Nézzünk három, egymást követő mondat(csoport)ot, mégpedig fordított sorrendben!

Egy korábbi posztomhoz Brúnó írt egy figyelemre méltó kommentet:

„Én nem szeretnék elhatárolódni minden magyar nemzetiségű bűnöző tetteitől külön-külön, de együttesen sem. Mert azzal már elismerem, hogy közöm van hozzá. Nincs ugyanis.”

Az idézet első részével fenntartás nélkül tudok azonosulni. Én sem szeretnék, sőt nem is szeretek elhatárolódni semmiféle bűnöző tetteitől – sőt semmi egyéb embercsoporttól. Nem szeretnék elhatárolódni – mert arra vágyom, hogy ne legyen rá szükség. Hogy fölismerjék, hogy én én vagyok, nem más. Arra vágyom, hogy individuum legyek, „egyedüli példány”, és ez az egyedüliség átragyogja az egész létemet, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen.

Erre vágyom. És mi van, ha ezt nem kapom meg? A „nem kapom meg” gyakorlatilag abban nyilvánul meg, hogy egy kalap alá vesznek másokkal. Ez időnként nem baj: semmi késztetést nem érzek arra, hogy különrepülő vigyen Rómába, hogy ha moziba megyek, privát helyiségben rendezzenek nekem vetítést, stb. Más helyzetekben azonban csalódott vagyok és bánatos, szélsőséges esetben pedig elkeseredett. Ilyen volt az, amikor Prognózis c. versemet Áprily Lajos neve alatt láttam viszont egy honlapon. (Elkúrták, nem kicsit, nagyon.) Továbbra is fennáll, hogy nem szeretek elhatárolódni, de megtettem. Nem mintha Áprilyval kapcsolatban bármi fenntartásom lenne. Csak hát ő ő, én meg én vagyok. És ha más emberek összekevernek valakivel, aki nem én vagyok, és ez engem bosszant, ne adj' isten, károm származik belőle – nos, akkor, szeretem vagy nem szeretem, didaktikusan rámutatok a kettőnk (én és a másik, ill. én és egy csoport) közötti különbségre. Vagyis az elhatárolódást választom.

Az idézet második részére alább még visszatérek. Most azonban lássuk, mire is írta Brúnó reakcióként a fenti mondatokat:

„A romáknak és a roma szervezeteknek is élesen el kell ítélniük minden roma által elkövetett bűncselekményt...”

E mondat az Index Szájbarágó „cigánybűnözés”-témájú, általam belinkelt cikkéből származik. És így, kontextusból kiragadva igen sok mindent bele lehet hallani, különösen a sarkos megfogalmazás miatt: „élesen el kell ítélniük...”

Mi ez a „kell”? Erkölcsi feladat? Jogi kötelezettség? Kategorikus imperatívusz?

A „kell” szó elsősorban is a zsiráfnyelvleckék illusztris eleme: a par excellence sakál szó. Kiválóan lehet demonstrálni vele az erőszak és az erőszakmentesség különbségét, rámutatva arra, hogy a nem elnyomásra építkező rendszerekben (legyen szó országról, munkahelyről vagy saját pszichéről) a „kell” szó értelmezhetetlen: semmi sem kell – minden cselekedet autonóm döntés eredménye, amely döntést az ember a körülmények ismeretében hoz meg. (Nem kell bemennem a munkahelyemre, hanem azt választom, hogy bemenjek, például azért, mert nem akarom, hogy kirúgjanak. Holott választhatnám a munkanélküliséget is: millió példa van arra, hogy az is élhető modell.)

A „kell” az erőszak szava, szemben aze rőszakmentességgel. Ha valaki azt mondja, hogy valaki másnak ezt meg ezt kell tennie, akkor azt nagyon könnyen lehet úgy érteni, hogy a beszélő épp erőszakosan nyilvánul meg. Ha pedig történetesen azt mondja, hogy „a romáknak ezt és ezt kell csinálniuk” – akkor ez a fenti képlet szerint nyilvánvalóan romaellenes erőszak, ha csak verbálisan is. Tartalmát tekintve pedig nem is nagyon különbözik a megélhetési fasiszta Bayer Zsolt ominózus írásának tartalmától.

