Hát, az történt, hogy hazajöttünk. Vége a nyaralásnak. Mivel a blogom fogyaszthatóságát eddig is aránylag fontos szempontnak tartom, a két hét részletes naplózásától szokás szerint megkímélem az olvasót. Mivel azonban Tomi aránylag sok képet készített (konkrétan 620 darabot – na jó, ebből egy pár tucat az én művem), módomban áll egynémely történést illusztrációval együtt megörökíteni.

A szállás (miként korábban írtam: a badacsonytomaji Borbarátok) kiváló volt. Talán a kényszerneurotikus áprilisi szobafoglalásunknak is köszönhető, de a panzió legjobb szobáját kaptuk, Balatonra néző kilátással. Az egész személyzet nagyon kedves és figyelmes volt, kezdve a pókháló közepén a szálakat rángató Judit néni nevű tulajtól (akivel egyszer kontaktáltunk, a bejelentkezésünkkor, amelynk során azonmód meg is hívott minket egy kávéra) a pincéreken és a pincemesteren át a szobaasszonyig. Két hét alatt persze (gondolom én) a legjobb helyen is történhetnek bakik – ez rendben is van. A kérdés, hogy ezeket a bakikat hogy kezelik, teszem azt, megpróbálják-e elmagyarázni a vendégnek, hogy ő a hülye. Ilyen tapasztalatunk van bőven máshonnan, lásd később – a Borbarátokban hasonló fel sem merült. Úgyhogy a vacsoráink többsége nagyon jól sikerült.

Ugyanakkor nem minden étkezésünk zajlott „otthon”: felkerestünk az előző évekből már ismert és eddig ismeretlen éttermeket is, és mivel strandoltunk is sokat, volt lángos is meg sült hal meg főtt kukorica meg palacsinta is – olyan igazi balatonos hangulattal. A parton találtunk egy elhagyott frizbít, és napi rutinná vált, hogy a napozások és úszkálások között dobálózunk is. Aztán egy vehemensebb lubickolás során a történelem megismételte önmagát: a talált frizbí ismét elveszett. Egy darabig bánatosan kerestük, aztán tudomásul vettük az „ebül szerzett jószág ebül vész el” mondás megfellebbezhetetlen igazságát, és beruháztunk 220 forintot egy új (és szebb meg jobb) frizbíbe.

A pancsolásnak nem a tomaji strand volt a kizárólagos helyszíne: felkerestük két ízben is a füredi Annagora Aquaparkot (másodszor az éjszakai nyitvatartás idején), és végre, közel 40 évesen, kedvemre kicsúszdázhattam magam mindenfél kanyargós, tekergős, nyitott és zárt, hosszú és még hosszabb borzalmakban, lubickoltam a hullámfürdőben – nagyon élveztem a regressziót. A mellékelt ábra az egyik hátborzongató és merész aquaparkos kalandomat hivatott dokumentálni:

Voltak azért ennél kevésbé zajos időtöltéseink is, például amikor fölkerestük a Káli-medencében található Salföldet, és szemrevételeztük a csacsikat, szürkemarhákat, bivalyokat, lovakat és egyéb állatfajtákat. Azt a békés hangulatot sajnos a fénykép nemigen tudja visszaadni, amikor a tűző napon, szamarakkal és szamárkórókkal körített úton, darázsdöngicsélés és egy-egy méla mú közepette a pesti ember elérzékenyülten lélegzi be a lótrágya illatát.

Évek óta fűztem Tomit, hogy ugyan, menjünk már el Nagyvázsonyba, de valahogy mindig messze volt, így kimaradt a programból. Most végre belefértettük. Hát, mi tagadás, tényleg messze volt, de csak azért, mert a 71-es út helyett egy feltételezett rövidebb utat néztünk ki a térképről, ami nemcsak hogy hosszabb és kacskaringósabb volt, hanem még el is tévedtünk rajta. Amikor szegény Bercike már hangosan tiltakozott, mondván, hogy nem szeretné egyik kerekét sem otthagyni az úttalan úton, a kövek között, végre hajlandóak voltunk kiszállni a Concorde-csapdából, és visszafordultunk. Úgyhogy nagy nehezen megérkeztünk Nagyvázsonyba, ahol először is pisiltünk egy jót, egy megörökítésre méltóan hangulatos kis falusi pisildében.

