Névtelen szerint:

"…a világ a mienk, avagy mi a világé vagyunk." – Erről jut eszembe: Alan Watts – Man in Nature (6 részes hangfelvétel)

Üdv:
András

 oncogito szerint:

Szia Balázs!

Régen reagáltam írásodra - de erre most úgy érzem, muszáj.
Azt írod, megköszönöd az állatoknak, növényeknek, hogy életüket adták értetek/értünk...
Ők nem adták, tőlük elvették. Legfeljebb a bocsánatkérés dukál.

És nem csak a haláluk erőszakos a táplálékállatoknak, az életük kínos, nyomorúságos és embertelen.
Nem látnak napot, eget, kényszertömik őket, kegyetlen tortúrákat szenvednek el és kínos életük után szinte élve doglozzák fel őket. Két- és négylábúakat egyaránt.
És az emberek zöme szerint ez így van rendjén.

A növényeknél haldoklásukban gyönyörködik, aki vágott virágot tart, vagy élő fenyőt.
Élelemért ölni - érthető, de gyönyörködés, ünneplés miatt...?
És az emberek zöme szerint ez így van rendjén.
Pedig köszönet helyett itt is inkább bocsánatkérés dukálna.

Én nem fogadom el azt, hogy embertelen módon tartsanak élőlényeket. Csak azért, mert táplálék lesz belőlük, nem lenne szabad úgy tartani és úgy leölni, ahogy az manapság van.
"Ha a vágóhidaknak üvegfaluk lenne, sokkal több vegetáriánus lenne" - olvastam valahol.
Én sok éve ezért vagyok vegetáriánus. Nem az ölés miatt, hanem az embertlen tartás miatt. Tudom, hogy ettől egyetlen állat élete sem lesz jobb, vagy hosszabb (a "tankokat" nem tudom megállítani, de még csak lassítani sem - de akkor sem kérek abból, ami manapság történik.
Ebből én szeretnék kimaradni.

Idézhetnék "élménybeszámolót" disznóvágásról (holott ma már van lehetőség gyors és fájdalommentes leölésre, de a paraszt saját bevallása szerint nincs igazi disznótor egy kis pálinka és disznóvisítás nélkül - hogy a vágóhidakról már ne is beszéljünk), vagy linkelhetnék be videot, ahol kutyákat élve főznek meg, mert ez nemzeti hagyomány, vagy videot, hogy hogy ölik le a marhákat, csirkéket - de nem teszem.
Aki homokba akarja dugni a fejét, ennek ellenére sem fogja kihúzni onnan.
Inkább egyik kedvenc versemet másolom be.

Dsida Jenő: A KIS VIRÁG

Árnyékos erdőn
Bolyongtam én,
Sötétzöld sátor
Borult felém.

Egy kis virágot
Találtam ott,
Amely csillagként
Világított.

Utánanyúltam,
De kérve kért:
"Ne ölj meg! Nagy kár
Egy életért!"

Gyökérrel együtt
Kivettem őt,
Elültetém a
Házunk előtt.

Kertünk csendjében
Lel most hazát,
S virulni fog még
Sok éven át.


(Kata)

 Joe szerint:

B. állításában nem találom a kapcsot a két tagmondat között. Hol a kapocs a régi szemléletű, új program nélküli emberek és az új szemléletű program nélküli emberek között. Szándékosan így tettem fel a kérdést. Az állítás szerint ugyanis a régi szemléletű emberek hiába csinálnak új programokat, tehát minek is csinálnának, ergo nincs is programjuk. Az új szemléletűeknek sincs programjuk, mert ők a szemléletükkel változtatják meg a világot. Ámde az új szemléletű emberek nem csak úgy a világra pottyannak. Valahonnan annak a szemléletnek származnia kell. Ha a régi szemléletűek a szemléletük miatt tehetetlenek, akkor nem lesznek képesek új szemlélet kialakítására sem. Hacsak nem csinálnak új programokat, ami a régi szemléletüknek ellentmond, ami aztán az új generációk szocializálódása során már új szemlélet kialakulását idézheti elő. A fejlődés ugyanis nem csak úgy történik, hanem abból adódik, hogy egy megváltozott körülményhez az ember hozzáadja a maga véleményét, amiből megint valami új alakul. Ez lehet akár az is, hogy észrevesszük, hogy elvevő társadalomban élünk. Ha nem vesszük észre, vagy a régi szemléletünk miatt nem alakítjuk úgy a világunkat (vagyis nem alkotunk új programokat), hogy a környezetünk, és mindannyiunk előnyére váljon, akkor sosem fogunk megváltozni. A "régi szemlélet" sajátossága az is, hogy deklaráljuk: képtelenek vagyunk változni vagy fölösleges megpróbálni változni, stb.

