Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

péntek, január 25, 2008
12:11
 
Miért szeretem a Harry Potter-könyveket?


Tavaly nyáron, a 7. kötet megjelenése előtt két órával már írtam egy Hogyan lesz valaki Potter-rajongó? c. posztot arról, hogy hogyan lesz valaki Potter-rajongó (mármint akkor, ha az a valaki én vagyok).

A Harry Potter és a Halál ereklyéi két hét múlva jelenik meg magyarul. Úgy tervezem, hogy addig újraolvasom az 5. és 6. kötetet magyarul, hogy január 9-én éjfélkor aztán folyamatában tudjam kézbe venni a befejező részt. Ennek kapcsán azonban eszembe jutott egy restanciám, s mivel ma kényszerszabadságon vagyok (az irodában parkettalakkozás zajlik), megpróbálom pótolni.

Történt ugyanis, hogy jó pár hónappal ezelőtt Fernandel egy privát levélben intenzív csodálkozásának adott hangot, hogyaszongya: „Én az egészet, úgy, ahogy van, fertelmes gagyinak tartom. Ezzel természetesen nem arra akarok kilyukadni, hogy "hibásan érzel" – ez remélhetőleg nem is illenék a rólam alkotott képbe –, pusztán elcsodálkozom, amikor a HP-sorozatot a Kincskereső kisködmönnel vagy A Gyűrűk Urával emlegeted együtt.” – Mit lehet erre mondani? Vagy röviden és általánosságokat (és eddig ezt tettem), vagy hosszan, és egy kicsivel kevésbé általánosságokat – de azért csak annyira beleveszve a konkrétumokba, hogy az is értse, miről beszélek, aki nem olvasta (vagy olvasta, de elfelejtette) a könyveket. Szóval íme egy hevenyészett válaszkísérlet az (általános iskolai fogalmazásokat idéző) címben feltett kérdésre:

1.) Mert mese. Ez vitathatatlan. Varázslók meg boszorkányok vannak benne, meg sárkányok, óriások, manók, meg mindenféle egyéb kitalált lények, akik (többek között) olyan dolgokat csinálnak, mint amiket általában a mesékben szoktak csinálni. Eltűnnek, megjelnnek, röpülnek stb. Ebből az aspektusból a HP-sorozat semmiben nem különbözik a gyerekkoromat beszövő mesék (Grimm, Benedek Elek stb.) világától. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem a meséket.

2.) Mert realisztikus és hiteles a háttér. A történet színhelye (szemben a mesék többségével) nem az Óperencián és az üveghegyen túl van, és nem valamilyen primordiális időben játszódik, hanem a XX. század végi Angliában. És ebben a vonatkozásban nem találok semmi mesterkéltséget: a (nem-varázsló) szereplők pontosan ugyanolyan körülmények között és ugyanúgy élnek, viselkednek, mint én és a környezetem. Öntözési tilalom idején éjjel locsolnak; a metróban a jegykezelő készülék el van romolva; a tévébemondók stílusa és mondanivalója ugyanolyan tenyérbe mászó, mint amitől a valóságban is utálok tévézni; az elkényeztetett hülyegyerek hisztizik és kidobja a Playstationjét az ablakon, valaki „adózási megfontolásból” vásárol egy ingatlant, amelyben nem lakik (és hogy ez mit jelent, azt a környékbeliek nemigen tudják) stb. Mindezektől azt érzem olvasás közben, hogy az egész történet kvázi rólam szól, a saját világomban játszódik. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem a realisztikus és hiteles hátteret.

