Birtalan Balázs naplója: Értelmiségnek lenni

Ez van – Blog – Tudatmódosítók – Salátástál – Terápia – Sorskönyv nélkül – Olvasókönyv – Képmutatás – Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
„Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.” – Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

péntek, július 15, 2005
08:03

Értelmiségnek lenni

Elég fontosnak érzem ezt a kérdést, úgyhogy külön postban írok róla, nem eldugva egy commentben.

Szt.Imre egy commentben nagyon kedves, elsimerő szavak kíséretében ezt találta írni nekem: „Észjáratások, agymenetek, fejfájások: ezek egymással összefüggenek. Csak örülj a fejfájásodnak: ez jelzi, hogy par excellence entellektüel vagy.” – Erre én – hálátlanul és könyörtelenül – a következő négy sort idéztem József Attilától:

Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán halnak,
a cipeléstől reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól -

Imre ezen megbántódott, holott eszem ágában sem volt megbántani. Csak éppen kijöttek belőlem a proli-gyökereim, amelyeket aoha sem tagadtam le, és nem is akarok. Akkor sem, amikor az a trendi, hogy köpünk a melósokra, parasztokra, mert olyan snassz, olyan „komcsi-feelinges”, ha másként teszünk. Jólesik, ha valaki megsimogatja a buksimat, de feszélyez, ha ugyanazzal a mozdulattal lesöpör a színről másokat: olyanokat, akik fontosak nekem, akiket tisztelek. Nem feltétlenül az értelmiségi mivoltuk miatt.

Igaz ugan, hogy én már annyira értelmiségivé hülyültem, hogy nemigen tudom megkülönböztetni a kalapácsot a kapától. Azonban apai ágon fölfelé gyakorlatilag „csak” olyan karriereket tudok felmutatni, mint géplakatos, bányász, házmester, cselédlány, zsellér. Némelyikük tán még írni se nagyon tudott. Nagyapám ugyan idővel egészen az „altiszt” rangig emelkedett a minisztériumban, és erre apám kiskölyökként mérhetetlenül büszke volt, mert ez a szó amolyan tábornok-szerűségnek hangzott számára, és nehezen tudta helyretenni, amikor megtudta, hogy az apja konkrétan portás.

Régi demagóg duma, de igaz: ha az összes politikus, ügyvéd, professzor, üzletember stb. (tehát a „fehér gallérosok”) három napra eltűnne a föld színéről, az a kutyának se tűnne fel. Ha három napra eltűnne az összes pék, utcaseprő, kukás és buszvezető – hát összezuhanna a társadalom.

Az ún. „műveltség” és az emberség (de még az intelligencia és az emberség sem ) nem korrelálnak egymással. Értelmiséginek lenni némi seggeléssel minden hüléye tud. Embernek lenni azonban különleges kegyelmi kiváltság.