Balázzsal azért nem értek egyet, mert a körülményekbe való belenyugvás, annak elfogadása, hogy mivel úgyis kevés vagyok az általános szemlélet megváltoztatásához, és emögé bújva csöndben gyilkolom a környezetemet tovább, nem helyes hozzáállás - igaz, nagyon kényelmes. Ezzel együtt, azt nem mondhatjuk, hogy Balázs (vagy akár az idézett B.) nem tesz a változásért. Hiszen a saját szemléletét jól dokumentálja. Csak éppen ez a bejegyzés egy ellentmondás a korábbi publikációkhoz képest. Hiszen itt arra kapunk magyarázatot, hogy a leírt elmélet milyen kifogásnak köszönhetően mentesít a gyakorlatba való ültetése alól. No nem mintha én képes lennék mentesülni, vagy tudnám egyáltalán, hogy mi a megoldás ennek az ellentmondásnak a feloldására.

Viszont nem értek egyet Katával sem. Önmagában az, hogy eldönti, hogy márpedig ő vegetáriánus lesz, nem old meg semmit. Hiszen az a gyakorlat, amit művel, a világ számára láthatatlan. Ergo - rövidtávon - eredménytelen, ahogy Balázs erre a jelen bejegyzésében utalt is. Az üvegkalitkás hasonlat pedig eléggé szerencsétlen, mert így nem azt hangsúlyozza, hogy szeény állatok, hanem az undort, amit az állatok "kivégzésének" látványa generál.

Másrészt: miért sajnáljak én jobban egy haszonállatot, a kivégzése miatt, mint mondjuk egy répát, amelynek a földből való kihúzása a haldoklásának a folyamatát indítja el, sőt, kegyetlenül megeszem azt, aminek köszönhetően a répa él. Itt konkrétan arra gondolok, hogy a répának nem elsősorban a fogyasztásra ítélt gyökere az élőlény, hanem a földfelszín fölé nyúló zöld rész. Ugye a gyökér látja el a földből szerzett tápanyagokkal, míg a fotoszintézist a levelei végzik. Egyébként az embertelen tartási körülményekkel kapcsolatban még szeretném megjegyezni, hogy csak el kell mennyi egy kukorica- vagy egy napraforgó tábla mellett, de sorolhatnék bármi mást. Azok a növények olyan szorosan egymásra vannak ültetve, hogy én nem nevezném emberségesnek. Aztán ahogy telik-múlik az idő, csak azt veszem észre, hogy egész tábla napraforgók és kukoricások száradnak el teljesen, mert nem locsolja őket a kutya sem. Ez mi, ha nem embertelenség?!

Összegezve: a világon semmi különbséget nem látok a tenyésztés (állat) és a termesztés (növény) között. A cél ugyanaz, a módszer ugyanaz, a folyamat ugyanaz. Az egyetlen különbség, hogy a növények nem sikítanak, mint a disznók a disznóvágáskor. Pedig a növényeknek is van lelkük. Hiszen mégiscsak szebben hajtanak, ha érzik a törődést, ha az ember szól hozzájuk egy-két szót minden nap.

B. üzenete a beletörődés üzenete, Balázs bejegyzése ezzel összhangban szintén, Kata reakciója pedig jogosnak tűnik, de csak egy faktort vizsgál, mint a legtöbb veggie, aki az állatok védelme érdekében szokik le a húsról.

Az állatoknak nincs mit megköszönni, de nincs is miért bocsánatot kérni tőlük. Megtehetjük, hogy nem eszünk semmit, hiszen akármit eszünk, azzal valamit elpusztítunk. Energia sem vész el, csak átalakul, ugye. Amíg fogyasztunk, addig mások halálra vannak ítélve. Elvenni csak azt lehet, ami van. Az anyag nem tágul, nem szaporodik. Rendelkezésre áll adott mennyiségű anyag, csak mindig másnak az alkotóeleme. A több ember kevesebb termőföldet jelent, kevesebb állatot, stb. Ha nincs ember, több a föld (mint anyag), több a fa, a fű, több a levegő vagy bármi más. Az egyensúly itt jelentkezik: az anyag nem több, mindig pontosan ugyanannyi. Az anyag nem termelődik, nem jön létre a semmiből. Aztán persze lehet, hogy valahol mégis, de az nem a mi kis ökoszisztémánkban történik, ami egy eléggé zárt rendszer (kivéve az itt lerakódó részecskéket, amik áthatolnak a légkörön). Emberi agy az Univerzumot átlátni teljes egészében képtelen.

