A napfény utóíze

Azt írtam a minap Az ősi napfény utolsó órái c. könyvről szóló posztom végén:

„Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Thom Hartmann által mutatott konkrét út mennyiben hasonlít (és mennyiben különbözik) ahhoz/attól, amit Daniel Quinn A civilizáción túl – Az emberiség következő nagy kalandja c. könyvében felvázol. Majd beszámolok róla.”

Jelentem: befejeztem a könyvet. Összegzésként elmondható: a Hartmann-féle út lényegében nem különbözik a Quinn-félétől, már csak azért sem, mert Quinn az egyik fő forrása. Úgyhogy Izmael-fanoknak bízvást tudom ajánlani a könyvet, azzal a megjegyzéssel, hogy a stílusa érezhetően más. Quinn könyvei szerintem higgadtabbak, elmélkedőbbek, nagyobb hullámokban hömpölyögnek, a fő hajtóerejük a gondolat. Az Ősi napfény lényegesen több adatot tartalmaz, ugyanakkor az az érzésem, Hartmann valamivel bulvárosbban bánik az anyaggal, az egész valahogy amerikaibb. Ez alatt nem azt értem, hogy híg, súlytalan és szirupos – csak talán valamivel több benne az érzelmi bevonódás, legyen szó kétségbe ejtő vagy épp lelkesítő gondolatokról. Több benne a felszólító mondat, s ettől egyfelől konkrétabb, fogyaszthatóbb, földön járóbb, mint Quinn könyvei, valószínűleg több ember tud vele mit kezdeni (talán olyanok is, akiknek nem az absztakció a legerősebb oldaluk) – másfelől... ugyanez, csak negatív előjellel.

Másképp fogalmazok: aki az Izmaelt (és folytatásait) éppen azért szerette, mert a „Hogyan lettek ilyenek a dolgok?” kérdésre olyan (filozófiai igényű, mégis konkrét) választ kapott, amely teljesen le van választva az aktuálpolitikától (és általában: érvényességének hatóköre nem egy-két évtized, hanem a földi élet történetének egésze) – az, ha nem is fog csalódni a Hartmann-könyvben, valószínűleg hiányolni fogja ezt az érezhetően kiérlelt emelkedettséget. Akit azonban éppen hogy idegesített Quinn könyveiben (és főleg a magyarul hozzáférhető Izmaelben) ez a fajta absztrakció, az, hogy nem kap kézzel fogható, pragmatikus válszt arra a teljesen jogos kérdésére, hogy „Ez mind szép, de akkor én mi a faszt csináljak holnaptól?” – az jó eséllyel fogja úgy érezni, hogy az Ősi napfény által felkínált út számára járhatóbb.

Holott ezek szubjektív szempontok, mondhatnám: érzékcsalódások. Hiszen mind Quinn, mind Hartmann tisztán rámutat arra, hogy az életnek nincs egyetlen helyes útja. Nincsen kizárólagos érvényességű válasz arra a kérdésre, hogy „Hogyan kell élnie az embernek”. Nincs. És ha valaki ezt az egy dolgot megérti, hogy a pontosan azért lettek ilyenek a dolgok, mert tízezer éve, az akkor élt száz meg ezer törzs egyikében felbukkant egy olyan (mindaddig ismeretlen) mém, amely azt mondja, hogy az életnek igenis van egyetlen helyes útja – ha valaki ezt egyszer valóban megérti, az többé nem fog vágyni egyetemes érvényű kinyilatkoztatásra arról, hogy mi is a „helyes” életforma a homo sapiens számára.

Maga az a fogalom, hogy „helyes” – röhejes. (Bocsánat...) Szóval nem röhejes ugyan, csak épp értelmezehtetlen. Nemcsak az Erőszakmentes kommunikáció, hanem az evolúció szókincsében sem szerepel ilyen szó. (Érdekes egybeesése ez az érdeklődési területeimnek!)

Az evolúció (értsd: a természetes szelekció) nem a „jó”-t választja el a „rossz”-tól, nem a „tökéletes”-t a „tökéletlen”-től, hanem a működőképest a működésképtelentől. Azt, hogy egy adott faj számára egy adott létforma (egy adott ökológiai korszakban) működésképtelen volt, onnan tudjuk, hogy az illető faj ma egyszerűen nincs itt. Ha az illető faj az adott létformában itt van (százezer, alkalmasint millió évek óta), akkor azt ugyan nem tudjuk meg e tényből, hogy ez a létforma „helyes”-e – azt azonban világosan megtudjuk, hogy működőképes. Ha pedig egy faj egy adott létformában élve nagy léptekkel halad azon az úton, amelynek közeli végén saját létfeltételeinek megszüntetésével (és így önmaga pusztulásával) találkozik, az megint nem árul el semmit e létforma helyességéről vagy helytelenségéről, ugyanakkor erősen valószínűsíti, hogy e létforma (az adott faj számára, az adott környezeti feltételek mellett) működésképtelen.

