot a fénykorát éli, és valósággal brillírozik. Érdekessége, hogy egy epizódban arról cseveg barátjával, Hastings kapitánnyal, hogy milyen lenne egy igazi zaftos, „ideális gyilkosság”. A fantáziátlan Hastings teljesen sablonos ponyvaötletekkel áll elő (az áldozat gyönyörű nő, a helyszín egy könyvtárszoba, titokzatos szereplők stb.), Poirot azonban más véleményen van, és felvázol egy olyan cselekményt, aminek a kinyomozása nem nyomok fölötti, lógó nyelvű loholás lenne, hanem valódi agymunka. És mit ad isten (avagy Agatha Christie), néhány hónap múlva Poirot megkapja a vágyott gyilkosságot – lásd lejjebb.
	Gyilkosság Mezopotámiában Tudom, hogy vannak, akik nem a legjobbak között tartják számon, de szerettem, már csak azért is, mert mint oly sok Poirot-regényben, itt is az áldozat jelleme áll a történet középpontjában, és adja meg a kulcsot a megfejtéshez, és segít eligazodni a valódi és hamis bűnjelek sokasága között. A gyilkosságra egy ásatáson, egy régészeti munkacsoporton belül kerül sor. Agatha sokat merített saját élményeiből, tekintve, hogy második férje, Sir Max Mallowan (akivel élete nagyobb részét élte le) régész volt, és Agatha nem egy útjára elkísérte őt. Agatha Christie egyik leghíresebb bon mot-ja szerint egy régésznél ideálisabb férjet elképzelni sem lehet, mert minél idősebb lesz a feleség, annál jobban értékeli őt. E mondat méltán híres ugyan – apró probléma, hogy nem eredeti. Agatha soha nem mondott ilyesmit, sőt kikérte magának, hogy ilyet adjanak a szájába.
	Nyílt kártyákkal Poirot fent említett „álomgyilkossága”. Semmi látványosság, semmi nagy akció: négyen bridzseznek vacsora után, a házigazda a sarokban szunyókál, és a játék végeztével veszik észre, hogy melléből egy impozáns tőr áll ki. A szobába senki nem jött be: csak a négy kártyajátékos egyike követhette el a gyilkosságot. Nyom (hajszál, hamu, ujjlenyomat stb.) egy szál se, legfeljebb a gyanúsítottak múltja, valamint a bridzsezés során vezetett eredménylapok. Az olvasó legalább 25%-os biztonsággal tippelheti meg, ki a gyilkos. A végén a lebuktatás némiképp Columbót idézi (bár ez a megjegyzés enyhén szólva anakronisztikus). A filmbe sajnos beleszőttek egy melegvonalat, amire a világon semmi szükség nem volt.
	Halál a Níluson Jól szerkesztett krimi; a műfaj azon alváltozata, amelyben a gyilkos szerethető. A csavar talán egy kicsit túlzó, de ha abból indulunk ki, ami Keszthelyi Tibor A detektívtörténet anatómiája című elemzésének konklúziója, hogy műfaját tekintve a krimi alapvetően nem regény, hanem mese, akkor semmi kivetnivalót nem találunk benne. A könyv a „mindig a legvalószínűtlenebb ember a gyilkos” közhely egyik bravúros példája.
	Tíz kicsi néger Az Orient expresszhez hasonló mutatvány; az ott írt megjegyzések erre is érvényesek. A könyven tíz ember hal meg egy külvilágtól elzárt szigeten. Nyilvánvaló, hogy a gyilkos a tíz áldozat egyike – ugyanakkor mindegyik gyilkosságról egyértelmű, hogy nem öngyilkosság. Ki hát a gyilkos, és ki az, aki őt megölte? – Ha jól emlékszem, életem második Christie-könyve volt; annak apropóján olvastam el nyolcadikos koromban, hogy egy eggyel alattam járó fiú (azóta pszichológus) Tíz kicsi napló címmel háromrészes paródiát írt a könyvről a Deák-Diákban. Ebben a tíz áldozat az iskola kilenc tanára és egy takarítónője volt; valamennyi álnéven, de azért jól felismerhetően. A gyilkos természetesen a gyerekek által hőn utált takarítónő volt.