A disznó nem tehet arról, hogy disznónak született, nem ő választotta meg, hogy disznónak szülessen, az ember nem tehet arról, hogy ember, és hogy ő pont disznót eszik. Viszont mindannyian ugyanabból az anyagból vagyunk, ezáltal a disznó és én egyek vagyunk, csak éppen, mikor ki van nyerő pozícióban. Az anyag alakít minket, ugyanazokból a szubatomokból épülünk fel mind. És persze beszélhetnék kukoricáról is.

Amit Balázs mondanivalójában fontosnak tartok, az a tisztelet, ami az ő háláját kíséri (vagy éppen tudatosan vagy tudattalanul generálja), minden bizonnyal. Örüljünk annak, ami van, és próbáljuk megóvni, hogy ne okozzunk veszteséget annak ellenére, hogy a saját magunk fenntartását tűztük ki célul. Sokan vagyunk már a Földön, túl sokan, de nem most érkezik el az az idő, mikor önkéntesen és egyetemesen azt fogja mondani a homo sapiens, hogy a Föld érdekében csökkentsük az egyedek számát.

Valamint tudomásul kell vennünk azt is, hogy az ember alapvetően vegyes tüzelésű, tehát állatot és növényt is fogyaszt, és - mivel ma már a környezet biztosította étlap szűkös - az önellátásnak régóta kialakult módszerei vannak. Hasonló mennyiség emberiesség figyelembe vételével történő tenyésztése és termesztése az amúgy is eléggé nagy ökológiai lábnyomunkat tágítaná. Ha azt nézem, így még mindig szerencsésebb, ha az egész ökoszisztémát globálisan nézem.

Megoldást ugyanakkor én sem tudok kínálni erre az egészre. Csak megpróbálom csöndesen szemlélni, tapasztalni, megérezni a világot, és annak fájdalmát, javaslatait, kvázi metakommunikáció során. Megpróbálok összhangban lenni vele, érezni a rezgését. Nem elvont vagyok, csak próbálom érzékeltetni, hogy globálisan nézve az egész világ, a Föld, az Univerzum mennyire nagy, mi meg mennyire kicsit vagyunk ahhoz, hogy megértsük. Egyébként pedig kik vagyunk mi, hogy megértsük, épp ésszel felfogjuk ezt a bonyolult rendszert, és biztonsággal nyilatkozzunk róla?! Azt próbáljuk megoldani, amiről mi úgy gondoljuk, hogy elrontottuk. Aztán mi honnan tudnánk azt, hogy éppen tényleg elrontottuk-e. Azért mert mi rosszul érezzük magunkat, vagy mert tudjuk, hogy rosszul fogjuk érezni magunkat benne?!

 Balázs szerint:

"B. üzenete a beletörődés üzenete"

B üzenete határozottan nem a beletörődés üzenete. Az lehetséges, hogy a posztomból ez volt kiolvasható -- ez esetben nem volt megfelelő az interpretációm.

B üzenete a B története c. könyvben olvasható el -- és olvasandó el annak, aki egyáltalán elgondolkodott a jelen posztban írottakon. Akár egyetértett vele, akár cáfolja, akár fölháborodik rajta.

 oncogito szerint:

Joe, én a magam területén csak annyit tehetek, hogy elmondom, miért vagyok vegetáriánus - valamint azt, hogy aki helyesli, vagy éppen műveli az állatok kínzását, azzal éreztetem, hogy ez helytelen és elhatárolódom tőle.
Mi egyebet tehetnék?
Nem csatlakozom a "hivatásos" állatvédőkhöz sem, mert ott is elfogultságot látok.

Rossz a hasonlatod a növény és az állat összevetésében.
A növénynek, ha tápláléknövény is, feldolgozásáig élhető életet biztosítanak. Az állatnak nem. Az állatnak nem csak a leölése kínos, hanem az élete is.
A természetben is van élhető élete a zsákmányállatnak, amíg a ragadozó fel nem falja.
De az ember tartotta táplálékállat születésétől kezdve szenved.
És ennek nem kellene így lennie, nem is volt ez mindig így. A "húsipar", a profit az, ami tarthatatlanná teszi az állattartást.
Én pedig egyebet ez ellen nem teszek, mint hogy hangoztatom.