Egészen véletlenül épp akkor értünk a Kinizsi-várhoz, amikor a délelőtti várjátékok kezdődtek. A kép jobb szélén látható udvari bolond vállalta egyben a mesélő szerepét, és visszakalauzolta a társaságot a XV. századba. Volt dárdavetés, nyilazás, lovagi torna, falmászás, reneszánsz tánc, még akasztás is. Az pogány terek ellen hadat viselő vitézek felesküdtek a vár védelmére – az eskü szövege, mit tesz Allah, betű szerint megegyezett a hatodikban kötelező Egri csillagokban olvasható esküszöveggel. Ezen nagyon jót mulattam. Nem kevésbé azon, amikor az udvari bolond – ezúttal mint várkapitány – egy fertelmes latinságú keresztvetést követően fakardjával lovaggá ütött két deli vitézt, „a haza két védelmezőjét” – akik történetesen a Viktor és Ferenc nevet viselték. Tényleg jót röhögtem – kíváncsi vagyok, a nézők közül hányan vették észre ezt az enyhe áthallást.

A nagyvázsonyi vár jellegzetessége, hogy völgybe épült, ami roppant mókás; szemre talán emiatt is látszik kifejezetten alacsonynak. A csigalépcsőn fölmenni a tetejéig azonban elég húzós. A turistákat számos felirat tájékoztatja mindarról, ami fontos – többségük magyarul és németül. De találtunk egy információt, amely csak magyar nyelven olvasható – erről a személyzet valamilyen különös okból úgy gondolta, hogy a német turistáknak fölösleges fölhívni rá a figyelmüket:

Ugyancsak Nagyvázsonyban sikerült lencsevégre kapni egy autót hátulról. Szeretném mindenkinek a figyelmét fölhívni a szimbólumok ezen bámultatos tartalmi harmóniájára: az árpádsávra, a Nagy-Magyarország emblémára, valamint a rendszámban a GOJ (gyk.: a goj zsidó elnevezés arra, aki születésénél fogva nem zsidó). Ki-ki gondoljon arra, amire akar – de az akármire gondolásban legyen ott ismeretként, hogy az autótulajdonos némi plusz pénzért választhat magának tetszése szerinti betűket tartalmazó rendszámot, vagyis az egybeesés jó eséllyel nem a véletlen műve.

Ebben a posztban csak érintőlegesen említem meg nyaralásunk vitathatatlanul legnagyobb negatív élményét, a Szentbékkállai Öreg-hegy Fogadó éttermében eltöltött kb. egy óránkat, amelynek során a Sárvári Csaba nevű tulajdonos csaknem ránk uszította a rendőrséget azért, mert fizetéskor számlát merészeltünk kérni. Röviden összefoglalva: a személyzet szakértelme és hozzáállása kritikán aluli, az étel felháborító, az étlap helyesírása bravúrosan pocsék, ha pedig a vendég nem óhajtja kifizetni az ásványvízként felszolgált csapvizet, a pincér (aki egyébként nem tudja, mi a különbség a bors és a paprika között) a „faszszopó geci” kifejezést ordítja utána, és megpróbálja kirángatni őt a volán mögül. A részleteket lásd egy megszületendő önálló bejegyzésben.

E tapasztalat is arra indított, hogy komolyan újragondoljuk az étterem-tesztünk struktúráját, faktorait, kritériumait – szóval az egészet. Jó sok óránk ráment, amíg össze tudtuk szedni a szempontokat, és még jó sok óra rá fog menni, amíg az oldalon is frissítjük az egészet.

