Tavaly nyáron, a 7. kötet megjelenése előtt két órával már írtam egy Hogyan lesz valaki Potter-rajongó? c. posztot arról, hogy hogyan lesz valaki Potter-rajongó (mármint akkor, ha az a valaki én vagyok).

A Harry Potter és a Halál ereklyéi két hét múlva jelenik meg magyarul. Úgy tervezem, hogy addig újraolvasom az 5. és 6. kötetet magyarul, hogy január 9-én éjfélkor aztán folyamatában tudjam kézbe venni a befejező részt. Ennek kapcsán azonban eszembe jutott egy restanciám, s mivel ma kényszerszabadságon vagyok (az irodában parkettalakkozás zajlik), megpróbálom pótolni.

Történt ugyanis, hogy jó pár hónappal ezelőtt Fernandel egy privát levélben intenzív csodálkozásának adott hangot, hogyaszongya: „Én az egészet, úgy, ahogy van, fertelmes gagyinak tartom. Ezzel természetesen nem arra akarok kilyukadni, hogy "hibásan érzel" – ez remélhetőleg nem is illenék a rólam alkotott képbe –, pusztán elcsodálkozom, amikor a HP-sorozatot a Kincskereső kisködmönnel vagy A Gyűrűk Urával emlegeted együtt.” – Mit lehet erre mondani? Vagy röviden és általánosságokat (és eddig ezt tettem), vagy hosszan, és egy kicsivel kevésbé általánosságokat – de azért csak annyira beleveszve a konkrétumokba, hogy az is értse, miről beszélek, aki nem olvasta (vagy olvasta, de elfelejtette) a könyveket. Szóval íme egy hevenyészett válaszkísérlet az (általános iskolai fogalmazásokat idéző) címben feltett kérdésre:

1.) Mert mese. Ez vitathatatlan. Varázslók meg boszorkányok vannak benne, meg sárkányok, óriások, manók, meg mindenféle egyéb kitalált lények, akik (többek között) olyan dolgokat csinálnak, mint amiket általában a mesékben szoktak csinálni. Eltűnnek, megjelnnek, röpülnek stb. Ebből az aspektusból a HP-sorozat semmiben nem különbözik a gyerekkoromat beszövő mesék (Grimm, Benedek Elek stb.) világától. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem a meséket.

2.) Mert realisztikus és hiteles a háttér. A történet színhelye (szemben a mesék többségével) nem az Óperencián és az üveghegyen túl van, és nem valamilyen primordiális időben játszódik, hanem a XX. század végi Angliában. És ebben a vonatkozásban nem találok semmi mesterkéltséget: a (nem-varázsló) szereplők pontosan ugyanolyan körülmények között és ugyanúgy élnek, viselkednek, mint én és a környezetem. Öntözési tilalom idején éjjel locsolnak; a metróban a jegykezelő készülék el van romolva; a tévébemondók stílusa és mondanivalója ugyanolyan tenyérbe mászó, mint amitől a valóságban is utálok tévézni; az elkényeztetett hülyegyerek hisztizik és kidobja a Playstationjét az ablakon, valaki „adózási megfontolásból” vásárol egy ingatlant, amelyben nem lakik (és hogy ez mit jelent, azt a környékbeliek nemigen tudják) stb. Mindezektől azt érzem olvasás közben, hogy az egész történet kvázi rólam szól, a saját világomban játszódik. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem a realisztikus és hiteles hátteret.

3.) Mert hitelesek az emberábrázolások. A könyvekben több száz szereplő van, és ezek némelyike szükségszerűn valamelyest sematikus. Azonban a fontosabb karakterek kidolgozása számomra meggyőző. Mégpedig többek között azért, mert egyrészt egyik szereplő sincs idealizálva, másrészt egyikük sem egydimenziós alak. Harry, a „pozitív hős” néha olyan hülye tud lenni, mint hat pár rendőrcsizma. Ugyanez áll Ronra is. Hermione, aki csaknem mindig az eszére hallgat, időnként besokall, és igazi hisztis picsa módjára viselkedik. Dumbledore-ról apránként derül ki, hogy korántsem tekinthető az Atyaisten fehérszakállas archetípusának, hanem nagyon is bőven el van eresztve emberi gyengeségekkel. Ezzel ellentétben pl. Voldemort, a „negatív hős” bizonyos pillanatokban úgy jelenik meg, hogy az olvasó kifejezetten részvétet érez iránta: szánja és segíteni szeretne neki. Ugyenez igaz Harry kortárs ellenségére, Malfoy-ra is. Piton ̶titokzatossága”, hogy valójában melyik oldalon is áll, már médiaközhely. A 7. részben megtudjuk, hogy jó fiú – de ez sem úgy történik, hogy kiderül: az összes kis hernyósága valójában csak kényszerű színjáték volt. Nem: attól, hogy elkötelezetten áll a jó oldalon, még egy igazi, vérbeli rohadék. Szóval nem kapjuk meg az egydimenzióssá redukálás ajándékát, épp ellenkezőleg. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem a hiteles emberábrázolásokat.