Ez pedig vezethet személetváltáshoz.
Olyasmi ez, mint a forró víz esete.
Aki sokáig ül a lassan melegedő vízben, az előbb-utóbb égési sérüléseket szenved, mert a fokozatossághoz hozzá lehet szokni, de akit hirtelen dobnak be a forró vízbe, az azonnal kiugrik.

Az új generáció személetváltása is talán valahogy így lehetséges. A mostani ember hozzászokott a rosszhoz, mert úgysem tud változtatni. De a gyermeke, aki beleszületik a rosszba, előbb megsokallhatja.

Én nagyon bízom benne, hogyha (Isten tervével nem ellenkező)eljöhet egy olyan generáció, akik a mai egész állattartást barbár dolognak tartják és alapvetően másként fogják tenni.

Kata

 oncogito szerint:

Még valami.
Ha az állattartásban, az élő állatok felé közel annyi tisztelet lenne, mint amit Balázs leírt a tányérjában levő étel felé -- bizton nem lennék vegetáriánus.

Kata

 Névtelen szerint:

Van valami Balázs bejegyzésében, ami tegnap óta nem hagy nyugton. Valami, amire Joe már rátapintott, amikor azt írta, hogy „…nem értek egyet, mert a körülményekbe való belenyugvás, annak elfogadása, hogy mivel úgyis kevés vagyok az általános szemlélet megváltoztatásához, és emögé bújva csöndben gyilkolom a környezetemet tovább, nem helyes hozzáállás - igaz, nagyon kényelmes.”

Valószínűleg nem létezne karácsonyfa, ha annak idején így gondolkodtak volna az emberek: „Mi történne, ha a jövőben karácsonyfát állítanánk? Semmi. Ettől nem lenne kevesebb ember, aki nem állít karácsonyfát.” Ezzel szemben tudjuk, mi történt: Ragadós lett néhány ember példája. Nyilván nem egyik pillanatról a másikra kezdett karácsonyfákat állítani milliónyi ember szerte a világon. Szerintem a példa a másik irányban is ragadós lehet.

De ennyit a karácsony- és fenyőfákról. A hozzászólások főként a növényekkel és az állatokkal való bánásmódunk felé mentek el, pedig ezek csupán tünetei valami jóval alapvetőbbnek – amint Balázs is írja a „Rémülten néző búzaszemek” című bejegyzésében, és amint erre ebben a bejegyzésében is utalást tesz. Nevezetesen az egész világfelfogásunkról van szó. A világ a miénk, és azt teszünk vele, amit csak akarunk. Sőt, a világ az ellenségünk, tehát harcolnunk kell vele, meg kell hódítanunk, le kell gyűrnünk.

Ez a szemlélet fejeződik ki abban is, hogy fogyasztóknak tekintjük magunkat. Senkit nem hallottam még tiltakozni ez ellen az elnevezés ellen. Fogyasztói társadalmakról beszélünk, és a szemünk sem rebben. Nem gondolunk bele, hogy a fogyasztás azt jelenti: amit fogyasztasz, az fogy. Nem gondolunk bele, hogy valójában a világot fogyasztjuk. De nem is kell belegondolnunk, mert kényelmesen a nyersanyag és a természeti erőforrás elnevezések mögé bújtatjuk a világot. Látod, semmi baj. Csak nyersanyagokat és természeti erőforrásokat fogyasztunk. Azok meg arra valók. A világ meg csak egy hely, ahol mindezek megtalálhatók.

Magunk alatt vágjuk a fát – mert így „gazdaságos”, és mert „valamiből csak meg kell élni”. És hogy ne zavarjon bennünket a gondolat, hogy miből fogunk megélni, amikor kivágtuk a fát, kollektíven bemeséljük magunknak, hogy ez a fa örökké fog élni (tartani). Ha esetleg mégsem tart örökké, akkor majd még a fa alattunk való kidőlése előtt átugrunk valahogy egy másik fára, és minden megy tovább a régiben.