3.) Mert hitelesek az emberábrázolások. A könyvekben több száz szereplő van, és ezek némelyike szükségszerűn valamelyest sematikus. Azonban a fontosabb karakterek kidolgozása számomra meggyőző. Mégpedig többek között azért, mert egyrészt egyik szereplő sincs idealizálva, másrészt egyikük sem egydimenziós alak. Harry, a „pozitív hős” néha olyan hülye tud lenni, mint hat pár rendőrcsizma. Ugyanez áll Ronra is. Hermione, aki csaknem mindig az eszére hallgat, időnként besokall, és igazi hisztis picsa módjára viselkedik. Dumbledore-ról apránként derül ki, hogy korántsem tekinthető az Atyaisten fehérszakállas archetípusának, hanem nagyon is bőven el van eresztve emberi gyengeségekkel. Ezzel ellentétben pl. Voldemort, a „negatív hős” bizonyos pillanatokban úgy jelenik meg, hogy az olvasó kifejezetten részvétet érez iránta: szánja és segíteni szeretne neki. Ugyenez igaz Harry kortárs ellenségére, Malfoy-ra is. Piton ̶titokzatossága”, hogy valójában melyik oldalon is áll, már médiaközhely. A 7. részben megtudjuk, hogy jó fiú – de ez sem úgy történik, hogy kiderül: az összes kis hernyósága valójában csak kényszerű színjáték volt. Nem: attól, hogy elkötelezetten áll a jó oldalon, még egy igazi, vérbeli rohadék. Szóval nem kapjuk meg az egydimenzióssá redukálás ajándékát, épp ellenkezőleg. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem a hiteles emberábrázolásokat.

4.) Mert fenn tudja tartani az illúziót. Ez nyilván a fentiekkel áll összefüggésben. Pontosan azáltal, hogy az evidens dolgok (a háttér és a személyiségek) annyira természetesen és hihetően vannak megfestve, a nem természetes és hihetetlen dolgok is természetessé, hihetővé válnak. Ellenpéldaként egy nyolcadikos koromban, osztályszinten szervezett színházlátogatás jut eszembe. A Rómeó és Júliát néztük meg, és emlékszem, utána még magyarórán is panaszkodtam, hogy az előadás nagy részében Kalocsay Miklóst láttam – soha nem Rómeót. Hogy ez a színész vagy a rendező mesterkéltségének volt-e köszönhető, 25 év távlatából nem tudnám megmondani. Mindenesetre abban az előadásban még az aránylag realisztikus történet sem volt hihető. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem az illúziót.

5.) Mert izgalmas a története. Ez nyilván ízlés dolga, éppen ezért (!) nem vitatható. Számomra izgalmas volt – és ez nem esztétikai minősítés, hanem teljesen zsigeri megállapítás. Rengeteg órát, napot, hónapot és évet gondolkdotam, töprengtem, hogy mi lehet a folytatás, mi lehet a megoldás. Tettem ezt nappal, időnként elábrándozva az épp aktuális teendőm felett, és tettem éjszaka: vagy alvás helyett forgoldódva, vagy épp álmomban, újraélve a történet egy-egy epizódját. Még egyszer mondom: teljesen el tuom fogadni, hogy valaki nem így élte meg – én azonban így éltem meg. Nem tudatos döntés eredményként, nem azért, mert bárki elvárta volna tőlem, hanem spontán. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem az izgalmakat.

6.) Mert humoros. Ez ugyancsak ízlés dolga. Az egyik embernek ez szórakkoztató, a másiknak amaz. De az izgalmassághoz hasonlóan ez sem tudatos állásfoglalás eredménye. Az ember utazik a metrón, olvas – aztán vagy fenyerít hangosan, enyhén meghökkentve a körülötte ülőket, vagy nem. Ez ilyen egyszerű. A HP-könyvek tele vannak olyan apró gegekkel, fordulatokkal, szójátékokkal, replikákkal, abszurditásokkal, csak sokadszori olvasásra észrevehető apróságokkal, iróniával, amelyekre a saját agyam humorközpontja kiválóan rezonál. Decemberben az irodával elmentünk színházba, egy deklaráltan vígjáték műfajú darabot néztünk meg. Bő két és fél órán keresztül néztem Kern és Koltai bohóckodását, és ezenközben kb. két és félszer sikerült is elmosolyodnom. Egyszer talán még nevettem is egy kicsit. A nézők többsége ezalatt majd megfulladt a röhögéstől. Viszont tegnapelőtt este, ahogy a Harry Potter 5. részét olvastam itthon (kb. hatodszor), ismét sikerült teljesen spontán felvihognom egy (teljesen mellékes) beszóláson. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem a humort.