4.) Mert fenn tudja tartani az illúziót. Ez nyilván a fentiekkel áll összefüggésben. Pontosan azáltal, hogy az evidens dolgok (a háttér és a személyiségek) annyira természetesen és hihetően vannak megfestve, a nem természetes és hihetetlen dolgok is természetessé, hihetővé válnak. Ellenpéldaként egy nyolcadikos koromban, osztályszinten szervezett színházlátogatás jut eszembe. A Rómeó és Júliát néztük meg, és emlékszem, utána még magyarórán is panaszkodtam, hogy az előadás nagy részében Kalocsay Miklóst láttam – soha nem Rómeót. Hogy ez a színész vagy a rendező mesterkéltségének volt-e köszönhető, 25 év távlatából nem tudnám megmondani. Mindenesetre abban az előadásban még az aránylag realisztikus történet sem volt hihető. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem az illúziót.

5.) Mert izgalmas a története. Ez nyilván ízlés dolga, éppen ezért (!) nem vitatható. Számomra izgalmas volt – és ez nem esztétikai minősítés, hanem teljesen zsigeri megállapítás. Rengeteg órát, napot, hónapot és évet gondolkdotam, töprengtem, hogy mi lehet a folytatás, mi lehet a megoldás. Tettem ezt nappal, időnként elábrándozva az épp aktuális teendőm felett, és tettem éjszaka: vagy alvás helyett forgoldódva, vagy épp álmomban, újraélve a történet egy-egy epizódját. Még egyszer mondom: teljesen el tuom fogadni, hogy valaki nem így élte meg – én azonban így éltem meg. Nem tudatos döntés eredményként, nem azért, mert bárki elvárta volna tőlem, hanem spontán. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem az izgalmakat.

6.) Mert humoros. Ez ugyancsak ízlés dolga. Az egyik embernek ez szórakkoztató, a másiknak amaz. De az izgalmassághoz hasonlóan ez sem tudatos állásfoglalás eredménye. Az ember utazik a metrón, olvas – aztán vagy fenyerít hangosan, enyhén meghökkentve a körülötte ülőket, vagy nem. Ez ilyen egyszerű. A HP-könyvek tele vannak olyan apró gegekkel, fordulatokkal, szójátékokkal, replikákkal, abszurditásokkal, csak sokadszori olvasásra észrevehető apróságokkal, iróniával, amelyekre a saját agyam humorközpontja kiválóan rezonál. Decemberben az irodával elmentünk színházba, egy deklaráltan vígjáték műfajú darabot néztünk meg. Bő két és fél órán keresztül néztem Kern és Koltai bohóckodását, és ezenközben kb. két és félszer sikerült is elmosolyodnom. Egyszer talán még nevettem is egy kicsit. A nézők többsége ezalatt majd megfulladt a röhögéstől. Viszont tegnapelőtt este, ahogy a Harry Potter 5. részét olvastam itthon (kb. hatodszor), ismét sikerült teljesen spontán felvihognom egy (teljesen mellékes) beszóláson. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem a humort.

7.) Mert határozott értékrendje van, amely nagyon hasonlít a sajátomra. Noha
a szereplők között nincs száz százalékosan „jó ember” és „rossz ember”, a HP-világban mégis létezik jó és rossz, és ez a kettő világosan elválik egymástól. Csak épp nem az olcsó erkölcsösködés szintjén, hanem a mélyebb értékek tekintetében. Ilyen érték pl. a tolerancia, a rasszizmus elvetése, a bürokráciával szembeni nyílt averzió, a szolidaritás, a megbocsátás és újrakezdés, az individuum fontossága, az érzelmek szerepe a döntéshozásban stb. Ezek az értékek néha az előtérbe türemkednek (ez olykor kevésbé szerencsés), alapvetően azonban a történet egészének a láthatatlan vázát adják. És amikor olyan világban mozgok, amelynek az értékrendje azonos a saját értékrendemmel, akkor otthonosan érzem magam, biztonságban. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert azonosulni tudok az értékrendjével.