A fentiek fényében égnek áll a hajam Balázs alábbi mondatától: „Ha viszont úgy szemléli a világot, mint ami teljesen rendben van úgy, ahogy van (emberrel vagy ember nélkül), és önmagára úgy tekint, mint akinek pontosan ugyanakkora jussa van a létezésre, mint bármely más élőlénynek – akkor járjon bár autóval, állítson bár karácsonyfát, csomagolja be jó sok papírba a karácsonyi ajándékot, hosszú távon akkor is a megoldás részévé vált, mert szemléletmódja szerint nem tekinti sajátjának a világ javait.”

Hogyan válhatok a megoldás részévé, ha azt gondolom ugyan, hogy a világ teljesen rendben van úgy, ahogy van, de közben továbbra is szorgalmasan vágom magunk alatt a fát (mert az a jussom)? Kevesebb szennyet és mérget bocsát ki az autóm, mert más a szemléletem? Kevesebb fa pusztul el azért, hogy jó sok (rövidesen szemétbe hajított) papírba csomagoljam az ajándékot – mert más a szemléletem?

Történt-e ekkor egyáltalán szemléletváltás? A „világ rendben van” gondolattal ebben az esetben valójában nem csupán a tetteimet racionalizálom? Nem csupán nyugtatgatom magamat? Igaz, hogy pontosan úgy teszek, mint a többiek, és az is igaz, hogy a tetteim eredményei is ugyanazok, de ez így jó, ahogy van. És különben is: nekem más a személetem.

Balázs, szerintem a fogyasztói társadalom nyilván leállítható a nem fogyasztással. Ha semmit sem fogyasztunk, akkor nincs fogyasztás, tehát nincsenek fogyasztók, és nincs fogyasztói társadalom sem. Az más kérdés, hogy nem akarunk nem fogyasztani. Csakhogy összemossuk a dolgokat. Más dolog megenni egy libát, és más dolog elfogyasztani a libákat. Az előbbi esetben eggyel kevesebb liba van ugyan, de nem pusztulnak ki a libák. (Megint más dolog állatokat enni, és más dolog kegyetlenül tenyészteni őket.) Más dolog kenyeret enni, és más dolog búzamezőkkel elborítani a földet. Más dolog inni, és más dolog elfogyasztani az édesvízkészletet. Más dolog levegőt venni, és más dolog elfogyasztani az oxigént. Más dolog karácsonyfát állítani, és más dolog kiirtani a fenyőket, vagy az ökológiai egyensúlyra – és a fák élőlény voltára – mit sem adva ész nélkül fenyőket termeszteni. És így tovább. Röviden azt mondhatnám, hogy akkor van fogyasztás, amikor nincs mérték.

Az egyes ember nem fogyasztása kedvező(!) körülmények közt ugyanúgy ragadós lehet, ahogyan a fogyasztás is az lett. Ha azonban a többség kellemetlen lemondásnak tartja ezt – és az előző bekezdésben említett összemosást alkalmazva azt gondolja, hogy nem fogyasztani annyi, mint nem enni, nem inni, nem lélegezni stb. –, akkor aligha lesz belőle ragadós példa. Ha a nem fogyasztásban – mint a fogyasztás ellentétében – gondolkodunk, akkor nem beszélhetünk semmiféle új szemléletről. Továbbra is a régitől függünk, hiszen kell a tagadáshoz.

Szóval szükségünk van más életmódok után kutató, más életmódokkal kísérletező, és az életmódunk hibária rámutató emberekre. És ha ennek a civilizációs gépezetnek lenne egy csöpp esze, akkor nem csak úgy-ahogy megtűrné az ilyen embereket, hanem egyenesen támogatná őket.

Joe: B állításában a két tagmondat között a B története című könyvön kívül kapocs lehet az is, amit Daniel Quinn a Beyond Civilization című könyvében ír a régi és az új elmékről:

A régi elmék így gondolkodnak: Hogyan akadályozzuk meg a rossz dolgok bekövetkeztét? […] Ha tavaly nem vált be, akkor idén csináljuk többször.

Az új elmék így gondolkodnak: Hogyan alakítsuk kedvünkre a dolgokat? […] Ha tavaly nem vált be, akkor idén csináljunk valami mást.

(Bocs a terjedelemért.)

--
András

 Joe szerint:

András megjegyzésére reagálva: az általa "nem fogyasztásnak" nevezett fogalom véleményem szerint egyenlő a "meghagyó társadalom" fogalmával.

