Ez van – Blog – Tudatmódosítók – Salátástál – Terápia – Sorskönyv nélkül – Olvasókönyv – Képmutatás – Kijárat...
Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
„Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
– Ez bármire igaz.
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005) |
hétfő, június 15, 2009
13:46 Igazság és értékrend
A megtérésem nem jelentett lényegi változást az emberekkel való kapcsolatomban – leszámítva azt, hogy lenézőbb és elutasítóbb lettem azokkal, akik „még nem tartanak ott”, ahol én már igen. Ezt nem sorolom feltétlenül az előnyös változások közé. Bosszúálló természet azonban soha nem voltam (bár ha sebeimet fájlaltam, bosszúálló gondolatok tomboltak bennem korábban is, azóta is); a József Attila-i vágy („milyen jó lenne nem ütni vissza”) már évekkel a megtérésem előtt feltétlen érvényű normává nőtt az életemben. Persze volt, hogy visszaütöttem – de ez a megtérésem után is előfordult. Nem többször és nem kevesebbszer. És mivel egy-egy visszaütést követően a megtérés előtt és után is azt éltem meg, hogy fájdalmasan nagy a távolság a valós énképem és az én-ideálom között, előtte is, utána is nyomorultul éreztem magam. Mi változott hát azzal, hogy a kereszténységet választottam? Egyrészt kínzóbbá vált a visszaütések utáni rossz érzésem, mert társult hozzá egy korábban ismeretlen elem: az örök kárhozattól való egzisztenciális rettegés. Ha cinikus lennék, mondhatnám, hogy ennyi volt az összes változás, de ez nem lenne igaz. A kárhozattól való félelem csak következménye volt annak, hogy érdeklődésem homlokterébe kerültek az örök élet kérdésére kínált keresztény válaszok, ez pedig egyik eleme volt csupán a lényegi változásnak: megváltozott a világszemléletem. Ha jól értelmezem lelkész barátaim szavait, az alapkérdés, amelyre ők a kereszténységtől választ kapnak, az emberi értékrendre vonatkozik, és így hangzik: „Miként éljek?”. Számomra – amint ezt fentebb igyekeztem körülírni – ez a kérdés alapvetően nem volt kérdés. Az engem foglalkoztató alapkérdések gyerekkoromtól kezdve elsősorban nem morális, hanem ontológiai jellegűek voltak: Mi a világ? Honnan van a világ? Van-e értelme ennek az egésznek? Miért így működik a világ? És mi is valójában az az „így”, tehát milyen princípiumok mentén zajlik a kozmosz működése? Összefoglalva: „Mi az Igazság?” Így, nagy I-vel. A kereszténység számomra ontológiai jelentőségű választ nyújtott a „Mi az igazság?” kérdésre: egyetemes magyarázó elvet – amely egyébiránt magyarázatot kínált számomra arra is, hogy a „Miként éljek?” kérdésre miért az a válasz, ami. Amit Jézus tűz normának a követői elé, és ami nagyjából-egészében azonos volt azzal a moralitással, ami korábban is meghatározni próbálta az életemet. Hogy mi vezetett végül arra, hogy elengedjem a kereszténységet, az ebben az összefüggésben mellékes. Elébe menve (ha még nem késő ugyan) a támadásnak: tartom magam annyira autonóm és kritikusan olvasó személyiségnek, hogy sem egyszerűen azt lehessen mondani: egy könyv képes volt „hazavágni” a keresztény hitemet. Ennél azért lényegesen összetettebb mémtörténetről van szó, de mint jeleztem, az egyes konkrét okokat most figyelmen kívül hagyom. A végeredményre fókuszálva a lényeg a következő: A régi kérdéseimre adott régi és új válaszok, illetve a bennem újonnan keletkező kérdések – akár van rájuk válasz, akár nincs – alapján ma azt mondom, hogy arra a „végső válaszra”, amire csaknem két évtizedig azt mondtam, hogy „ez az igazság”, ma – a jelenlegi ismereteim legjava alapján – azt mondom: „Nem, nem ez az igazság.” És e ponton megszűnt létezni életemben az a differentia specifica, amely korábban kereszténnyé tett. Eközben továbbra is „aránylag jó embernek” gondolom magam, az én-ideálom és az értékrendem továbbra is hasonló. Hasonló, de nem azonos. Amikor egy írástudó megkérdezte Jézust, hogy mit tegyen azért, hogy eljusson az örök életre, Jézus elmondta neki az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet, és ezzel zárta: „Menj és tégy te is hasonlóképpen.” (Lk 10,25–37) Mennybemenetele