7.) Mert határozott értékrendje van, amely nagyon hasonlít a sajátomra. Noha
a szereplők között nincs száz százalékosan „jó ember” és „rossz ember”, a HP-világban mégis létezik jó és rossz, és ez a kettő világosan elválik egymástól. Csak épp nem az olcsó erkölcsösködés szintjén, hanem a mélyebb értékek tekintetében. Ilyen érték pl. a tolerancia, a rasszizmus elvetése, a bürokráciával szembeni nyílt averzió, a szolidaritás, a megbocsátás és újrakezdés, az individuum fontossága, az érzelmek szerepe a döntéshozásban stb. Ezek az értékek néha az előtérbe türemkednek (ez olykor kevésbé szerencsés), alapvetően azonban a történet egészének a láthatatlan vázát adják. És amikor olyan világban mozgok, amelynek az értékrendje azonos a saját értékrendemmel, akkor otthonosan érzem magam, biztonságban. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert azonosulni tudok az értékrendjével.

8.) Mert számos pszichoterápiás vonatkozása van. Hogy ez Rowling részéről szándékos-e vagy sem, teljesen hidegen hagy: én kihallom őket a történetből, és kész. Leírom a két kedvenc példámat.

a) Dementor. A dementorok magas, sötét köpenyes, csuklyás lények, amelyek pár centiméterrel a föld fölött lebegnek. Ha megjelenik egy (vagy több) dementor, hirtelen hideg lesz, kialszanak a fények, és az embereken iszonyat vesz erőt. A dementorok vakok, nem beszélnk, ellenben megérzik az örömöt és boldogságot, és miközben sivítva szívják be a levegőt, ki is szippantják a világból mindazt, ami szép és jó. Ha egy dementorral találkozol (amit nem veszel észre, mert a muglik nem látják a dementorokat), akkor életed legborzalmasabb emlékeit éled újra. Úgy érzed, hogy soha többé nem leszel boldog, hogy teljesen kifogyott az öröm a világból, hogy végérvényesen elönt a kétségbeesés. Természetesen képtelen vagy folytatni a tevékenységeidet: teljesen ledermedsz. Ha pedig a dementor egészen a közeledbe jön, és megcsókol, akkor kiszippantja a lelkedet, amely semmivé enyészik az űrben. Nem halsz meg, hanem lélektelen, magáról mit sem tudó porhüvelyként vegetálsz az idők végezetéig.

A dementor véleményem szerint zseniális allegóriája a depressziónak. Annak is, ahogy közelít az emberhez, és annak is, amit a depressziós beteg megél.

És mi az ellenszer? Teljesen céltalan egy depresszióst vígasztalni. Fölösleges: nem hat rá. Az örömtelenségén egyedül úgy lehet segíteni, ha saját magában megtalálja az öröm forrását. Az NLP-ben ezt úgy hívják: resource. Resource lehet minden pozitív emlék, minden sikerélmény, minden jó érzés: minden, amit a beteg valaha ténylegesen megélt (tehát a beteg belső, saját világából származik, vagyis nem a terapeuta kívülről ráadott megoldása), és ami módosult tudatállapotban felidézhető, aktiválható. Ha ezek a belső erőforrások (alkalmasint a terapeuta segítségével) hozzáférhetővé válnak, életre kapnak, akkor ellene tudnak fordulni a depressziónak.

