Stephen Hawking új könyvéről számol be blogjában Pacsker. Idézi egyrészt a BBC News könyvismertetőjét:

Stephen Hawking professzor szerint nincs helye Istennek az univerzum keletkezésének elméleteiben. A brit fizikus eddig nem tartotta teljesen összeegyeztethetetlennek a tudománnyal egy teremtő létezését, de a héten, szeptember 9-én megjelenő The Grand Design című könyvében azonban kimondja, hogy az ősrobbanás a fizika törvényeinek elkerülhetetlen következménye. (...) „A gravitáció törvénye miatt az univerzum képes megteremteni, és meg is teremette önmagát a semmiből. Ez a spontán teremtés az oka, hogy a semmi helyett van itt valami, amiért az univerzum létezik, amiért mi létezünk. Nem szükséges Istent belekeverni a világegyetem működésébe.”

Ő maga pedig ehhez a következő megjegyzést fűzi:

A tudomány (...) sorra elvette az összes hülyeséget, ami a vallás alapja volt, és most elvenné az utolsót is: az Egy Végtelen és Mindenek Felett Álló Istenbe vetett hitet. (...) Ezzel a vallások sorsa megpecsételődött, már csak pár kognitív disszonanciás városi vagy gyengén oktatott vidéki hisz Istenben.

E blogbejegyzéshez írtam pár gondolatot kommentként, de Pacsker technikai okokból nem kapta meg, azóta meg már van egy csomó új posztja, tehát bármit írnék is oda, elsüllyedne. Ezért a reflexiómat célszerűnek tartom én magam közzétenni. Alább a kommentem szerkesztett változata olvasható, kis kiegészítéssel.

Az a megállapítás, hogy Hawking bejelentése gyakorlatilag a vallás végét jelenti, véleményem szerint három tényező miatt áll gyönge lábakon.

1.) A legelemibb az, hogy a „nem szükséges belekeverni” állítás nem ekvivalens a „nem lehet belekeverni” állítással.

Formálisan: az (1) Ha 'nem A', akkor lehet, hogy 'B' állítás igazságából nem következik a (2) Ha 'B', akkor 'nem A' igazsága.

2.) Az előzővel részint összefüggésben: a reflexióra képes istenhívők vonatkoztatási rendszerében Istennek közelítőleg sem az a definíciója, hogy „ tapasztalt tények (általunk) nem magyarázható meta-szintű magyarázata” Ebből kifolyólag az e definíció szerinti Isten elleni érvelés (vagyis annak felmutatása, hogy a világ minden jelensége tudományosan magyarázható) számukra irreleváns.

Formális(abb)an: Ha Józsi elképzelése/tudomása szerint Lajos azt állítja, hogy 'A', és ezen felbuzdulva bebizonyítja, hogy 'nem A', akkor az Lajos számára csak akkor releváns, ha ő valóban azt állítja, hogy 'A'. Ha ellenben Lajos azt állítja, hogy 'B', és csupán Józsi hallja ki ebből (különböző okok eredőjeként) tévesen azt, hogy „Lajos azt állítja, hogy 'A'”, akkor Józsinak a 'nem A' melletti érvei Lajos számára érdektelenek. És ha Józsi azt gondolja, hogy ő megcáfolta Lajos állítását, akkor egész egyszerűen téved. Megcáfolt ugyan valamit – de nem azt.

3.) Föltéve (de meg nem engedve), hogy valaminek a nemlétezése bizonyítható (ami persze logikailag kizárt), továbbá föltéve, hogy ily módon Isten nemlétezése fehéren-feketén kimutatható, akkor amennyiben ebből levonjuk azt a következtetést, hogy „ezzel tehát az emberek számára az Isten-kérdés egyszer s mindenkorra eldőlt”, akkor az érvelésünk nem logikus.

Az érvelésünk akkor és csak akkor (!) lenne logikus, ha feltételezzük azt, hogy az emberek teljesen, vagy legalábbis jelentős részben racionális lények. A fenti érvelésnek ugyanis burkoltan ez az egyik premisszája.