Balázs megjegyzésére: természetesen tudom, hogy B. üzenete szövegkörnyezetből kiemelt idézet volt. Eredeti tartalmát értem (noha az alapjául szolgáló művet még nem olvastam), mert Az Aszalt szilvában sokkal érthetőbben, és alaposabban ki volt bontva a gondolat. Nem túl szabatos fogalmazványommal mindössze arra szerettem volna rámutatni, hogy a Balázs által írt kontextusban viszont épphogy hibás üzenetet közvetít. Azt is hangsúlyoztam, vagy próbáltam hangsúlyozni, hogy csak ebben a bejegyzésben - korábbi publikációiban ilyen összeférhetetlenséget nem tapasztaltam.

 Névtelen szerint:

Joe: Hm, igen, lényegében a meghagyó életmóddal – felfogással – azonos; észre sem vettem. A „nem fogyasztást” különben Balázs bejegyzéséből kölcsönöztem. Veszélyes kifejezés, mert örökké a fogyasztáshoz köt bennünket, és ekkor a nem fogyasztást csak veszteségként élhetjük meg.

 Balázs szerint:

A "fogyasztás - elfogyasztás" érvhez annyit szeretnék megjegyezni, hogy szerintem ez így színtiszta nominalizmus, vagy ha tetszik: szómágia. Ha ezen túllépünk, akkor világos, hogy az "elfogyasztom az ebédemet" nem más, mint a "megeszem az ebédemet" szinonimája.

Szabad nem preferálni egyes kifejezéseket (pl. a fogyasztást), de nem gondolom előrevivő dolognak az ezzel való érvelést.

 Névtelen szerint:

Mégiscsak más megenni (elfogyasztani) az ebédet, mint elfogyasztani (kimeríteni, ha úgy tetszik megenni) mondjuk az óceánok halállományát. És ez az, ahol különbséget akarok tenni az evés és a fogyasztás között. Számomra a kettő nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is különbözik egymástól.

Más dolog, ha embernek tekintem magam, aki eszik, iszik, levegőt vesz, fát tüzel, a természet anyagait felhasználva ruhát, házat és eszközöket készít, és más dolog, ha fogyasztónak tartom magamat, akinek az a dolga, hogy fogyasszon. (Mit? Amit csak tud. És aztán pofára tetszik esni, amikor már alig van mit.)

Az evés, ivás stb. nyilván fogyasztással jár, de ha a fogyasztást helyezzük a középpontba, akkor szerintem baj van.

András

 Balázs szerint:

"Mégiscsak más megenni (elfogyasztani) az ebédet, mint elfogyasztani (kimeríteni, ha úgy tetszik megenni) mondjuk az óceánok halállományát"

Igen, mint ahogy más dolog feltörni egy diót és feltörni egy páncélszekrényt. Teljesen más. Csakhogy a különbség itt nem az állítmányban, hanem a tárgyban van.

Azért érzem magam rosszul, mert a kommentjeidből olyasmi jön le, mintha én helyeselném a fogyasztói társadalmat, vagy azt, hogy az embert elsősorban fogyasztónak tekintsük, holott nem tudok róla, hogy bármikor ilyet tettem volna.

Ezen az se változtat, ha történetesen idézel tőlem konkrét mondatokat, amelyek ezt sugallják: úgy gondolom, hogy a kontextusból (akár az adott posztok, akár a négy éves blog egészének kontextusából) kiderül, hogy mi az attitűdöm úgy általában az ember és a világ viszonyával kapcsolatban.

 Névtelen szerint:

„Igen, mint ahogy más dolog feltörni egy diót és feltörni egy páncélszekrényt. Teljesen más. Csakhogy a különbség itt nem az állítmányban, hanem a tárgyban van.”

Igaz, de hát teszünk mi – a fogyasztói társadalmak tagjai – különbséget a tárgyak között? Aligha. Nemes egyszerűséggel fogyasztók „vagyunk”. Vagyis a tárgy bármi lehet. És lesz is. (Még a fogyasztás mértékében is jobbára csak ilyen különbséget teszünk: több egyenlő jobb.)

„Azért érzem magam rosszul, mert a kommentjeidből olyasmi jön le, mintha én helyeselném a fogyasztói társadalmat, vagy azt, hogy az embert elsősorban fogyasztónak tekintsük, holott nem tudok róla, hogy bármikor ilyet tettem volna.”