előtt pedig elküldi tanítványait szerte a világba, hogy tegyenek tanítványává minden népet, és tanítsanak meg mindenkit mindannak megtartására, amit ő parancsolt nekik. (Mt 28,19k) Jézus e szavai implikálják az állásfoglalását azon kérdés vonatkozásában, hogy van-e az emberi életnek egyetlen helyes útja. Ha tényszerűek vagyunk, ki kell jelentenünk: az evangéliumok Jézusa minden, csak nem empatikus és nem liberális. Az ő üzenetében nincs helye B megoldásnak, nincs alternatíva. Nem a hallgatója személyiségére és egyedi élethelyzetére való tekintettel fogalmaz meg javaslatokat, hanem általános érvényű parancsot ad – azzal az explicit záradékkal súlyosbítva, hogy aki nem engedelmeskedik e parancsnak, annak vége. Jézusnak az élet egyetlen helyes útját firtató kérdésre válaszként adott parancsa nem más, mint az egyetemes szeretet parancsa. Ez végtelenül szimpatikus válasz lehet – de csak akkor, ha a kérdésünk így szólt: „Mi az emberi élet egyetlen helyes útja?” Amennyiben azonban e kérdés legitimitását eleve (azaz függetlenül attól, hogy mi lesz a rá adott válasz) elutasítjuk, akkor, ha valaki mégis válaszol rá, bármi is legyen a válasz, magában hordozza annak állítását is, hogy az illető elfogadja a kérdés létjogosultságát. Vagyis – implicite vagy akár explicite – azt állítja, hogy e kérdés antropológiai szükségszerűséggel sajátja az embernek; emberi mivoltánál fogva tartozik hozzá alapérdeklődéséhez. Elidegeníthetetlen az emberi fajtól, éppúgy, mint a kromoszómaszám. Életem és tanulmányaim egyik legfontosabb felismerése, hogy ez egész egyszerűen nem igaz. Ez a kérdés a hárommillió éves emberi történelem egy meghatározott pontján – a 365 napra elosztott történelem szerint december 31-én – felbukkanó, civilizációs melléktermék. Annak állítása azonban, hogy e kérdés igenis ab ovo az emberi lét lényegéhez tartozik (amely állítást, ismétlem, a kérdés bármifajta megválaszolása magában foglal), már túllép a morális „Miként éljek?” kérdés illetékességi körén, és belép a „Mi az Igazság?” felségterületére. És olyan választ ad rá, amely nem felel meg a tényeknek. Mind az Ó-, mind az Újszövetség megválaszolja azt a kérdést, hogy mi az emberi élet egyetlen helyes útja. És ezzel elsősorban nem a „Miként éljek?” (számomra, mint kifejtettem, kevéssé izgalmas) morális kérdésére, hanem a „Mi az Igazság?” (számomra döntő fontosságú) ontológiai kérdésére ad olyan választ, amely az általam ismert tények tükrében elfogadhatatlan. Címkék: Kapcsolatok, Melegség, Vallás, Világ+ember Hozzászólások:
Balázs, megkérdezem, aki tisztességes (most ne menjünk bele mélyebben ebbe a fogalomba, de azért merem használni, mert önmagad felé is definicionáltál) annak valóban számtalan sok helyes útja lenne?
"mi lett azzal az elveddel, hogy a kereszténység megítélésében nem elsősorban más keresztény emberek hitének milyensége a döntő - hanem a saját viszonyulás Istenhez - Jézushoz?"
Balázs, nekem a posztodból az jött át, hogy aki fanatikus módon, a tények figyelmen kívül hagyása mellett is képes hinni, az maradhat csak keresztény.
Balázs, a bejegyzésed lenyűgöző és megrázó, és nem is csak egy rétege van, amelyre a fenti két jelzőt igaznak érzem. Nem tudom, hogy ugyanezt érezném-e akkor is, ha magam is nem hasonló cipőben járnék. Azt hiszem, igen, csak talán kisebb intenzitással.
Kata:
Jézus nem liberális, egyet értek. Mikor egy liberális ember pl. egyes drogokat legalizálna, nem azért teszi, mert szerinte ezek használata jót tesz az embernek, hanem mert úgy véli, nem neki kell eldönteni mások helyett, neki mi jó, azaz mindenki úgy szúrja el az életét, ahogy akarja. Jézus szerint is mindenki úgy szúrja el az életét, ahogy akarja (nem csípi fülön, és rángatja vissza az ifjút, aki nem akar vagyonáról lemondani), de a "parancsai" arra vonatkoznak, mit kell tenned, ha történetesen azt választod, hogy nem akarod elszúrni az életed. Hogy egyéb esetben vége, nem fenyegetés, hanem korrekt tájékoztatás.
"nem fenyegetés, hanem korrekt tájékoztatás." << Vissza |
|
látogató 2005. január 10-e óta |