Az emberiség történelmének hárommillió (ebből a homo sapiens kb. kétszázezer) esztendeje arról tanúskodik, hogy az emberek alapvetően kétféle létformát próbáltak ki: az egyik az, amit törzs névvel illethetünk, a másik az, amit Quinn civilizáció, Hartmann városállam néven nevez. Utóbbi elnevezésben a „város” kitétel nem a méretet határozza meg, hanem az alapvető struktúrát, s ilyen speciális értelemben tekinthető „városállamnak” pl. az Amerikai Egyesült Államok. Quinn – amint ezt már sokszor írtam – e két különböző létformára a Meghagyó és az Elvevő kifejezéseket használja, utalva arra, hogy az emberi élet irányítása „meg van hagyva” a természet vagy Isten vagy az istenek kezében, vagy „el van véve” onnan. Mi a köznapi szóhasználatban, ahogy erre Quinn alábbi idézete rámutat, ugyancsak megtesszük ezt a különbséget:

„– Tehát a továbbiakban a ti kultúrátok embereit Elvevőknek, minden más kultúra embereit pedig Meghagyóknak fogom nevezni.
Hümmögtem. – Van egy kis gondom.
– Mondd.
– Nem értem, hogyan foglalhatod az összes többi embert egyetlen ilyen kategóriába.
– Ti is ugyanezt teszitek, azzal a különbséggel, hogy ti két súlyosan terhelt meghatározást használtok ezek helyett a viszonylag semlegesek helyett. Ti önmagatokat civilizáltnak hívjátok, mindenki mást pedig primitívnek. Egyetemesen megegyeztek ezekben a meghatározásokban, olyan értelemben, hogy a londoni, párizsi, bagdadi, szöuli, detroiti, Buenos Aires-i, torontói emberek mind tudják azt, hogy – bármi más válassza is el őket – egységesek abban, hogy civilizáltak, és különböznek az egész világban elszórt kőkorszaki népektől; elgondolkodhatsz rajta, és felismerheted, hogy bármi legyen is a különbség közöttük, ezek a kőkorszaki népek hasonló módon egységesek abban, hogy primitívek.”

Thom Hartmann a költői és a minősítő elnevezések helyett egyszerű leíró szavakat használ, s ilyen értelemben beszél idősebb típusú és fiatalabb típusú kultúrákról. Az elnevezés azonban nem érinti a lényeget. Ha nagyvonalúan eltekintünk a homo történetének első, több mint két és fél millió éves történetétől, és csupán a homo sapiens (vagyis önmagunk) által abszolvált kétszázezer évet tekintjük, akkor is világosak az arányok. Tegyünk magunk elé egy 1 méteres mérőszalagot, satírozzunk be rajta 5 centit a végén: ezek vagyunk mi, „civilizáltak”. A többi 95 (valamint ugyanezen 5 cm is!) a „primitívek”

Két dolgot érdemes észrevenni; ezeket már (reményeim szerint sokszor, aggodalmam szerint nem elégszer) írtam:

1.) Az, hogy „törzsben élni”, nem „az élet egyetlen helyes útja”. Arra, hogy a törzs működőképes szerveződési forma a homo sapiens számára, 200 ezer évnyi adat áll rendelkezésünkre. Azonban ezek egyike sem utal „egyetlen helyes útra”. A törzs fogalmának kiterjedési köre sok ezer (alkalmasint sok tíz- vagy százezer) különböző kultúrát, életmódot, vallást, értékrendet lefed. A definíciójához (ha tetszik: tartalmi körének meghatározásához) pedig elég néhány egyszerű állítás ember- és világképről. Ugyanakkor határozottan rá lehet mutatni arra, ha egy konrét szerveződési forma kilót ebből a (nagyon is szellősen fogalmazott) definícióból. (Ugyanúgy, mint mondjuk a „jármű”fogalmánál: világos, hogy definíció szerint adott kontextusban beleférhet a jármű kategóriájába az „elefánt”, a ”Trabant” meg az „űrhajó” is, de egyértelmű, hogy a szokásos definíció alapján a „mateklecke” vagy az „állatkert” nem jármű.)

A második szempont, amit nem lehét elégszer ismételni:

2.) A törzs definíciójában nem szerepel utalás a következő lista elemeire:

• barlang
  
• dárda/lándzsa/nyíl...
  
• fűszoknya/tolldísz/átfúrt fülek és ajkak
  
• sámán/táltos/varázsló/...
  
• vadászás-gyűjtögetés
  
• tűz körüli ugrálás
  
• éhezés
  
• emberevés
  
• írástudatlanság
  
• ...meg még egy csomó más sem.

Hogy mégis melyek azok a tulajdonságok, amelyek definiálják a törzset, mint a (tapasztalatok szerint) homo sapiens számára működőképes létformát – erről majd legközelebb, mert Tominak egy órája mondtam azt, hogy tíz perc múlva indulok haza, úgyhogy lassan aktuális...

Címkék: Könyv, Világ+ember

---