8.) Mert számos pszichoterápiás vonatkozása van. Hogy ez Rowling részéről szándékos-e vagy sem, teljesen hidegen hagy: én kihallom őket a történetből, és kész. Leírom a két kedvenc példámat.

a) Dementor. A dementorok magas, sötét köpenyes, csuklyás lények, amelyek pár centiméterrel a föld fölött lebegnek. Ha megjelenik egy (vagy több) dementor, hirtelen hideg lesz, kialszanak a fények, és az embereken iszonyat vesz erőt. A dementorok vakok, nem beszélnk, ellenben megérzik az örömöt és boldogságot, és miközben sivítva szívják be a levegőt, ki is szippantják a világból mindazt, ami szép és jó. Ha egy dementorral találkozol (amit nem veszel észre, mert a muglik nem látják a dementorokat), akkor életed legborzalmasabb emlékeit éled újra. Úgy érzed, hogy soha többé nem leszel boldog, hogy teljesen kifogyott az öröm a világból, hogy végérvényesen elönt a kétségbeesés. Természetesen képtelen vagy folytatni a tevékenységeidet: teljesen ledermedsz. Ha pedig a dementor egészen a közeledbe jön, és megcsókol, akkor kiszippantja a lelkedet, amely semmivé enyészik az űrben. Nem halsz meg, hanem lélektelen, magáról mit sem tudó porhüvelyként vegetálsz az idők végezetéig.

A dementor véleményem szerint zseniális allegóriája a depressziónak. Annak is, ahogy közelít az emberhez, és annak is, amit a depressziós beteg megél.

És mi az ellenszer? Teljesen céltalan egy depresszióst vígasztalni. Fölösleges: nem hat rá. Az örömtelenségén egyedül úgy lehet segíteni, ha saját magában megtalálja az öröm forrását. Az NLP-ben ezt úgy hívják: resource. Resource lehet minden pozitív emlék, minden sikerélmény, minden jó érzés: minden, amit a beteg valaha ténylegesen megélt (tehát a beteg belső, saját világából származik, vagyis nem a terapeuta kívülről ráadott megoldása), és ami módosult tudatállapotban felidézhető, aktiválható. Ha ezek a belső erőforrások (alkalmasint a terapeuta segítségével) hozzáférhetővé válnak, életre kapnak, akkor ellene tudnak fordulni a depressziónak.

És mi a helyzet a dementorokkal? A dementorokkal szemben is hatástalan minden külső fegyver. Nem lehet megtéveszteni őket, nem lehet alkudozni velük. Egyetlen ellenvarázslat képes megvédeni tőlük: az ún. patrónus-bűbáj. A patrónus többnyire valamilyen állat alakjában jelenik meg: egy pozitív erőtér, amely a varázsló és a dementor közé áll, és ha valóban sikeresen hajtották végre a varázslatot, elűzi a dementort. A patrónus-bűbáj azonban roppant nehéz: csak magasan képzett varázslók képesek a végrehajtására. A lényeg az, hogy a varázsige kimondásakor fel kell idézni egy boldog, egy igazán örömteli emléket – ebből az emlékből származik a patrónus ereje. – Meggyőződésem, hogy a patrónus-bűbáj lényege tökéletesen megegyezik azzal, ami a depresszió NLP-s terápiájának lényege.

b) Mumus. A mumus alakváltó lidérc. Többnyire régi bútorokban húzza meg magát, és hogy valójában hogy néz ki, senki nem tudja. Ugyanis amikor megjelenik, akkor mindig más alakot vesz fel, annak függvényében, hogy ki előtt jelenik meg. Olyan alakot ölt, ami az illető számára a legfélelmetesebb. Voltaképpen nem csinál semmi rosszat (szemben a dementorral), csak ott van és ijesztő, ez viszont teljesen lebénítja a felkészületlen embert a cselekvésben, és a félelem leuralhatja egész valóját. Az egyik ember számára a mumus kísértet alakját ölti, a másiknak óriáspók képében jelenik meg, a harmadiknak szerettei holttesteként, a negyediknek meg éppenséggel dementornak álcázza magát. Ki mitől fél a legjobban.