És mi a helyzet a dementorokkal? A dementorokkal szemben is hatástalan minden külső fegyver. Nem lehet megtéveszteni őket, nem lehet alkudozni velük. Egyetlen ellenvarázslat képes megvédeni tőlük: az ún. patrónus-bűbáj. A patrónus többnyire valamilyen állat alakjában jelenik meg: egy pozitív erőtér, amely a varázsló és a dementor közé áll, és ha valóban sikeresen hajtották végre a varázslatot, elűzi a dementort. A patrónus-bűbáj azonban roppant nehéz: csak magasan képzett varázslók képesek a végrehajtására. A lényeg az, hogy a varázsige kimondásakor fel kell idézni egy boldog, egy igazán örömteli emléket – ebből az emlékből származik a patrónus ereje. – Meggyőződésem, hogy a patrónus-bűbáj lényege tökéletesen megegyezik azzal, ami a depresszió NLP-s terápiájának lényege.

b) Mumus. A mumus alakváltó lidérc. Többnyire régi bútorokban húzza meg magát, és hogy valójában hogy néz ki, senki nem tudja. Ugyanis amikor megjelenik, akkor mindig más alakot vesz fel, annak függvényében, hogy ki előtt jelenik meg. Olyan alakot ölt, ami az illető számára a legfélelmetesebb. Voltaképpen nem csinál semmi rosszat (szemben a dementorral), csak ott van és ijesztő, ez viszont teljesen lebénítja a felkészületlen embert a cselekvésben, és a félelem leuralhatja egész valóját. Az egyik ember számára a mumus kísértet alakját ölti, a másiknak óriáspók képében jelenik meg, a harmadiknak szerettei holttesteként, a negyediknek meg éppenséggel dementornak álcázza magát. Ki mitől fél a legjobban.

A mumus az én olvasatomban a fóbia allegóriája. A fóbia beteges félelem valamitől: olyasmitől, ami egyébként jobbára ártalmatlan. Patkánytól, kutyától, póktól, „fenyegető” betegségtől, társaságtól... A fóbiás ember, ha találkozik félelme tárgyával, lebénul, pánikba esik, kiveri a víz, és teljesen használhatatlanná válik az adott szituációban. Éppen ezért görcsösen kerüli a puszta lehetőségét is, hogy találkozzék az adott „szörnyeteggel”.

A fóbia NLP-s kezelése röviden a következő. Módosult tudatállapotban a páciens elképzeli, hogy moziban ül, és az első sorból nézi a vásznon a számára borzalmas jelenetet (mondjuk azt, hogy megtámadja egy kutya). Vagyis a valóságból a film biztonságába, a vásonra helyezi az ijesztő tényezőt. Következő lépésben hátraül, a mozi hátsó sorába, és azt nézi, amint ott ül az első sorban és nézi a jelenetet. Vagyis még biztonságosabb távolságból szemléli félelme tárgyát, s egyúttal kívülről látja félő önmagát, alkalmasint azt is, hogy mennyire abszurd a félelme. Majd még egy lépéssel tovább: immár ő maga a mozigépész, és fentről nézi a hátsó sorban ülő önmagát, aki nézi az első sorban ülő önmagát, aki nézi a vásznat, rajta az ijesztő jelenetet. Most már elég nagy a távolság ahhoz, hogy valamit lehessen kezdeni a szörnyű helyzettel. A páciens szabad kezet kap: gyorsíthatja vagy lassíthatja a filmet, visszatekerheti, ugráltathatja a képet, mint a burleszk filmekben, kicsinyítheti, nagyíthatja, átalakíthatja a jelenetet – amíg teljesen banálissá, komikussá, nevetségessé nem válik előtte az egész. És ha ezt valóban átéli, megtapasztalja, akkor a nevetségesség ereje lassan elerőtleníti a jelenetet. A páciens a vetítőhelyiségből visszaülhet a nézőtérre, előbb a hátsó sorba, majd az elsőbe, és végül beléphet magába a jelenetbe, amelyben immár félelem nélkül tud jelen lenni. Ha közben bármikor erőre kapna a félelem, akkor vissza lehet térni a vetítőhelyiségbe, és lehet ismét gyorsítani, lassítani, halványítani, élesíteni stb. – Természetesen a fóbia egy tünet. A fóbia megszűnése nem jelenti azt, hogy egyben fel is épült, éretté is vált, meg is gyógyult a személyiség. De amíg a fóbiás viselkedés jelen van (adott esetben éveken, évtizedeken keresztül), addig nincs lehetőség a személyiség mélyebb régióihoz hozzáférni. El kell távolítani az akadályt, és aztán jöhet a tényleges pszichoterápiás munka. És van olyan, hogy a fent leírt módon valaki egyetlen terápiás ülés során képes megszabadulni olyan fóbiájától, amely évek óta kísérte.