Csakhogy e premissza nyilvánvalóan hamis. Hamis volta tudományosan igazolt tény. Nyilván egy csomó dolog sokkal egyszerűbb lenne, ha nekünk, embereknek a racionalitás volna döntéshozásunk primer segítője – de nem az. Erről ábrándozni, erre bazírozni ugyanolyan tudománytalan naivitás, mint az örökmozgó szerkesztésén töprengeni.

Lehet erre azt mondani, hogy „az irracionális emberek buták, és nem kell velük foglalkozni”. Csakhogy ez esetben közel 7 milliárd emberről van szó.

Ugyanaz a helyzet itt is, mint a marxizmussal. Önmagában véve az is csodaszép rendszer, ami íróasztal mellett kidolgozva tökéletes. Egyetlen dologgal felejtett csak el számolni (azzal, amivel a fenti érvelés is), és emiatt bizonyult a valóságban megvalósíthatatlannak: az emberi természettel. Ami sajnos pontosan olyan, amilyen – nem pedig olyan, amilyen „ideális lenne”.

Ha valaki úgy gondolja, hogy a (bármely) vallásnak a különböző kérdésekre kínálta válaszai konkrétan nem igazak, és zavarja őt, hogy valaki más ezeket a válaszokat elfogadja, mi több, szeretné, ha az illető elkezdene apránként más válaszokat elfogadni, akkor szám szerint két dolgot tehet. Egyet, ami bizonyosan nem hatékony, és egyet, ami esetleg hatékony.

A bizonyosan nem hatékony módszer a következő: el kell kezdeni nagy hangon fikázni a vallásosokat. A Gyaloggalopp nevezetes mondatának mintájára: „Hülye vallásosok! Vallásos hülyék!” – Sokan próbálkoznak ezzel évszázadok óta, így sok évszázadnyi bizonyíték van arra, hogy e módszer hatásfoka zéró. Túl azon, hogy az ily módon kommunikáló valláskritikus a saját egóját fényesre nyalhatja közben, semmi eredményre nem vezet a kitűzött célt illetően.

Az esetleg hatékony módszer az lehet, hogy az illető elmélyed a vallásfenomenológiában, a kulturális antropológiában, de elsősorban is a valláspszichológiában. Az adekvát kérdés ugyanis nem az, hogy „Igazak-e a vallás nyújtotta válaszok?”. Emberi szinten teljesen érdektelen, hogy igazak-e. (Valamelyik idézetes könyvben olvastam annak idején: „Ha az emberek választhatnak az igazság és egy sonkás szendvics között, a sonkás szendvicset fogják választani.”)

Az adekvát kérdés ez: „Mit ad az embereknek a vallás? Milyen szükségletüket elégíti ki?” – Az emberek szükségletei az objektív valóság részét képezik. Eltekinteni tőlük az emberekkel folytatott kommunikációban olyan, mint eltekinteni a gravitáció tényétől repülőgép-tervezés közben. Mindkét eset hasonló sikerekkel kecsegtet.

Ez a kérdés tehát nem a másik erőszakos megváltoztatására irányul, hanem a megértésére. Ez az empátia, a közös nyelv megtalálására tett kísérlet. Ami egyébként teljesen logikus választás: elvégre ha te azt szeretnéd, hogy én elfogadjam a te válaszodat a sajátom helyett, akkor ennek elemi feltétele, hogy azt azon a nyelven terjeszd elém, amit én magam beszélek.

Amint mondtam: a másik megértésére tett kísérlet esetleg hatékony módszer a másik véleményének megváltoztatására. Garancia nincs rá. Ha ellenben ketten úgy „beszélgetnek”, hogy valójában különböző nyelveket használnak, akkor egész biztos, hogy annak (túl kölcsönös frusztráción) egyetlen valós eredménye lesz: éktelen – és értelmetlen – ricsaj.

Ami elől persze mindenki menekül.

Címkék: EMK, Kommunikáció, Pszicho, Vallás, Világ+ember

---