A mumus az én olvasatomban a fóbia allegóriája. A fóbia beteges félelem valamitől: olyasmitől, ami egyébként jobbára ártalmatlan. Patkánytól, kutyától, póktól, „fenyegető” betegségtől, társaságtól... A fóbiás ember, ha találkozik félelme tárgyával, lebénul, pánikba esik, kiveri a víz, és teljesen használhatatlanná válik az adott szituációban. Éppen ezért görcsösen kerüli a puszta lehetőségét is, hogy találkozzék az adott „szörnyeteggel”.

A fóbia NLP-s kezelése röviden a következő. Módosult tudatállapotban a páciens elképzeli, hogy moziban ül, és az első sorból nézi a vásznon a számára borzalmas jelenetet (mondjuk azt, hogy megtámadja egy kutya). Vagyis a valóságból a film biztonságába, a vásonra helyezi az ijesztő tényezőt. Következő lépésben hátraül, a mozi hátsó sorába, és azt nézi, amint ott ül az első sorban és nézi a jelenetet. Vagyis még biztonságosabb távolságból szemléli félelme tárgyát, s egyúttal kívülről látja félő önmagát, alkalmasint azt is, hogy mennyire abszurd a félelme. Majd még egy lépéssel tovább: immár ő maga a mozigépész, és fentről nézi a hátsó sorban ülő önmagát, aki nézi az első sorban ülő önmagát, aki nézi a vásznat, rajta az ijesztő jelenetet. Most már elég nagy a távolság ahhoz, hogy valamit lehessen kezdeni a szörnyű helyzettel. A páciens szabad kezet kap: gyorsíthatja vagy lassíthatja a filmet, visszatekerheti, ugráltathatja a képet, mint a burleszk filmekben, kicsinyítheti, nagyíthatja, átalakíthatja a jelenetet – amíg teljesen banálissá, komikussá, nevetségessé nem válik előtte az egész. És ha ezt valóban átéli, megtapasztalja, akkor a nevetségesség ereje lassan elerőtleníti a jelenetet. A páciens a vetítőhelyiségből visszaülhet a nézőtérre, előbb a hátsó sorba, majd az elsőbe, és végül beléphet magába a jelenetbe, amelyben immár félelem nélkül tud jelen lenni. Ha közben bármikor erőre kapna a félelem, akkor vissza lehet térni a vetítőhelyiségbe, és lehet ismét gyorsítani, lassítani, halványítani, élesíteni stb. – Természetesen a fóbia egy tünet. A fóbia megszűnése nem jelenti azt, hogy egyben fel is épült, éretté is vált, meg is gyógyult a személyiség. De amíg a fóbiás viselkedés jelen van (adott esetben éveken, évtizedeken keresztül), addig nincs lehetőség a személyiség mélyebb régióihoz hozzáférni. El kell távolítani az akadályt, és aztán jöhet a tényleges pszichoterápiás munka. És van olyan, hogy a fent leírt módon valaki egyetlen terápiás ülés során képes megszabadulni olyan fóbiájától, amely évek óta kísérte.

A mumus elleni védővarázslat roppant egyszerű: ki kell mondani a varázsigét: Comikulissimus! (az eredetiben: Riddikulus!) – és eközben gondolatban át kell alakítani az ijesztő jelenetet, úgy, hogy nevetséges legyen. Ezáltal a mumus kénytelen lesz valóban átalakulni: pl. a láncait csörgető, rettenetes kísérlet megbotlik a láncaiban és eltaknyol, s ezáltal enyhén szólva kevéssé lesz rettenetes. Így egyfelől maga a varázsló megszabadul a félelemtől, másfelől egy-két ilyen próbálkozás, és a mumus összezavarodik, szétpukkan, és vége. – Úgy gonolom, ez a bűbáj is tökéletesen visszaadja a fóbiával (és általában a félelmkkel) való megküzdés NLP-s módját – noha nem vagyok meggyőződve, hogy Rowling valaha is hallott erről a terápiás módszerről.

Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem, ha egy könyvben, akár indirekt módon is, találkozom a pszichoterápiával.

9.) Mert foglalkozik a halállal. A halál témája az első kötet első fejezetétől folyamatosan jelen van. Először csak háttérként, emlékekben, aztán mind közelebb jön, míg a 4. részben valaki (egy aktuálisan reflektorfénybe kerülő mellékszereplő) teljesen váratlanul, brutálisan és fölöslegesen meghal. Amikor ezt elolvastam, nem akartam elhinni. A fentebb már trágyalt realisztikus ábrázolás miatt ez a halál is annyira plsztikus volt, hogy teljesen a hatása alá vont. A mesékben, ha halál van, az többnyire meseszerű. A mai filmekben és számítógépes játékokban pedig a halál devalválódik: orrba-szájba hullanak az emberek (a főhős persze soha), a játékokban pedig ha ügyetlen voltál, akkor „elvesztettél egy életet”, de van még nyolc másik, és ha azokat is elvesztetted, akkor legfeljebb újraindítod a programot...

A HP-könyvekben a halál fontos, de nem tud annyira fontos lenni, hogy az kerüljön a történet középpontjába: pontosan úgy, mint az életben. Attól, hogy valaki meghalt (és a 4. résztől kezdődően ez mind gyakoribb), az élet zajlik, a gyász közepette is ugyanolyan banálisan, apró rutinok és kötelezettségek elvégzésével, mint addig, a környzet pedig ugynaolyan töketlenül viselkedik akkor, ha valaki elveszítette egy hozzátartozóját, mint a mi világunkban.

Azonban a konkrét halálesetek mellett mindinkább tematizálódik a halál mint fogalom is. Már az 1. kötetben elhangzik egy mondat Dumbledore szájából, miszerint „a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete”. Ugyanakkor nincs felszínes, kincstári hurráoptimizmus: újre meg újra szembesülünk azzal, hogy a halál végérvényes, hogy nincs olyan varázslat, amely vissza tudná hozni a halottakat. Aztán kiderül, hogy mégis van – de mégsincs... Valami egyértelműen van a halál után, de hogy mi az, arra egyértelműen nem kapunk egyértelmű választ. Az biztos, hogy ember és ember között az egyik legnagyobb különbség abban áll, hogy miként viszonyul a halálhoz: hogy képes-e elfogadni, mint az élet természetes részét, vagy a legborzasztóbb szörnyűségnek tartja, amitől akár élete árán is menekülni kell...

Az én életemben a halál kérdése meghatározó. Persze mindenkiében az, de én ezt tudom is magamról. Ebbe belejátszik nyilván anyám halála is, a saját hajdani öngyilkossági kísérleteim is: ezek mind-mind kényszerítő erővel voltak-vannak jelen a gondolkodásomban, s voltam-vagyok kénytelen át- és újragondolni az élet és halál fogalmát, jelentőségét, egymáshoz való viszonyát. Kezdtem ezt annak idején ateistaként, folytattam bigott katolikusként, mára pedig eljutottam valamilyen körvonalazhatatlan, biztos bizonytalansághoz. Úgy gondolom, hogy igazán jó halála csak annak lehet, aki teljes és tudatos életet élt, ugyanakkor nem lehet valakinek teljes és tudatos (és boldog) az élete, ha nem szövi át minden pillanatát a halálnak (úgy is, mint elmúlásnak, úgy is, mint továbblépésnek) a perspektívája. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert ugyanolyan fontos bennük a halál kérdése, mint nálam, és ugyanolyan biztos-bizonytalan a válasz, mint nálam.

10.) Mert csak. Azt hiszem, ez a legnehezebben támadható érvem. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem őket.

Azt hiszem, azt remélem, sikerült röviden összefoglalnom a lényeget. Arról nem írtam, hogy milyen fenntartásaim vannak a könyvekkel: látom egy csomó hibájukat, kisebbeket is, nagyobbakat is. Valószínűleg több hibát tudnék felsorolni, mint olyasvalaki, aki egyszer (sem) olvasta őket, akkor is csak átabotában. No de hol van az megírva, hogy szeretni csak hibátlan dolgot lehet?! Szerencsére sehol. Eza szerencsém: ezért fordulhat elő, hogy engem is szeretnek. :-)

Címkék: Halál, Könyv, Pszicho, Világ+ember

---