Ne haragudj, nem állt szándékomban ezt sugallni. Nem konkrét személyekre gondoltam írás közben, hanem magunkra úgy általában – erre a mai életre. Arról viszont elég sarkos véleménnyel vagyok, és ha ilyesmiken töprengek, bizony dúlnak bennem az érzések, és elég nehezen tudom összeszedni a gondolataimat.

András

 Névtelen szerint:

Még valami. Csak most esett le, hogy miért hívtad fel a figyelmemet arra, hogy a különbség a tárgyban van. Mert hogyan jön az egyik tárgy elfogyasztása (mondjuk a halé) a másik tárgy elfogyasztásához (az egész halállományéhoz)?

Egy ki nem mondott feltevéssel éltem, de nem vettem észre eddig. Nevezetesen úgy jön (vezet) egyik a másikhoz, hogy a hal elfogyasztásához hozzáadom a fogyasztói szemléletet, megszorzom pár milliárddal, és a tetejébe még hozzácsapom az egészhez a nyereséget hajhászó halászipart.

De most már befogom a virtuális számat. Minden jót!

András

 Balázs szerint:

A kérdés csak az, hogy a hal elfogyasztásának -- a blogomban tárgyalt -- témájához miért (milyen alapon) adod hozzá a fogysztói szemléletet meg a halászipart akkor, amikor konkrétan az én szemléletemről mondasz véleményt?

 Névtelen szerint:

„A kérdés csak az, hogy a hal elfogyasztásának -- a blogomban tárgyalt -- témájához miért (milyen alapon) adod hozzá a fogysztói szemléletet meg a halászipart akkor, amikor konkrétan az én szemléletemről mondasz véleményt?”

Azért, mert eltértem a tárgytól. Továbbá azért, mert a bejegyzésedben valami – mint például az általam tőled először idézett rész – megszólította a bennem levő zavaros gondolatokat és érzéseket, amelyek közt megpróbálok eligazodni valahogyan ebben az őrült civilizált világban. Sikertelenül, amint láthatod. Nem a megfelelő helyen birkóztam a zavarral; hetet-havat összehordtam az oldaladon.

Viszont ha nincs az a „miért?”, akkor már rég megszabadultál volna tőlem. És ha nincs az a „milyen alapon?”, akkor nem éreztem volna számonkérésnek az egészet, és most nem szomorítanálak tovább azzal, hogy mi állt össze bennem mostanra a bejegyzésed kapcsán. Legföljebb majd nem olvasod el. Vagy figyelmen kívül hagyod. Vagy törlöd. Vagy megcáfolsz. Vagy mit tudom én. Elvégre a te naplód.

Azt írtad, hogy aggályaid vannak a fenyők kivágása miatt. Belenőttél egy kultúrába, amelyben úgymond magától értetődő a fenyők ünnepi célra való kivágása, de időközben – ilyen-olyan hatásra – befészkelte magát a fejedbe a gondolat, hogy ez így mégsincs egészen rendjén. Tehát aggályaid vannak – konfliktus van aközött, amibe belenőttél, és aközött, amit gondolsz. Nyilván szeretnéd rendezni ezt a konfliktust.

Rendezed is – azzal, hogy nyugtatgatod magadat. Racionalizálod a karácsonyfa vásárlását. Gyorsan megjegyzed, hogy „ha a jövőben nem vásárolnánk karácsonyfát”, akkor sem történne semmi, mert ettől nem vágnának ki kevesebb fenyőt. Szeretnél egy karácsonyfát, de aggályosnak tartod a fenyők kivágását – viszont ha nem veszel fát, akkor is kivágják, úgyhogy akár meg is veheted. Mentegetőzés. Ha mindenki így mentegeti és nyugtatgatja magát, akkor persze tényleg minden megy tovább a régiben. Lesz egy szép kis önbeteljesítő jóslatunk. És nem mellékesen egy nagyon jó kifogásunk.

Ha nemcsak aggályaid lennének a karácsonyfának „való” fenyők kivágása miatt, hanem valahogy úgy aggódnál értük, ahogy mondjuk egy halálos veszélyben levő szerettedért, akkor biztosra veszem, hogy egy pillanatig sem haboznál, hogy minden tőled telhetőt megtégy a megmentéséért. Semmi esetre sem írnál naplóbejegyzést arról, hogy á, attól, hogy te nem tagadod meg a segítségnyújtást, attól még nem fenyegetné kevesebb veszély a szerettedet. Nem mondanád azt sem, hogy a segítségnyújtás egyéni meg nem tagadásával nem lehet megállítani a szeretted életét fenyegető gépezetet. Azzal meg végképp nem nyugtatgatnál senkit, hogy hosszú távon máris a szeretted életét megmentő akció részévé váltál, mert bár továbbra sem teszel érte semmit, de legalább megváltozott a szemléleted, és majd szép fokozatosan beérnek a tetteid. Nem – ehelyett felmérnéd a helyzetet, agyalnál, minden követ megmozgatnál, és ha tehetnél valamit érdemben, akkor tennél is.