A mumus elleni védővarázslat roppant egyszerű: ki kell mondani a varázsigét: Comikulissimus! (az eredetiben: Riddikulus!) – és eközben gondolatban át kell alakítani az ijesztő jelenetet, úgy, hogy nevetséges legyen. Ezáltal a mumus kénytelen lesz valóban átalakulni: pl. a láncait csörgető, rettenetes kísérlet megbotlik a láncaiban és eltaknyol, s ezáltal enyhén szólva kevéssé lesz rettenetes. Így egyfelől maga a varázsló megszabadul a félelemtől, másfelől egy-két ilyen próbálkozás, és a mumus összezavarodik, szétpukkan, és vége. – Úgy gonolom, ez a bűbáj is tökéletesen visszaadja a fóbiával (és általában a félelmkkel) való megküzdés NLP-s módját – noha nem vagyok meggyőződve, hogy Rowling valaha is hallott erről a terápiás módszerről.


Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem, ha egy könyvben, akár indirekt módon is, találkozom a pszichoterápiával.

9.) Mert foglalkozik a halállal. A halál témája az első kötet első fejezetétől folyamatosan jelen van. Először csak háttérként, emlékekben, aztán mind közelebb jön, míg a 4. részben valaki (egy aktuálisan reflektorfénybe kerülő mellékszereplő) teljesen váratlanul, brutálisan és fölöslegesen meghal. Amikor ezt elolvastam, nem akartam elhinni. A fentebb már trágyalt realisztikus ábrázolás miatt ez a halál is annyira plsztikus volt, hogy teljesen a hatása alá vont. A mesékben, ha halál van, az többnyire meseszerű. A mai filmekben és számítógépes játékokban pedig a halál devalválódik: orrba-szájba hullanak az emberek (a főhős persze soha), a játékokban pedig ha ügyetlen voltál, akkor „elvesztettél egy életet”, de van még nyolc másik, és ha azokat is elvesztetted, akkor legfeljebb újraindítod a programot...

A HP-könyvekben a halál fontos, de nem tud annyira fontos lenni, hogy az kerüljön a történet középpontjába: pontosan úgy, mint az életben. Attól, hogy valaki meghalt (és a 4. résztől kezdődően ez mind gyakoribb), az élet zajlik, a gyász közepette is ugyanolyan banálisan, apró rutinok és kötelezettségek elvégzésével, mint addig, a környzet pedig ugynaolyan töketlenül viselkedik akkor, ha valaki elveszítette egy hozzátartozóját, mint a mi világunkban.

A Halál ereklyéinek szimbólumaAzonban a konkrét halálesetek mellett mindinkább tematizálódik a halál mint fogalom is. Már az 1. kötetben elhangzik egy mondat Dumbledore szájából, miszerint „a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete”. Ugyanakkor nincs felszínes, kincstári hurráoptimizmus: újre meg újra szembesülünk azzal, hogy a halál végérvényes, hogy nincs olyan varázslat, amely vissza tudná hozni a halottakat. Aztán kiderül, hogy mégis van – de mégsincs... Valami egyértelműen van a halál után, de hogy mi az, arra egyértelműen nem kapunk egyértelmű választ. Az biztos, hogy ember és ember között az egyik legnagyobb különbség abban áll, hogy miként viszonyul a halálhoz: hogy képes-e elfogadni, mint az élet természetes részét, vagy a legborzasztóbb szörnyűségnek tartja, amitől akár élete árán is menekülni kell...