Ennél lényegesen vidámabb dolog, hogy időközben eltelt 5 hónap a márciusi szemműtétem óta, és abbahagyhattam a szemcsepp használatát. A látásom elvileg továbbra is tökéletes (sasszem, ahogy nevezik) – mondjuk az UV-szűrős napszemüveg használata továbbra is javallott. Ez a strandolást olykor kicsit megnehezítette, de egészében véve a mérleg egyértelműen pozitív. Az „elvileg” kitétel a tökéletes látásomra vonatkozóan arra utal, hogy a tökéletességnek azért vannak korlátai. Az alanti képen látható hegyek közül a jobb oldalin például aránylag jól kivehető a híres fonyódi vár, ahogy azt az északi partról már évek óta láttuk:

El is határoztuk, hogy áthajókázunk Fonyódra, hogy megnézzük ezt a bizonyos várat. Úgyhogy az egyik napunk csaknem teljes egészében Fonyódról szólt. Sok érdekes dolgot láttunk: ilyen volt többek között az egyik háztetőn egy szélboszorkány, valamint a vásár, ahol mindenféle turistariogató és -csalogató kacatot, ócskaságot, könyvet, csecsebecsét, gesztenyemézet, ruhát, játékot és miegyebet lehetett kapni. Lehetett kapni pl. német kiadású konkordanciát a görög nyelvű Újszövetséghez. Amikor ezt megláttam, egyrészt nem akartam hinni a fent említett sasszememnek, másrészt hatalmasat dobbant a szívem. Az árus ezt szerencsére nem hallotta, így csupán egy gyatra próbálkozást tett felém („Ez nagyon ritka könyv ám!” – mondta, jóllehet fogalma sem volt, mi is az valójában), de simán hagyta, hogy lealkudjam a ceruzával beleírt 5000,- Ft-ról 2700-ra – és madaratat lehetett volna fogatni velem, annyira örültem a vételnek. Ez a könyv már nagyon régóta hiányzott a polcomról, és bőven megérte volna nekem nem hogy az ötezret, de a dupláját is.

A vásár forgatagában találtunk egy ártáblát, amely meglehetősen megmozgatta a fantáziánkat:

Ha netán a blogom olvasójának is szöget ütne a fejébe a „kisköcsög” és „állatos” kifejezések egy lapon történő említése: kérem, hogy az így kreált történeteket ne akarja kommentként közzé tenni...

És akkor vissza is térhetünk a sasszemhez, meg a fonyódi várhoz. Hogy a kérdéses hegy tetején mi van, arról fogalmam sincs, tán soha nem fogom megtudni. A fonyódi vár valahol tök máshol volt, amíg volt: amíg pár száz évvel ezelőtt el nem pusztították. Fonyódi látogatásunk végső céljánál ilyesmi látvány fogadott:

Mondhatnám, hogy ennyi volt... Mondhatnám, de nem lenne igaz. Ennél sokkal gazdagabb volt ez a két hét. Finom vacsorák, borkóstolások, játékok, beszélgetések, esti és hajnali meztelen fürdőzések, egy szál napszemüvegben való napozás a vízibiciklin, esti séták, hullócsillagok... és végül, de nm utolsósorban: a balatoni napfelkelte. Ez már szinte tradíció, hogy ha nyaralni vagyunk, akkor mindig megnézzük egyszer, hogy tényleg felkel-e a nap (és tényleg felkel, de leírhatatlan az utolsó percek izgalma-aggodalma, hogy mi van, ha ezúttal mégsem). A mellékelt kép a badacsonyi mólón készült hajnalban: a lábunk előtt a Balatonban millió hal, a fejünk körül millió szúnyog, ember egy szál se (csak valahol jóval messzebb egy elszánt horgász) – és a nap kiemlkedik onnan, ahonnan eleddig egyikünk sem látta felkelni: a vízből. Ez az élmény, bármily snassz, giccses vagy közhelyes is, azt kell mondjam, semmivel sem helyettesíthető.

Erről tájékoztat az alábbi kép is. Címe: Információ: Az élet szép.

És végül, ha már Badacsonyban voltunk: hoztunk haza pár üveg bort is. Magunknak, valamint azoknak, akiket szeretünk (és akik – tudtunkkal vagy remélhetőleg – szeretik a bort).

Címkék: Nyaralás, Szemműtét, Sztori, Vendéglátás

---