Persze mondhatja bárki, hogy azért a fenyőkért ennyire aggódni mégsem emberi. Talán az, talán nem az. Nálunk nem, mert a szemléletünk szerint csak fenyők. Semmi közünk hozzájuk. Felőlünk akár ki is pusztulhatnak. Ha így tekintenél a veszélyben levő szerettedre is (vagy ebben az esetben már csak idézőjelben szerettedre), akkor legföljebb kényszerből vagy erkölcsi kötelességből sietnél a segítségére.

Ha a karácsonyfák esetében többet éreznél aggálynál, akkor nem a nemfogyasztásban gondolkodnál, hanem abban, hogy mit tehetnél másképp, hogy ne maradjon ki az életedből „egy gazdag jelentéstartalmú szimbólum”, ugyanakkor mégse kelljen miattad elpusztulnia egy fenyőnek. (A műfenyőktől a szabadban – élve – hagyott közös családi vagy közösségi karácsonyfákig egy rakás mindent ki lehetne ötleni.) Szerintem ezt jelentené a megváltozott szemlélet. Nem a régi szemlélet tagadásában való gondolkodást – ami még mindig a régi szemlélet.

Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer komolyan nekilátnál ennek, akkor találnál valami számodra, számotokra nagyon is megfelelő megoldást. És magasról tennél arra, hogy a többség követi-e a példádat. Lehet, hogy elszomorítana, hogy nem követi, de ez még nem tartana vissza attól, hogy te igenis megtedd. Nem jelentene kifogást.

Ahogy a Tankembert sem tartotta vissza a többség passzivitása. A tankemberek talán képtelenek nem megtenni azt, amiért csodáljuk őket – mint ahogy a többiek meg éppen azt képtelenek megtenni. A tankemberek nemcsak érzik-tudják, hogy mi a helyes cselekedet, hanem bátorságuk is van a cselekvéshez. Talán nem csak a szemléletük más, hanem ők maguk is. A többiek – köztük én –, csak nyavajognak meg kifogásokat keresnek. Lényegében ezt mondjuk: Szorítunk neked, Tankember. Tényleg. Le a kalappal előtted. Minden erkölcsi támogatásunk a tiéd. Komolyan. Nem, csatlakozni nem fogunk hozzád. De megható sírfeliratot készítünk majd neked, imáinkba foglaljuk a nevedet, és buzgón bátorítjuk majd egymást a tetted felidézésével.

Elhalmozhatjuk egymást nagyszerűbbnél nagyszerűbb gondolatokkal és gondolatrendszerekkel, talán megváltoztathatjuk egymás szemléletét, de a gyávának nem lehet bátorságot adni semmilyen példával. Lehet, hogy odaáll majd a Tankember mellé, de csak akkor, ha már elég sokan állnak ott nála bátrabb emberek. Viszont ha mindenki csak a másikra vár, akkor cseszhetik az egészet. Leírod, hogy a világ pusztításának csak a világot pusztító emberi közösség szemléletének megváltozása vethet véget, ugyanakkor mintha félresöpörnéd az egyént: ha én nem fogyasztok, úgysem változik semmi, ha én kikapcsolom a nyomtatót, úgysem változik semmi. Pedig el nem tudom képzelni, hogy ha nem az egyes emberek megváltozása hozza el a közösség megváltozását, akkor mégis mi a fészkes fene hozhatja el. Egy kisbolygó? Egy kozmikus tudatváltozás?

Nem tűnsz sem elveszett, sem pesszimista embernek, és jól láthatólag bátorságnak sem vagy híján. Hát akkor mi mondatja veled ezeket a „ha én igen, attól még a többség nem” mondatokat? Ha te ilyeneket mondasz, akkor mit mondjanak az örökké másokra várók? A fenyőfáknak való hasztalan köszönetmondás helyett (vagy mellett) csináld azt, amit helyesnek tartasz, a többség meg elmehet a fenébe.

Ahogy most én is elmegyek a fenébe.

--
András