	Nyaraló gyilkosok Az ABC-gyilkosságokhoz hasonló kaliberű átejtés, ahol a megfejtés – miként a Gyilkosság Mezopotámiában esetében is – az áldozat jellemében rejlik. Az alapötlet nagyon egyszerű; nem tudom, hogy így történt-e, de szinte látom magam előtt a szituációt, amely Agathának az ötletet adhatta. Ebben az általam elképzelt jelenetben persze nem gyilkosság történik, hanem egy szabadkozó „Jaj, elnézést!” hangzik el – de innentől kezdve már csak technika kérdése az egész.
	N vagy M Tudomásom szerint az egyetlen olyan Christie-könyv, amelyet egyik köztársasági elnökünk fordított magyarra (nem Schmitt Pál). Poirot és Miss Marple helyett egy nagyon szeretnivaló – és korábbi könyvekből már ismert – házaspár, Tommy és Tuppence nyomoznak benne. A színhely egy vidéki szálloda Angliában, az időpont 1940. A nyomozás célja nem egy gyilkos kézre kerítése, hanem egy náci kém lebuktatása, akiről semmit nem lehet tudni, csak annyit, hogy – vendégként vagy személyzetként – a szálló lakója. Agatha, aki egy világháborúval korábban önkéntes nővérként dolgozott, most e könyvvel vette ki részét a honvédelemből. A regény egyik érdekessége, hogy a rejtély kulcsa egy bibliai jelenetben található.
	Öt kismalac Az ötletet tekintve ez is bravúr, noha az életműben nem egyedülálló: Poirot hideg nyomon kénytelen elindulni, tekintve, hogy a felderítendő gyilkosságot tizenhat esztendővel korábban követték el. A Nyílt kártyákkal című krimihez hasonlóan ez sem akciódús történet, és itt is korlátozott a gyanúsítottak köre: Poirot öt emberrel beszélget arról, és arra kéri őket, emlékezzenek vissza arra, mi történt több mint másfél évtizeddel ezelőtt, egy bizonyos napon. A megoldáshoz ismét a lélekbúvárkodás vezet el. A könyv egyik fontos mondata a feleség szemrehányó kifakadása az őt rendre megcsaló férjhez: „Te meg a nőid!” Kulccsá akkor lesz, amikor fény derül e szavak valódi értelmére. E mondat továbbgondolása nagy segítséget jelentett számomra annak megértésében, hogy mi is egy párkapcsolat lényege – és mi nem.
	A vád tanúja Ez egy novelláskötet címe is, de én most csak a címadó novellát emelem ki. Érdekessége, hogy maga Agatha alkalmazta színpadra, és az ebből készült, Marlene Dietrich főszereplésével forgatott filmet 6 Oscar-díjra és 5 Golden Globe-ra jelölték (ebből végül egy Golden Globe-ot kapott meg) – és amikor láttam, kifejezetten csalódott voltam. Magát a darabot is láttam színpadon, és noha nagy élmény volt, hogy Szabó Gyulát élőben láthattam játszani, a darab ugyanúgy nem tetszett, mint a film. Alapvetően semmi baj nincs vele – csak épp a novella zseniális egyszerűsége után rémesen bosszantó volt számomra a végére – szerintem teljesen fölöslegesen – beleszőtt „drámai fordulat”. Pedig emlékszem, amikor olvastam, a történet csattanója hasonló hatással volt rám, mint Az Ackroyd-gyilkosság megoldása.