Az én életemben a halál kérdése meghatározó. Persze mindenkiében az, de én ezt tudom is magamról. Ebbe belejátszik nyilván anyám halála is, a saját hajdani öngyilkossági kísérleteim is: ezek mind-mind kényszerítő erővel voltak-vannak jelen a gondolkodásomban, s voltam-vagyok kénytelen át- és újragondolni az élet és halál fogalmát, jelentőségét, egymáshoz való viszonyát. Kezdtem ezt annak idején ateistaként, folytattam bigott katolikusként, mára pedig eljutottam valamilyen körvonalazhatatlan, biztos bizonytalansághoz. Úgy gondolom, hogy igazán jó halála csak annak lehet, aki teljes és tudatos életet élt, ugyanakkor nem lehet valakinek teljes és tudatos (és boldog) az élete, ha nem szövi át minden pillanatát a halálnak (úgy is, mint elmúlásnak, úgy is, mint továbblépésnek) a perspektívája. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert ugyanolyan fontos bennük a halál kérdése, mint nálam, és ugyanolyan biztos-bizonytalan a válasz, mint nálam.

10.) Mert csak. Azt hiszem, ez a legnehezebben támadható érvem. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem őket.

Azt hiszem, azt remélem, sikerült röviden összefoglalnom a lényeget. Arról nem írtam, hogy milyen fenntartásaim vannak a könyvekkel: látom egy csomó hibájukat, kisebbeket is, nagyobbakat is. Valószínűleg több hibát tudnék felsorolni, mint olyasvalaki, aki egyszer (sem) olvasta őket, akkor is csak átabotában. No de hol van az megírva, hogy szeretni csak hibátlan dolgot lehet?! Szerencsére sehol. Eza szerencsém: ezért fordulhat elő, hogy engem is szeretnek. :-)

Címkék: , , ,


Hozzászólások:


Balázs, ettöl az írásodtól kedvem szottyant elolvasni az utólsó HP kötetet is. Számomra azért kedves HP, mert sikerélményem füzödik hozzá. Tudniillik úgy tanultam meg folyékonyan angolul olvasni, hogy nekiálltam vért izzadva, szótárazva az elsö költetnek (Harry Potter and the Philosopher's Stone), és ahogy lassacskán haladtam a sorozattal, egyszer csak azt vettem észre, hogy már csak itt-ott nyúlok a szótár után és szinte simán megértek mindent.



Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.



Bocs, az előbb véletlenül töröltem! Szóval Hermione lehetne nemétől függetlenül egyszerűen csak hisztis.
Az összefoglalód jó, én is hasonló okokból kedvelem a sorozatot. A hetest már angolul olvastam, hajtott a kíváncsiság. :-)



terápisás, azaz TERÁPISÁS eljárás? jó kis elírás :o))))



Kösz, jav.



Kedves Balázs,
ezzel a bejegyzéssel két gondom van. Az egyik, hogy én még nem szerettem volna tudni, mi derül ki Pitonról az utolsó részben. Ezt az írást is csak azért mertem elolvasni, mert Te eddig kellemesen diszkrét voltál ilyen esetekben. A másik, hogy szerintem olyan szó, hogy leurall, nem létezik; inkább igekötő nélkül. Bár most csak az enyhe spoiler miatt szólok hozzá, azért hozzáteszem, hogy a bejegyzés többi része tetszett, a terápiás módszerek-HP összevetés meg különösen.
J.



