Összemosás és bocsánatkérés
Megesett már velem, hogy egy korábbi bejegyzésemre írt kommentre önálló posztban válaszoltam. Most is ezt teszem, mert elég fongosnak érzem a témát. Előző posztom után az általam (tudtommal) nem ismert Péter egy személyes élményét fölelevenítve (amely oda konkludált, hogy a nagyon súlyos sértettség után is adekvát eszköze lehet a továbblépésnek egy megüzent „tudom, hogy szemét voltam veled” és egy „kérlek, ne haragudj”) ezt írta a miniszterelnökről:
„[...] Elismerem, hogy a "tudom, hogy szemet voltam" analogiaja elhangzott. (Nem kis teljesitmeny, legfobb vetelytarsa meg erre sem kepes). A "kerlek, ne haragudj" viszont meg nekem meg hianyzik. Akarcsak a koztarsasagi elnoknek. Szamomra ez Solyom Laszlo beszedenek uzenete.
Peter (bekes tunteto, aki kimondottan utalja, ha osszemossak a zsidozo, handabandazo, idiota szelsojobbal).”
Kedves Péter!
Hogy a végén, az aláírásodnál kezdjem: az érzelmeidet értem, mert nem ismeretlen előttem az általad vázolt helyzet. Bárkivel megeshet, hogy rossz helyen van rossz időben. Ha ez velem történik és fölismerem, igyekszem mielőbb odébbállni – pont azért, mert utálom az összemosósdit. Ha ezt objektív (vagy akár belső, lelkiismereti) okok miatt nem tudom megtenni, akkor viszont nem lankadva, számos gesztussal és érvvel igyekszem világossá tenni a megfigyelők számára a számomra releváns különbségeket köztem és a (számomra egyébként kompromittáló) környezet között.
Egy konkrét példa: ismervén az egyház múltját és jelenét, én másfél évtizede győzködöm a környezetemet, főként a melegeket, hogy attól, hogy keresztény vagyok, még nem vagyok se primitív és hiszékeny, sem pedig holmi vad, erőszakos, agresszív állat. Ha viszont ezt elmulasztom, akkor semmi alapom rossz néven venni, ha a külső szemlélők (azaz mindenki, aki nem én vagyok) összemosnak az inkvizítorokkal, a könyv- és eretnekégetőkkel vagy az egyházi megnyilatkozásokban felülreprezentált szélsőjobbal.
Egy példa a példához: a magam részéről rühellem a kereskedelmi karácsonyt. Jó és hasznos kezdeményezésnek gondolom, ha szimbolikus aktusokkal ráirányítják a figyelmet a karácsony valós tartalmára. Mély teológiai fölismerés, hogy karácsony és húsvét misztériuma egymástól elválaszthatatlan, ezért nagyon is találó ötletnek érzem, hogy adventben kereszteket állítsanak országszerte. Viszont a körülmények miatt ezekben az akciókban eszem ágában sincs részt venni: a preferenciáimat mérlegre téve ugyanis fontosabbnak érzem, hogy semmi közösséget ne vállaljak a keresztállításokat szervező fasiszta párttal. Inkább lemondok erről a vallásos megnyilvánulásról, és ha fontos számomra, hogy kifejezzem, mit jelent számomra a karácsony, keresek erre más eszközt.
Ami a bocsánatkérést illeti, ott sem idegen előttem az, amit fölvetettél. Jézustól nem kértek bocsánatot, akik éppen a megfeszítésével foglalatoskodtak, ő mégis megbocsátott nekik. Számomra ez normatív viselkedésnek számít, azonban én magam messze vagyok attól, hogy követni tudjam. Az esetek túlnyomó többségében igenis igénylem, hogy aki (akár szándéka ellenére) belém tapos, az ezt fel- és elismerje, és bocsánatot kérjen. Többnyire ezzel az igényemmel magamat frusztrálom, mert az emberek nem nagyon tanulták meg kiskorukban, hogyan kell a másiktól bocsánatot kérni (sem azt, hogy mit jelent és hogyan kell megbocsátani). Ellenkezőleg: egész környezetünk azt sugallja, a fogyasztói társadalom, az evolucionista világszemléletünk, hogy ha életben akarsz maradni, akkor erősnek kell lenned, hogy nem szabad a gyöngeség legkisebb jelét sem mutatnod, mert az ellenlábasaid azonnal a torkodnak ugranak, ha csak egy pillanatra is meginogni látszol.
Én a magam életében eljutottam oda, hogy ne legyen vesztenivalóm. Annyiszor leírtam már magam és annyi szinten (kezdve a bebukott papi hivatásommal egészen a le nem blogolható bukásaimig), hogy számomra nagyjából érdektelennek mondható minden ún. „társadalmi megbecsültség”. Ha épp akad, aki körbenyalogat valamiért, az persze jólesik, de egyre jobban kezdem megszokni, hogy akkor sincs semmi, ha épp nekem támad valaki. Ebből kifolyólag mind könnyebben, mind lazábban tudom kívülről, mintegy madártávlatból szemlélni a saját cselekedeteimet, és egyre könnyebb bizonyos helyzetekben azt mondanom: „igazságtalan voltam veled, nincs mentségem – kérlek, bocsáss meg.” Nem egyszer kértem bocsánatot olyan helyzetben is, amikor pontosan tudtam, hogy vétlen vagyok, de úgy gondoltam, a békesség kedvéért, a jövő érdekében ez hasznos és emberséges lépés az adott helyzetben.
Vannak erről nagyon lélekemelő tapasztalataim. De volt olyan nem egyszer, hogy a (belülről megharcolt) másik fél a bocsánatkérésemet arrogáns fölénnyel visszautasította, és a felvállalt gyengeségemből adódó helyzeti előnyével agresszív módon visszaélt. Nagyon rossz volt, borzalmas volt – de a bocsánatkéréssel ezt bevállaltam és később kihevertem (annyira, amennyire; a sebek persze lassan gyúgyulnak).
Na. Ez vagyok én.
De, mint írtam, nekem személy szerint nincs sok vesztenivalóm, és én nem felelek tízmillió emberért.
Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban két kérdést kell föltenni.
1.) Megsértette-e Magyarország polgárait?
2.) Akár igen, akár nem: szükséges-e és/vagy hasznos-e ezért bocsánatot kérnie?
Ad 1.: Engem speciel nem sértett meg – Isten látja lelkemet, nem gondolom úgy, hogy a „kurva ország” szókapcsolat sértő volna rám vagy az országra. Sőt, úgy vélem, hogy éppen ellenkezőleg: nagyon is heves, pozitív érzelmekről árulkodik, és végtelen keserűségről amiatt, hogy az ország – elsősorban emberileg – olyan helyzetben van, amilyenben. Nem másfél vagy négy, de nem is tizenhat éve, hanem legalábbis a két világháború időszakától kezdve (beleértve a zsidótörvények megszavazását, 1944-et, az ötvenes éveket, az '56 utáni megtorlásokat, a „puha diktatúrát”). Tudom, hogy ezzel az interpretációval még Gyurcsány saját értelmezésén is túlmegyek. Nem baj: én kifejezetten úgy gondolom, hogy nem szüzen és ártatlanul mentünk bele 1989-ben a rendszerváltásba, hanem nagyon is súlyos terhekkel: élethazugságok sokaságával, amelyekkel azóta sem sikerült leszámolnunk.
Nem: engem nem sértett meg Gyurcsány, és, noha elég elemi ismereteim vannak csak arról, hogy állam meg gazdaság, áprilisben, amikor a koalícióra ikszeltem, pontosan tudtam, hogy nem mézeskalácsokra szavazok, hanem megszorításokra. Érdekes: laikusként én vajon honnan tudtam azt, amiről szegény Orbán hírből sem hallott...?
Ad 2.: A fenti eszmefuttatás csak egy példa volt arra, hogy nagyon sok olvasata van az őszödi beszédnek, és sem Orbán, sem Sólyom, sem senki nem vindikálhatja magának a tévedhetetlen értelmezés jogát. Ebből pedig adódik a következtetés, hogy Gyurcsánynak nem szükséges bocsánatot kérnie az országtól mint olyantól, merthogy „az ország mint olyan”, mint homogén entitás nem létezik a tekintetben, hogy miként is kell értelmezni az inkriminált beszédet.
Hogy ennek dacára hasznos volna-e a bocsánatkérés, az más téma. Egyfelől talán igen. Másfelől azonban ebben a kibaszottul keresztény országban az elmúlt 16 év során a főállású keresztényektől egyetlen egy ízben sem tapasztaltanm, hogy megbocsássanak bárkinek is – az ellenségszeretet jézusi normájáról nem is beszélve.
Itt jön be a különbség köztem és a miniszterelnök között: ha én bocsánatot kérek akármilyen helyzetben, nem más faszával verem a csalánt; ha kihasználják a gyöngeségemet és agyonütnek, hát engem ütöttek agyon. A miniszterelnök azonban egy egész országért felel, és felel a programjáért. Ő vajon bazírozhat-e ellenfelei (ellenségei) keresztényi jóindulatára? A bocsánatkérés gesztusa – mert ha megtenné, ez a gesztuspolitika egy eleme volna – nem fordulna-e ellene abban a minutumban? Vajon helyreállna-e a bizalom, ha vezeklőövvel, mezítláb és a fejére hamut szórva kimenne a tüntetők közé? Életszerű-e, hogy azok, akik tíz évre börtönbe akarták záratni, azt mondják erre: Jól van, Fletó, megbocsátunk, spongyát rá; vidd végig a programodat, és szólj, mit tudunk segíteni benne!?
Lehet, hogy életszerű. Lehet, hogy csak az én fantáziám szegényes. Én azonban azt tartom valószínűnek, hogy Orbán a bocsánatkérést is „hazug, ócska trükknek” minősítetné, és a pribékjeivel ízekre szaggatná Gyurcsányt.
Orbán Viktor szemében Magyarország jövőjét tekintve egyetlen verzió fogadható el: ha Magyarország miniszterelnökét (vagy királyát, mindegy, elvégre „a köztársaság csak ruha a nemzet testén”) Orbán Viktornak hívják. Minden más illegitim.
Címkék: Politika, Vallás