	Gyilkosság meghirdetve Szerintem a legjobb Christie-krimik egyike. A történet egy angliai faluban játszódik a II. világháború után, és a könyvtől, az izgalmas cselekményen túlmenően, kiváló jellem- és kapcsolatábrázolásokat is kapunk. Az alapötlet – hasonlóan Agatha több alapötletéhez – teljesen agyament: a helyi lapban megjelenik egy hír, hogy a falu egyik házában ekkor és ekkor „gyilkosság lesz elkövetve”. A pletykaéhes helyiek oda is gyűlnek, és történetesen tényleg gyilkosság történik. Azt olvastam, hogy e könyv elkészítéséhez Agatha – szokása ellenére – a gyakorlatban tesztelte ötletét. Felbérelt két fiatalembert, belevitte őket egy bizonyos szituációba, hogy meggyőződjön arról, elképzelése helytálló-e: az adott körülmények között tényleg létrejön-e az az illúzió, amit ő megírni száncékozott. Létrejött: a fiatalembereknek fogalmuk sem volt, hogy a kísérletnek mi is a valós célja. E tekintetben tehát Agatha pontosan úgy járt el, ahogy a szociálpszichológusok szoktak, amikor orruknál fogva vezetik a kísérleti alanyokat.
	Egy marék rozs A cím, mint Agatha oly sok könyvében, egy mindenki által jól ismert angol gyerekversikéből való, de Miss Marple-re van szükség ahhoz, hogy fölismerje a vers és a gyors egymásutánban elkövetett három gyilkosság összefüggéseit. A könyv utolsó három mondata szerintem önmagában is remekmű, én legalábbis nagyon szeretem. Nyugodtan idézhetem, mert nem derül ki belőle, ki a tettes: Könny szökött Miss Marple szemébe. A szánalom haragnak adta át helyét – harag égett szívében a könyörtelen gyilkos iránt. Azután háttérbe szorult ez az érzelem is, és az idős hölgy lelkét diadalmámor fogta el – olyasfajta diadal, amit a szakember érez, akinek egy állkapocs-töredékből meg egypár fogból sikerült rekonstruálnia egy réges-régen kihalt ősállatot.
	Függöny: Poirot utolsó esete E könyvét Agatha Christie posztumusznak szánta, de legalábbis az asztalfióknak. Mivel élete során volt már alkotói válságban, a negyvenes évek elején, amikor épp jól ment neki az írás, írt két „tartalék könyvet” arra az esetre, ha valami megint közbejönne, és épp nem tudná teljesíteni a kiadói és olvasói várakozásokat: egy Miss Marple-t (a Szunnyadó gyilkosság valóban posztumusz jelent meg), és a Függönyt. Ez végül még életében, 1975-ben megjelent, igaz, csak néhány hónappal Christie halála előtt. A szerző itt, miként Conan Doyle is, elteszi láb alól a mesterdetektívet, aki ekkorra már meglehetősen élemedett korú kellett legyen, tekintve, hogy első, 1920-as felbukkanásakor is jócskán benne volt a nyugdíjas korban. A világsajtó őszintén meggyászolta Poirot-t; egy olasz lapban e címmel jelent meg a gyászhír: Egy 86 éves asszony meggyilkolt egy 120 éves férfit. (Hadnagy Róbert és Molnár Gabriella Agatha Christie krimikalauz című könyvében e címet így kommentálják: Az írónő 1975-ben még „csak” nyolcvanöt éves volt. Poirot ellenben – tegyük föl, hogy 1904-ben, nyugdíjazásakor hatvanöt éves volt – akár százharminchat is lehetett. Hogy Poirot meghal a Függönyben, az nem számít spoilernek. Még az sem, ha azt mondom: a könyv igazi lélektani krimi. Ennél többet azonban nem szeretnék elárulni róla, mert nem akarom elvenni az autonóm érzések örömét attól, aki még csak most tervezi elolvasni.

Hát igen: ez a Top 10 valójában Top 15-re sikeredett. Sokat vacilláltam, de egyiket se tudtam kihúzni a listából. Mindegyiket jó szívvel ajánlom annak, aki tartalmas szórakozásra vágyik.

Címkék: Emlék, Film, Könyv

---