A spoilerért elnézést kérek: igen, talán ki kellett volna tennem a figyelmeztetést. Valószínűleg azért nem gondoltam rá, mert a fejemben az van, hogy Piton alapvető hovatartozását nagyrészt tényként kezelte minden olvasó, már a 7. rész megjelenése előtt, konkrétumokat pedig nem írtam le. Ezzel együtt sajnálom, ha elrontottam vagy csökkentettem a majdani olvasás élményét: pontosan tudom, milyen szörnyű ez. :(

A leural(l) - nemtom, hány l-lel írják, én eggyel - szóval kapcsolatban én más véleményen vagyok. Pontosabban úgy gondolom (Nádasdy Ádám szellemi csecsén nevelkedve), hogy minden olyan szó és minden olyan nyelvi jelenség, amit felnőtt és egészséges, anyanyelvi beszélő használ, az létezik, mi több, a "helyes-helytelen" dichotómia is értelmezhetetlen ilyen kérdésben. Kulturális, szocializációs különbségek vannak, továbbá ízlések -- és a nyelvőrök részéről időnként pofonok is. ;)

Egyébként maga Nádasdy fejezte ki nekem a rosszallását, amikor a jelenlétében a lekommunikál igét használtam. De a rosszallása nem a helyesség-helytelenség (vagy létezés-nemlétezés) alapján állt, hanem a saját ízlésén.

Jót lehetne róla vitatkozni, hogy honnan ered sokakban az averzió a le- igekötő használatával kapcsolatban, valamint arról, hogy sokan mások miért érzik mégis úgy, hogy használatával tartalmi többletet adnak mondanivalójukhoz.



A leural kicsit olyan, mint a bevállal. ("Bevállalja? Igen vagy nem?" Szerintem sokan úgy is használják, hogy nem tudják, honnan jön, pedig előtte nem-igen mondta így senki. Most meg szinte természetesnek érezzük, mégha irodalomdolgozatba nem is írnánk bele.) :-)



Kedves Balázs!

Én még eddig egyetlen Harry Potter könyvet sem olvastam, és a filmet sem láttam. Nem valamiféle viszolygás kapcsán, csak valahogy nem éreztem a fontosságát annak, hogy elolvassam, vagy megnézzem. Azok alapján, amiket innen-onnan hallomásból összeszedtem róla, még különösebbképpen érdekesnek sem éreztem. De most, az írásod igencsak felkeltette az érdeklődésemet, úgyhogy nagy valószínűséggel el fogom olvasni. Főleg, hogy a kisfiam is hamarosan abba a korba kerül, hogy olvashatok majd Neki meséket (igaz, most is olvasok, de még csak a "sok kép - kevés szöveg" meséknél tartunk, mert egyelőre az felel meg az igényeinek, és az is csak az első három oldalig...

Az NLP egyébként régóta foglalkoztat, csak nagyon keveset olvastam róla. Nagyon tetszett ez a két módszer amit leírtál, szívesen olvasnék még erről a témáról, ha esetleg írnál róla. Te használtál már sikeresen NLP-s módszereket?



Használni használtam már NLP-technikákat, de hogy mennyire voltak sikeresek, azt azért nem tudom megmondani, mert amikor használtam, az mindig valamilyen általánosabb folyamat része volt. Tehát olyat, hogy valaki idehozta volna nekem tálcán a jól felismerhető fóbiáját vagy allergiáját vagy kötődésproblémáját, én pedig bevetettem az erre kialakított NLP-protokollt, és utána az illető rendben volt -- na ilyen nem történt. Nem azért, mert nem történhet, hanem azért, mert az ilyesmihez valamivel nagyobb pacientúra kéne mint az én összesen 3 (barátokkal való ad hoc hipnózisokat is beleértve kb. 6) db kliensem (ami jelenleg épp 0). Úgyhogy az NLP hatkonyságmérésére én rossz mintavétel vagyok.


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta