Kakastoll és erkölcsi dilemma
Van egy történetem, amellyel kapcsolatban évek óta nem tudok zöldágra vergődni. Nyomasztja a lelkiismeretemet, ugyanakkor nyomasztja a lelkiismeretemet az a tény is, hogy nyomasztja a lelkiismeretemet.
Néhány fős baráti társaságban beszélgettünk: huszonéves srácok, plusz én, cirka egy tucat évvel idősebben. Volt a csapatban két-három meleg, másfél uszkve két zsidó – szóval szeterotip balliberális pesti értelmiségiek, mínusz romkocsma –, és kisebbségként egy fiú, erős jobboldali érzelmekkel, akinek furcsamódon úgy alakult az élete, hogy épp ez a társaság alkotta a baráti körét, azzal együtt, hogy tisztában volt mind a zsidók zsidóságával, mind a melegek melegségével.
Már nem emlékszem, konkrétan miről szólt a beszélgetés, de feltehetőleg konzervatív és liberális értékek, liberalizmus és tradicionalizmus témájában csépeltük a szót. A fenti szerepleosztás alapján azt lehetne vélelmezni, hogy sokan egy ellen, de valójában nem: a mind élesebb szópárbajban az egy fővel képviselt jobbos retorikával szemben voltaképpen egymagam maradtam a másik oldalon – a többiek talán fáradtak voltak, talán inkább nem akartak konfrontálódni.
Szó szót követett, mígnem a letűnt korokat visszasíró vitapartnerem szájából a következő mondat hangzott el:
– Én büszke vagyok arra, hogy a nagyapám kakastollas csendőr volt.
Stílusos lenne azt írnom, hogy erre dermedt csend támadt, de hát nem így történt, mert a bennem e mondat hallatán feltörő, leírhatatlan érzelmek prompt választ szültek:
– Vagonírozott is?
Eddig a történet. Az illető halálosan megsértődött rám, és azóta jószerével nem vagyunk beszélő viszonyban. Én pedig itt maradtam a kérdéssel, és ma, amikor az ügyészség őrizetbe vett egy 97 éves háborús bűnöst, aki 15 ezer ember meggyilkolását szervezte meg annak idején, továbbra sem tudom megválaszolni:
– egyfelől senki nem tehet arról, hogy kik vagy mik voltak a felmenői. És talán még foglalkozás szinten sincs helye kollektív bűnösségnek: bizonyára voltak nemes lelkű filantrópok a csendőrök, az SS-legények, az ávósok és a szekusok között is, akikre méltán lehetnek büszkék családtagjaik, rokonaik. Fogalmam sincs, hogy egykori barátom csendőr nagyapja milyen szerepet töltött be a vészkorszakban. Provokatív kérdésem tehát innen nézve mélyen igazságtalan és övön aluli;
– másfelől egy eo ipso bűnös szervezetet – mint szervezetet – nem ment fel sem egy, sem száz vagy ezer tagjának esetleges ártatlansága. Így tehát lehet büszkének lenni X-re vagy Y-ra annak ellenére, hogy az adott szervezethez tartozott, de nem lehet büszkének lenni rá – legalábbis az európai kultúra kollektív normái szerint – azért, mert oda tartozott;
tehát – félretéve minden pszichologizáló nem-minősítést – a kérdésem:
Az adott szituációból idézett két mondat közül melyik volt az ordas nagy bunkóság: az övé, az enyém, mindkettőnké vagy egyikünké sem?
Szívesen veszem a véleményeket, mert mint mondtam, máig nem tudom elengedni ezt a történetet és ezt a kérdést.
Megosztás
Címkék: Kapcsolatok, Kisebbség, Politika, Sztori