Ugyanakkor úgy vélem, ez így nem több szóbűvészkedésnél. Ahhoz pedig, hogy több legyen, szükséges, hogy kontextusba helyezzük a vizsgált szöveget. A belinkelt szövegben (amely műfaját tekintve a középkori kátékat idéző, fiktív párbeszéd) a fenti mondat válaszként hangzik el egy kérdésre:

„Mit tudnak tenni a romák azért, hogy most ne a bűnözéssel kapcsolja össze őket mindenki?”

Így már más a helyzet: a „kell”-ről kiderül, hogy nem hatalmi pozícióból fakadó parancsadás, hanem a tájékozottabb ember útmutatása. Lásd:

   – Elnézést, uram, hogy jutok legkönnyebben a vasútállomáshoz?
   – Itt menjen egyenesen, aztán a harmadik utcán jobbra kell fordulnia...

A „kell” ebben a helyzetben semmi egyéb, mint egyszerűsítő nyelvi fordulat a némiképp nehézkes „ismereteim szerint a probléma megoldásához a leghatékonyabb, de legalábbis nélkülözhetetlen út az, hogy...” körülírás helyett.

A romáknak és romaszervezeteknek semmit nem kell csinálniuk. Ellenben ha valóban kérdésként merül fel bennük, hogy vajon „mit tudnak tenni azért, hogy most ne a bűnözéssel kapcsolja össze őket mindenki”, akkor erre szabad válaszolni. És a válasz vonatkozhat részben arra, amivel indult az egész bejegyzés: ha valakit zavar, hogy összeverik őt valaki mással, adott esetben kára is származik belőle, akkor azt kell (értsd: azt célszerű) tennie, hogy didaktikusan rámutat a kettejük (ő és a másik, ill. ő és egy csoport) közötti különbségre. Vagyis az elhatárolódást választja. Nem mert erkölcsi kötelessége, nem mert jó dolog, hanem mert elemi érdeke. Óvszert sem azért használ az ember, mert kellemes, hanem mert elemi érdeke. Nem azért, mert vele valami nem OK, hanem mert adott esetben a másikkal nem OK valami.

És akkor, amint ígértem, még két gondolat a Brúnótól vett idézet második feléhez:

„Mert azzal már elismerem, hogy közöm van hozzá. Nincs ugyanis.”

Egyrészt azzal, hogy határozottan kijelentem, hogy valakikhez nincs közöm, azzal semmi mást nem teszek, mint elhatárolódom tőlük. Akkor is, ha egy mondattal korábban deklaráltam, hogy nem vagyok hajlandó elhatárolódni. Olyan ez, mint az „azt már nem is említem, hogy...” retorikai fordulat, amely után közvetlenül következik a „nem említendő” dolog említése.

Másrészt – és ez a fontosabb –, noha érteni vélem ezt a kategorikus elhatárolódást, a megfogalmazása ijesztő számomra.

Érteni vélem: szerintem Brúnó e szavakkal a bűnözéstől, a bűncselekményektől, kiemelten is az erőszakos bűncselekményektől határolja el magát, azon szükségletének hangot adva egyúttal, amelyről fentebb én is írtam: hogy milyen jó volna, ha egyéni értékeit evidensen felismerné a környezete, külön magyarázkodások és halmazelméleti tili-tolik nélkül.

Ijesztő viszont azért, eltereli a figyelmet egy számomra fontos tényről: arról, hogy individualitásunk fenntartás nélküli állítása mellett is rendszerben élünk. Rendszerben, összekapcsolva a rendszer minden más elemével. A másik emberrel, a másik ember nyomorával, örömeivel és bánataival, erényeivel és bűneivel. Az érzéseivel és szükségleteivel, s a belőlük fakadó tettekkel.

Nem vagyok egyenlő a késelős gyilkossággal. Nem vagyok egyenlő a késelős gyilkossal. De közöm van hozzá: nemcsak a gyilkoshoz, de a gyilkossághoz is. Közöm van hozzá, ha nem is közvetlen ok-okozati viszonyban. Része vagyok a gyilkosságnak, része vagyok mindannak, ami hozzá vezetett, és része vagyok minden következményének, mert az őssejtig vagyok minden ős. Ahogy Pilinszky, aki nézi egy deportált öregasszony fényképét, sok évvel a világháború befejezése után, és sürgető késztetést érez arra, erkölcsi kötelességként, hogy itt és most megmentse azt az öregasszonyt ott és akkor.

Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaink házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sohase kérdezd, kiért szól a harang; érted szól. (John Donne)

Címkék: EMK, Kapcsolatok, Kommunikáció, Politika, Világ+ember

---